Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1904-06-23 / 25. szám

2 NAGYBÁNYA 1904. junius 23 Ezt a várost és vidékét természeti vi­szonyai, történelmi múltja, lakosságának hagyományai élesen elhatárolják a szom­szédos területektől. A hegykoszorú, mely vá­rosunkat övezi, szöllőket és szelid gyümöl­csösöket hordozva oldalán és aranyat rejtve méhében, a város egész lakosságának jelle­mére reá nyomta a maga sajátos bélyegéi. Anyagi javakban szegényebbek vagyunk, mint a nagy városok lakói, de a fogékony­ságban, mely a szép és jó iránt szivünk mélyében rejtőzik, kimerjük állani a versenyt bármely nagy kulturterület lakosságával. A régi Asszonypataka történelme, ha viszontagságait tekintjük, kicsinyben nemze­tünk múltját tükrözi vissza. Bányáinak gazdagsága már a középkorban állandó versengés tárgyává tette birtokát és Mohács után, midőn az ország három részre bomlott fel, Erdély határán s a török hódításainak szomszédságában nem egyszer volt döntő események szintere. De a politikai küzdel­mek viharai között is tudott tűzhelyet bizto­sítani a szellemi élet törekvéseinek. Falain belül pezsgő társadalmi élet virágzott, is­kolája messze vidéknek volt Alma Matere s fiai, kik a város költségén külföldi egye­temeken végezték tanulmányaikat, haza térve, távol világ kultúrájának hajtásait ültették el a honi talajba. Az ősökről szállott örök­ségképen az újabb idők nemzedékeire az a lelkesedés a szellemi ideálok iránt, ami egy Petőfi, Jókai előtt telte rokonszenvessé e város lakosságát, ami egy Teleki Sándort évtizedeken át kötött e földhöz, ami e város zenei életét oly magas színvonalra emelte és ami legutóbb a festőművészet múzsájának teremtett otthont hegyeink között. E város múltjának emlékei megérdem­lik, hogy megmentessenek az utókor számára. Ez az intelligens közönség, mely a nagy szellemi központoktól távol is meg tudta őrizni a nemes törekvések iránt fogékonysá­gát, méltó arra, hogy magasabb kultúrái igényei itthon is kielégítést nyerjenek s e várostól, melynek falai között az irodalom és a művészetek barátságos otthonra talál­tak, joggal lehetett elvárni, hogy a tudomány számára is nyitva csarnokot, újabb kötelék­kel illeszkedjék bele a nemzeti közművelődés hatalmas organizmusába. Szerény eszközök állottak rendelkezésünkre feladatunk megvalósításához, de az eredmény a szűk keretekhez mérten, a melyek közé vi­szonyaink e feladatot szorították, felül multa várakozásunkat. Elnöktársamnak a múzeum történetét tárgyaló előadása, mai rendkívüli közgyűlésünk napirendjének főpontja, lesz hi­vatva képet nyújtani a módokról és eszközök­ről, a melyek segítségével czélunkhoz jutni sikerült. De nekem az elnöki székből hálával és elismeréssel kell megemlékeznem arról a nemes buzgalomról és áldozatkészségről, a mely- lyel a város hivatalos és társadalmi tényezői bennünket feladataink megoldásában segítettek. És hálánk adóját elsősorban ama testületek iránt kell lerónom, a melyek támogatásának mindenek felett köszönhetjük, hogy törekvése­inket az óhajtott siker koronázta. A múzeumok és könyvtárak országos fő­felügyelősége, mely az országos tanácscsal kap­csolatban a vidéki gyűjtemények felett az állam gondoskodását képviseli, a mi kis múzeumunk­kal szemben valódi atyai gonddal, mondhatni kivételes mértékben teljesítette a pártfogó hi­vatását, jótéteményeivel a fennállás és fejlődés biztos alapját rakta le zsenge intézményünk számára. E két magas testület tagjainak jelen­léte fényt kölcsönöz szerény ünnepünknek és a a magyar kultúra vezérének, vallás- és közok­tatásügyi miniszterünknek ez ünnepi alkalom iránt tanúsított kegyes érdeklődése, melynek kifolyásaként a múzeumok és könyvtárak or­szágos főfelügyelőjét az ő képviselőjeként is tisztelhetjük körünkben, betetőzi azt a jóindu­latot, a melylyel az állami kormányzat törekvé­seinket