Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1904-03-10 / 10. szám

!L©ö4. ssiárcssiuies la.«» 3LO.

10»i]fc SSEáJOŰL.

<S-xrí:'o>lvst^aa

iT,^JEUS^.X>^.Zj]VEX 3ES» BKESPIIIOÖAIjMI hetilap.

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Msgjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldaion.

Felelős szerkesztő :

ÉGLY MIHÁLY.

I Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Alorvay és Uudy könyvnyomdájában is: Főtér 14.

Képkiállitás Nagybányán.

Márczius 9.

Aki .világéleíében külföldön megfordult,' s nia mar hála a Gondviselésnek és kultúrának, mind nagyobb ezek száma, lépten-nyomon észlelnie kellett, hogy mily óriási arányokat ölt odakünt az embereknek a művészet iránt való szeretete, mondhatnám rajongása.

Nincs az a parányi városka Itália bármely félreeső zugában vagy a németek nagy birodalmában, a melynek ne volna meg a maga kis múzeuma, temploma egy hires mester Madonnájával, szobra vagy legalább egy darab váromladéka, melyhez nemzeti művészetének vagy a dicsőséges múlt kegyeletének emlékei ne fűződnének. Olaszországban hazaárulás számba megy a műtárgyak kivitele s a mikor Lombardiából az osztrákok hősiesen kimasiroztak és Bécsbe akarták vinni a velenczei képeket, a taliánok folytatni akarták aharczot s készebbek véröket ontva meghalni, semmint művészetük csodás alkotásaitól megválni.

Hazánkban, fájdalmas, de igaz vallomással beösmerhetjük, hogy ilyen hevületbe nem ringatta a művészet szeretete lelkünket. Egy pár gazdag főur kastélyának arisztokratikus homályába, hova közönséges halandó be sem pillanthatott, gyűjtöttek művészi dolgokat, talán inkább úri szeszélyből, semmint a szépnek őszinte

szeretetéből.

*

Évszázadok során s talán a legrégibb időkig sem volt a mi közönségünk tisztában azzal, hogy mi a művészileg szép és

nagyrabecsülendő. Eredeti festményeket sohasem vásárolt s a művészet iráni való hazafias kötelességnek a tulon-túl eleget vélt tenni akkor, ha valamelyik pesti „műegyesületnek“ szomorú „műlapjait“ a sátorijában felakasztotta. S ha szép magyar , nótáink nemlettek volna, ez egyetlen művészi megnyilatkozásai kedélyvilágunknak, úgy a múlt idők történetében az a terület sivár és kopár marad, itt-ott néhány sápadt virággal, a melyen másutt a művészetnek gazdag flórája virult.

Mi nagybányaiak, e tekintetben is kiváltságos helyzetben voltunk és vagyunk.

Gazdag bányáink művelése nemcsak aranyat termeit, hanem egy műveltebb elemet is idekötött e városhoz, a mely a kultúrát nemcsak ébren tartotta, hanem a viszonyokhoz mérten fejlesztette is. Az általános műveltségnek e jótékony melegsége, úgyszólván nemzedékről-nemzedékre fogékonynvá tette érzelmünket a szép iránt.

Derék fiainak egyetlen lelkes szavába került s már évek óta itt virult a magyar Barbizon, a fiúi gyöngédség hívta életre a múzeumot is, a melylyel hihetetlenül elébe kerültünk hazánk tömérdek városának. Szégyelve vallom be, hogy soha sem is reméltem, hogy a kezdet nehézségeit oly könnyedén átsuhanjuk. Az a két szűk helyiség, a melyben összegyűjtött érdekességeink felhalmozva vannak, oly szép perspektíváját nyitja meg a jövő múzeumának, a melyre nemcsak mi lehetünk büszkék, de a melynek országos jelentősége is kétségtelen.

Hány dúsgazdag magyar város van hazánkban, mely ilyesmit bírna felmutatni? Nem akarok az öndicsekvés ízléstelenségébe esni, de színigazságként vallom, hogy e téren az elsők között vagyunk s a magyar kultúra úttörői között érdemes sorban állunk.

És éppen azért, mert minálunk minden közművelődési intézmény létesülése egy- egy ünnepnapot jelent, a melylyel kultur- állammá való kialakulásunk egy lépéssel haladt előre, ezt a napot emlékezetessé, felejthetetlenné kell tennünk.

Sok szó esett a múzeum megnyitásának ünnepségeiről, de őszintén „mondva, nekem egyik sem tetszett. Egyik sem olyan',-, a mely a nap emlékéhez mj^fcó, i§$ne,' az \ unalomig elkoptatott sablon^K^jr'feltU^ielY:; í kednék s pláne annak orszádó|fjelentMegéLY J biztosítaná. . /

Bankettezni, dikcziózni, td* /

dunk mi múzeum nélkül is; lesz, de én az ünneplések fénypontját egy méltóbb keretben óhajtanám érvényesíteni.

Többek gondolatában megvillant a képkiállitás eszméje s ez az, a mi igazán méltó volna Nagybánya művészi múltjához s az emlékezetes nap kulturális jelentőségéhez.

A múzeum megnyitását s az e réven megtartandó ünnepségeket egybe kellene kapcsolni egy képkiállitással, a mely kizárólag oly műveket foglalna magában, a melyek Nagybányán készültek.

