Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1904-03-10 / 10. szám
2 1904. märczius 10. ben, hogy hazánk egy kis városa országra szóló képkiállitást rendezzen oly művekből, a melyeket itt festettek s a melyek e vidék páratlan szépségeit örökítették meg. A kiállítás eszméjének meg kellene nyerni elsősorban festő művészeinket, a kik sokkal jobban szeretik e várost, semhogy a siker érdekében azért ne lelkesülnének; fontos kérdés, az állam hozzájárulása, a mely a tulajdonában levő műveket befolyásosabb jóakaróink közbenjárásával kiállításunknak átengedné; számíthatnánk a műbarátokra is, a kik képeiket készséggel kiállítanák. Szóval e fontos, tényezők harmonikus együttműködése volna kívánatos, hogy a sikert, de aztán a maga nemében páratlan sikert elérhessük. A terv kivitele nehéz, de nem kivihetetlen. S ha sikerül, úgy a nagybányai múzeum megnyitása nemcsak lokális jelentőséggel fog bírni, hanem országos hirü lesz, a mely iránt, ha kellő érdekeltséget tudunk országszerte felébreszteni, úgy a fővárosból várt előkelőségeken kívül, a közel és távol vidékről is várhatunk vendégeket. Nem czélom ezúttal a kivitel részleteivel foglalkozni. Itt van a múzeumegyesület derék választmánya, majd kezébe veszi ez az ügyet, ha érdemesnek tartja reá. És érdemesnek is fogja találni, mint minden olyant, melynek végczélja a szépművészetek ideális kultusza. Dr. H. I. A vízvezeték. Márczius 9. A vízvezetéki vajúdásnak hozzávetőleges számítással nemsokára félszázados jubileumát ülhetjük meg. Tengersok papirost fogyasztottunk ez ügyben; az elhangzott megszámlálhatatlan indítvány és szónoklat meghallgatásával nagy türelmi próbának voltunk kitéve, de hiába volt minden papiros, türelmi és vizkostolási áldozathozatal, ma, egy félszázad után ott vagyunk, hol mádi polgártársunk volt, sőt még ott sem. Mert a vízvezetéki és csatornázási eszme felvetésekor legalább tiszta lap volt a kezünkben s szabad elhatározásunk mentes volt minden rossz, NAGYBANYA roszabb és legroszabb vízvezetéki szuggeszczió- tól, ma azonban ez a tiszta lap egészen telve van városboldogitó eszmékkel s a vízvezetéknek mi módon és hogyan való megvalósítására vonatkozó tervekkel annyira szaturálva vagyunk mind- anyian, hogy ember legyen a talpán, ki az eszmék és tervek e labirintusában képes eligazodni. A mióta a vízvezeték és csatornázás ügye újabb szalmalángolásba hozta a kedélyeket, jó ideig azon veszekedtünk, hogy a nagy alkotás nagy költségeit miből fedezzük? Eveken át szenvedelmes ütközeteket vívtunk meg, mig sikerült e kérdést teljesen tisztázatlanul hagyni. Azután a baczillusoknak estünk neki s miután többrendbeli szakvizsgálat s egy csepp vízben 8 — 10 ezer baczillus konstatálása után mégis arra a szent meggyőződésre jutottunk, hogy a rozsályhegyi források vize üde, tiszta, szennyezetten, azzal a kérdéssel is végeznünk kellett, hogy vájjon ez az üde, tiszta és szennyezetten viz elég lesz-e a vízvezeték czéljaira? Mértük tehát a vizet literrel, rücsővel, oláh kalappal s fővárosi szakértők belevonásával is kiszámítottuk, hogy naponkint — a nyári szárazság idejét kivéve — jut fejenként 20 — 25 liter viz. Ekkor meg a felett indult meg a szerfölött élénk és heves vita, hogy ez a mennyiség elégséges-e? Azzal nem törődtünk, hogy a legkiválóbb szakértők és statisztikai adatok egy ember egy napi vizfogyasztását száz literben állapítják meg, hanem csak vitáztunk, disputál- tunk more patrio, hogy épen tenni lássunk valamit. Majd pedig modern Mózesként elindulánk újabb forrásokat keresni a hegyeken, a sziklákon, abban külömbözve tőle, hogy csodaerő nélküli, varázstalan vesszőnkkel nem vizet fakasztunk, hanem magán a vízvezetéken hegedüljük el a huszonötöt, Ebből a mesés játékból, mely szerfölött mulatságos volna, ha