kezdettől fogva kitüntette. Szivünk mélyéből köszöntjük magas ven­dégeinket és kérjük, győződjenek meg személyes tapasztalataik utján a felől, hogy e város hű maradt régi hagyományaihoz és hogy az az intézmény, melynek létrejöttéhez az állam annyi áldozattal járult, ha eszközei még nincsenek is arányban a reá váró feladatok fontosságával, mai kezdetleges viszonyai között is jelentékeny szerepre van hivatva a nemzeti kultúra szolgá­latában. Üdvözöljük ünnepünk többi vendégeit is, a szomszédos hatóságok és a testvér-intézetek küldötteit, a kik eljöttek hívásunkra, hogy osz­tozzanak örömünkben. Ünnepünk szerény házi ünnepség, de je­lentőségre túllépi annak kereteit és örömünk oka elég nagy arra, hogy családi körünkön kí­vül is keressünk számára osztályosokat. A kicsiny hajlék, a mit ma a tudomány számára megnyitunk, a magyar műveltség védő­bástyáinak számát növeli s reméljük, hogy a szellem, mely benne otthonra fog találni, a faji kapcsoknál is erősebb eszközzel, a kulturális összetartás kötelékével erősiti meg bennünk a nemzeti öntudatot. Adja Isten, hogy ez a reményünk váro­sunknak és e hazának javára valósággá váljék. Van szerencsém megnyitni a nagybányai múzeum-egyesület rendkívüli közgyűlését. Dr. Schönherr Gyula beszédét a díszköz­gyűlés hosszantartó éljenzéssel és tapssal fo­gadta s maga Fraknói püspök volt a legelső, ki a gyönyörű beszédért őt üdvözölte. A múzeum története. Az elnöki megnyitó után Lakatos Ottó múzeumi alelnök ismertette a következőkben a múzeum történetét: összegyűjteni a legrégibb kor maradványait, hogy az ősember a maga egyszerű életében je­lenjék meg szemeink előtt; e mellett felkutatni, megőrizni és a jövő nemzedékre áthagyományozni azokat a drága ereklyéket, melyekhez nemzetünk dicső történetéből köny vagy vér tapad s me­lyeken a hősi vitézség s lángoló hazaszeretet nyomait még ott látja a felcsigázott képzelet: oly törekvés, mely megvalósulása esetén nem­csak az elmét gyarapítja ismeretekkel, de a szivet is nemes hevületre ragadja. És ez a törekvés, mint kétségbevonhatat­lan bizonyítéka a szellemi élet föllendülésének, ép egy évszázaddal ezelőtt indult meg hazánk­ban s eredménye lett a Magyar Nemzeti Múzeum megalapítása. Ide, ebbe a széles alapokra fekte­tett s gyors fejlődésnek induló külön intézménybe hordták össze lánglelkü elődeink egyrészt azokat a kiváló becscsel bíró tárgyakat, melyek az ál­talános emberi művelődés történetének és ezen évezredeket felölelő történet egyes fejlődési kor­szakainak feltüntetésére és megismerésére szük­ségesek, — másrészt azokat a nemzeti kincseket, melyeket a magyar haza dicsőséges múltjából őrzött meg a honfiak kegyelete. És ide, mint a tudomány és hazaszeretet iskolájába jártak föl a közeli és távoli vidékről mindazok, a kik a múltak dicső történetéből okulni, művelődni és hazafiui nemes, lelkesedést meriteni akartak. Ámde valamint egy folyó bármily hatalmas medret ásson is magának, egy ország összes forrásait felfogni, magába egyesíteni s viszont egy egész országnak szükségletét kielégíteni nem képes, — ép úgy nem volt képes ez az egyetlen intézmény sem arra, hogy egy egész nemzet műkincseit befogadja magába s hogy a megvál­tozott viszonyok mellett egy egész ország érdek­lődését kielégítse. így érlelődött meg lassankint az általános műveltség terjedésével a vidéki múzeumok esz­méje. Ezeknek létesítése azonban rendkívül sok nehézségbe ütközött. A szükséges anyagi erők és eszközök hiánya, az ügyért lelkesedők kicsiny száma, mindmegannyi akadálya a nemes eszmé­nek és sokszor éveknek vagy épen évtizedeknek kellett eltelni, inig egy-egy erre irányuló törek­vést siker koronázta. Városunkban a múzeum gondolatával 1886- ban találkozunk először. Ebben az évben ugyanis élénk eszmecsere indult meg a „Nagybánya és Vidéke« ez. hetilap hasábjain Szamosháti és Tiszavölgyi