Már az magában érdekes és vonzó lenne, de talán páratlan is a maga neméA „Nagybánya“ tárczája.

—WiL. .1, , ■■ -........

A kintornás fiú.

— Rege Catulle Mendés-től. I.

Egyszer Pukk urfi összeveszett a méhekkel. Titkon belopódzott egy kaptárba mézet lopni; a demutkabokor ellepve az aranyos méhektői, jól megtép deste a kis hamist szűrös töviseivel, fulánkjaival. S csakugyan Robinnak unokája, a kis Pukk úrfi, az sem tudta hová bújjék. Futásnak eredt; belecsipeszkedve az ágakba, fűszáiról- fűszálra ugrált, hangosan kiáltva a madaraknak: Helyet csináljatok ! A szöcskéknek : Vigyázzatok! S a bükkfa tetején tovaosónó mókusokat kérte, vegyék hátukra. Csakhogy a kegyetlen méhek nem vesztették el nyomát. Pukk úrfi most már valóban kezdett aggódni, hogy nem bir megmenekülni bosszujok elől, a mikor egy város utczájába érve, egy szegény, rongyos, bozontos kis gyermeket vett észre, a ki kintornázva kol- dulgatott. A repedt, rozzant szerszám szörnyű hamis hangokat adott. Pukk úrfi most nem sokat törődött azzal, vájjon kellemes lesz-e vagy sem sétája; meglátva a kintornát, hirtelen az az ötlete támadt, hogy oda búvik ellenségeinek üldözése elől. S hirtelen belebujt. Ez a kis manó könnyen besuhant azon a szűk nyíláson, hová egy lányka még a kis ujját sem dughatná. A méhek szörnyen

meg voltak lepetve, a mikor az utczára rohanva senkit sem láttak a kintornás gyermeken kívül. Reményükben igy csalatkozva, a rózsák, jáczintok felé repültek, a kik már kezdték magukat unni a magányos kertben lovagjaik nélkül.

Most valami csoda történt í A kintorna, mely előbb oly siralmasan szólt, a legelragadóbb dallamokat hallatta; mintha fülemilékkel volna telve és mezei pacsirtákkal, oly édesen csattogott, oly kedvesen csicsergett! Ez a muzsikális láda mintha valóságos madárkalitka volna! A bolondos, a szeszélyes Pukk úrfi, nem tudta, mit csináljon abban a szerszámban, csupa szórakozásból énekelni kezdeti. A kis koldus gyermek is megvolt lepetve; sohasem hitte volna, hogy az ő kintornája ilyen felséges hangokat adjon. A nyitott ajtókban, a kitárt ablakokban az elbűvölt emberek nem akartak hinni füleiknek.

— Oh milyen bájos e románcz! Milyen elragadó e népdal! kiáltottak fel s csak úgy repült feléjük a bankó, az arany és ezüst pénz! A nők, a leányok most már úgy találták, hogy nem is olyan rút, mint minőnek első pillanatra látszik; haja, jól szemügyre véve, arany kalászhoz hasonló s bizonyára arczbőre fehér, csak a nap sütötte el . . . Szóval szivesen látják, mióta szívesen hallgatják, mert inkább hallgatva, mint nézve hódítjuk meg a sziveket.

II.

A kis fiú hire csakhamar elterjedt a városokban, falvakban és tanyákon. Meghívták a legna- gyobbszerü ünnepélyekre alegelőkelőbb családok;

mindenütt róla beszéltek, őt akarták hallani; és mindenki el volt ragadtatva. A zenekedvelőket sohasem bájolta el ennél elragadóbb zene, melyben a vadgalambok búgása összevegyült a pacsirták énekével. Nem volt ünnepély, melyen meg nem jelent volna. De nemsokára lenézte a meghívásokat s csak grófnőjéhez s kis báró- néjához ment el. Mihelyt játszani kezdett, a két nő elájult az édes gyönyörtől.

— Oh édes kedvesem! — szólt a grófnő — úgy-e még csak nem is álmodtunk eddig ilyen dallamokról? Azt hiszem, maguk az angyalok sem fuvoláznak szebben ott fenn az égben.

A hajdani utczagyerek nagy átalakuláson ment át. Skarlátpiros szatin ezüst brokát ruhába öltözött s fürtéit drágakövekkel kirakott aranykorona födte; mert a milyen hires, olyan gazdag is volt; hajdan egy-két garast vetettek oda, most apródok letérdelve, arany tálczákon nyújtották át uraik ajándékát; a hölgyek pedig nagyon boldogok voltak, ha tőle kihallgatást nyerhettek.

A király lánya is hallott valamit a csodaművészről; megparancsolta, vezessék udvarába. Gyanakodott; azt hitte, valami csalás van a dologban, nem hitte, hogy a művész megfeleljen hírnevének. De amikor meghallotta az édesen áradó hangokat, annyira magánkivül lett, hogy megesküdött az égre:

— Sohasem lesz más férjem, mint e művész !

Nem tetszett biz’ ez a királynak. Egy hatalmas fejedelem nem szivesen fogad el vejéül egy ősnélküli koldus fiút, kinek sem apja, sem anyja,