városunk fejlődése s egészségügyi szempontjából oly megdöbbentően szomorú nem volna, épen elég volt. Kezdjünk legelőről mindent, hogy pedig ezt tehessük, tépjünk össze, dobjunk sutba minden eddigi tervet, tanulmányt s vegyünk ismét tiszta lapot kezünkbe. A kérdés olyan áttetsző, világos. Farkass Kálmán kir. műszaki tanácsos, ki általánosan elismert szakember a vízvezeték és csatornázás terén, a vízvezetékekről és csatornázásokról a »Magyar Városok Közügyei« czimü szaklapban többek között a következőket Írja: „Vannak városok, hol a vízvezetéki és csatornázási müvek keresztülvihetőségét technikai okokból lehetetlennek vagy alig leküzdhető nehézségekkel járónak tartják; a legtöbb esetben pedig a város szegénységét tolják előtérbe, mondván, hogy az ilyen művek költségeit elviselni képtelenek. Hogy a vízvezeték és csatornázás a városok reális szükségletét képezi, az bizonyításra nem szorul és olyanok előtt, a kik az ilyen művekkel biró városokban laknak, csaknem megfoghatatlannak tűnik az, hogy ezek nélkül városi élet egyáltalán lehetséges. Hogy a vízvezeték és csatornázás létesítése sok helyen leküzdhetetlen technikai akadályokba ütköznék, azt elfogadhatatlannak kell kijelentenem. Nem ismerek olyan várost az országban, a hol ez a körülmény beigazolható lenne. Az összes hazai városokat lehet vízvezetékkel ellátni és csatornázni és az e téren specziális szakismeretekkel biró technikusnak feladata a kínálkozó módozatok közül megjelölni azt, amely a kérdés megoldására a helyi körülmények mérlegelése után a legalkalmasabb. Hogy az ilyen művek létesítése a városokra elviselhetetlen anyagi terheket róna, az véleményem szerint, csak' a legritkább esetben állhat meg. Az országban eddig létesített vízvezetékek és csatornázások pénzügyi szempontból is többnyire előnyös befektetésnek bizonyultak és ott, ahol a műveket nem nyereségre alakult részvénytársaságok konczesszióban, hanem maga a város építette meg, ott a lakosság a vízvezetéki és csatornadíjakat épen nem tartja elviselhetetleneknek. A helyes műszaki elvek és szigorú takarékosság betartásával, szabályszerű árlejtés utján megépült ilyen művek létesítési költsége aránylag oly csekélynek mondható, hogy az azzal elért előnyök bőven felérnek a hozott anyagi áldozatokkal és az ilyen vízvezetékkel termelt víznek önköltségi egységára oly minimális, hogy a laikus csodálkozását méltán felkeltheti. Az országban üzemben levő mintegy huszonhét városi vízvezeték által a lakosságnak átadott egy hektoliter viz önköltsége kereken egy fillérre tehető és nagyobb üzemeknél még ezen az összegen is alul marad. Ezáltal lehetségessé válik, hogy a leadott víznek órával mért köbméterje (tiz hektoliter) tiz és húsz fillér közötti egységáron, tehát hektoliterje egy-két fillérjével szolgáltatható ki a lakosságnak. Véleményem szerint ilyen kiadást országunk legszerényebb városainak lakossága is megbir, mert a házi kutak fentartása, esetleg utczai közkutakról való vizhordás vagy lajttal való vízszállítás költségei a fenti dijak nagyságát is túlhaladják. A vízvezeték tőketörlesztési és üzemköltségei tehát a lakosság által fizetett vizdijakból teljesen megtérülnek és igy ennek a műnek a létesítéséből a városi közpénztárra megterheltetés nem háramlik, sőt az utczalocsolás és a városi középületek vizzeli ellátásának költsége is sok esetben a vizdijakból nyer fedezetet. hanem a király sajátságos betegségbe esett s az orvosok azt mondták, csak zene gyógyíthatja meg. Ez a betegség aztán nagyot lendített a kintornás fiun. Alig hallotta meg az édes hangokat, a fejedelem ismét legegészségesebb lett. A hála győzött a gőgön: a koldus csakhamar elvette a királykisasszonyt. III. Szerencsére boldogsága még most is növekedett. Háború ütött ki; ipjával ő is el ment a a csatatérre, magával vitte kintornáját is. És a kintorna oly harczias dalt játszott, - a kis Pukk urfi sokszor hallotta az erdőben a katonákat trombitálni — hogy a tábornok jelentése szerint a győzelem ama rendkívüli bátorságnak köszönhető, melyre a katonákat csak a kintorna zenéje lelkesítette. A nép nem sokáig habozott háláját kifejezni; a művészt választották meg királynak s ipja az ő hűbérese lett. Király még nem volt oly boldog, uralkodása oly szerencsés, mint az övé. Legmerészebb vállalatai is sikerültek ; sem kétségbeesés vagy harag, sem lázadás és csata- vesztés őt nem sújtotta. Alattvalói boldogitására elég volt a csodás kintorna hangjait megszólaltatni. A korona, a királyi hatalom, az udvaronczok- kal telt királyi palota ilyen érdem megjutalma- zására nem volt elég. A királyból istent csinál- ' tak; márvány templomokat emeltek tiszteletére ; örökös áldozatokkal s ezek telve voltak folytonosan ájtatos könyörgőkkel; a falakra, az oltárokra festették a kintornát, melyet imádtak! Egy embernek sem jutott ily nagy dicsőség osztályrészül. És ennyi dicsőséghez járult még a győzelem, az öröm, a hasonlithatatlan boldogság élvezete, magános estéken hallani a túl- világi zene édes dallamait, őrjítő hangjait, meg- rikató dalait! — Egy kissé hosszasnak, unalmasnak találom lakásomat ebben a szerszámban, szólt Pukk úrfi egy alkalommal. És kitekintve látta, hogy a méhek eltűntek; elrepült ő is vissza, erdejébe, az elhagyatott busongó virágokhoz. IV. Az egész város visszhangzott a gúnyos kaczajtól! Hát ez is zene ? Akár a macskazene, melytől még a medvetánczoltató is megijedne ! Hah, milyen pokoli zaj, milyen szörnyű zür-zavar áradt ki abból a kintornából! Nem lehetett meghallgatni. Elátkozták a művészt. Megfosztották a királyt koronájától, az istent kiűzték templomából. — Hordd elmagad ! Takarodj! szóltak hozzá. S kukták csapata gúnyt űzve belőle, serpenyőket csattogtattak a szerencsétlen után rohanva. Azt remélte, jobb fogadtatásra talál grófnőjénél és kis bárónéjánál, akik hajdan elájultak az édes dallam hallatára. Hanem a mint meghallották az első hangokat, haragosan kiáltottak fel: Mit akarsz? Azt hiszem a világ minden macskája filembe nyivákol. És a szolgák kiűzték az utczára a szerencsétlent, összeszaggatva szép ruháját, ellopva a zsebében levő aranyakat. Kétségbeesve tért vissza ama városkába, hol hajdan egy-két garast vetettek oda alamizsnakép ; visszatért a tanyákra, hol vidám lánycsoport vette őt körül meghallgatni zenéjét s tánczolni annak dallamára. Mihelyt játszani kezdett, a tündérhad fülét bedugva menekült tova ; megdobálták, kigúnyol- ták ! Akkor látta, milyen hiábavaló a dicsőség, az öröm. Leborult az országúira, mint egykor, rongyosan, kóczosan, nem remélve mást a halálnál; szomorú volt szivében, mint az égből aláhullt csillagok; kétségbeesett, mint a paradicsomból száműzött angyalok , . , . , . E regét elmesélve, azokra a gyöngéd, fönséges költőkre gondolok, kiket szerelmök sokáig ihletett, dicsőséget arattak dalaikkal, kiket félistenekké tett édes énekök varázshatalma s a kik magánosán, egyedül, álomtalan, elfeledve epednek, nem találva szivök vérző sebére rokon- szivből, együttérző lélekből fakadó, vigasztaló szót, nem lelnek enyhe balzsamot kihamvadt, elvérzett, összetört szivökre, honnan elrepült, tovatűnt az élet legfönségesebb zenéje a - Szerelem ! Szentesi Lajos. A tavaszi és nvári ÍSaSSS Szappanyos Jenő im T * divatáru üzletében Nagybányán (Főtér 23-ik szám,) hol a legdivatosabb női ruha-szövetek, selymek, batistok, voilok, kretonok, szepességi vásznak s más egyéb e szakmába vágó czikkek jutányos árak é« pontos kiszolgálás mellett szerezhetők be. — Áruim kizárólag hazai gyártmányúak. ...................... - ----------