irói pseudonym alá rejtőző lelkes polgárok részéről, kik a mellett buzgólkodtak, hogy Szatmárit, az ott négy évvel előbb — 1882- ben - alakuló Széchenyi-társulattal kapcsolatban, vagy esetleg attól egészen függetlenül egy vár­megyei múzeum létesittessék és annak keretébe a többi nagyobb városok mellett Nagybánya, mint vidéki központ beillesztessék. Nem tulajdo­nítunk ennek túlságos fontosságot, de mégis az ezen időből íönmaradt emléklapok forgatásánál jóleső örömmel tölt el bennünket, ha látjuk, hogy a megyének annyi jeles fia mellett a megyei múzeum szószólóinak épen városunkból kellett kikerülni. Nemsokára egy másik jeles harezosa akadt a szőnyegre hozott eszmének Décsényi szemé­lyében, ki öt számra terjedő sorozatos czikket irt ugyancsak a »Nagybánya és Vidéké«-be, a melyekben széles alapokon s megdönthetetlen logikával bizonyította, hogy annak a vármegyé­nek, melynek oly szép történeti múltja van, mely a XIV. század elején, az ujjáébredés és refor­mok korszakában vezérszerepet játszott s mely a nagy Kölcseyt és Wesselényit adta a hazának — a magyar kultúra fejlesztése körül jelenté­keny hivatása van s ezt a hivatást a Széchenyi- társulat életre szólitása által nem töltötte be egészen. Décsényi czikkeibe beleöntötte lelké­nek egész melegét s hogy azok nem érték el a kívánt eredményt, annak oka nem az ő szavá­nak gyöngesége vagy lelkesedésének hiánya, hanem az a közöny és részvétlenség volt, melylyel az elhangzott szép szavakat fogadták. Décsényit föllépésének sikertelensége nem csüggesztette el. Levetette inkognitóját, mely alatt köztudomás szerint egyesületünk jelenlegi szeretett elnöke rejtőzött és a Turul ez. történeti folyóiratban, valamint a »Nagybánya és Vidéké«-ben egy­másután tette közzé a város levéltárában vég­zett kutatásainak eredményekép értekezéseit Nagybánya város régi pecsétjéről, okleveleiről, nevezetes műemlékeiről s mindezen működésé­nek czélja volt rámutatni városunk múltjára s ennek kapcsán lehetőleg felébreszteni s ébren- tartani a közönség érdeklődését az általa annyi szeretettel felkarolt eszme mellett. 1889-ben azután történt valami, a mi a mú­zeumnak feledésbe menni látszott ügyét hatal­mas lépéssel vitte előre. Ugyanis a Magyar Történelmi Társulat tagjai ezen évben nagynevű történettudósunknak: Thaly Kálmánnak vezetése alatt vándorgyűlést tartott Mármarosszigeten s programmjukba fölvették, hogy ez alkalommal a kapniki bérczeken át kirándulnak Nagybányára, ezen ősi bányaváros levéltárában kutatást végez­nek s itt tartják meg záróértekezletüket. A vá­ros közönsége az ügy jelentőségéhez méltó fo­gadtatást akarván rendezni a tudós társaság nagyérdemű tagjainak, arra határozta el magát, hogy a városi levéltárban őrzött vagy egyesek birtokában elszórtan található műtárgyakat ösz- szegyüjti s egy rögtönzött kiállítás keretében a szívesen látott vendégeknek bemutatja. Az ige testet öltött. Nemrég elhunyt jelesünknek, a minden tár­sadalmi mozgalom iránt melegen érdeklődő Tf. Pap Zsigmond nyug. járásbiró elnöklete alatt e czélra egy 14 tagból álló rendezőbizottság ala­kult, mely a rendelkezésére álló idő rövidsége daczára is fényesen oldotta meg feladatát, mert az áll. főgimnázium dísztermében az önmaguk­ban vagy régiségüknél fogva kiváló műtárgyak­nak oly gazdag anyagát halmozta össze, mely nemcsak számra nézve, de a belső érték szem­pontjából is méltó volt a város egykori történeti jelentőségéhez. Nagybánya városának féltve őr­zött régiségei, különösen pedig érdekes oklevelei, a róin. kath. egyház régi és újabb arany-, ezüst­edényei és misemondó ruhái, a ref. egyház ritka szép ur-asztala térítői, fílaskovics Gyulának, a Svaiczer-cs&Xkánzk és a kit elsősorban kellett volna említenem: a nagy műbarát Teleki Sán­dor gróf ezredesnek kincset érő magángyűjte­ményei — legnagyobb részt oly dolgok, melyek­ről senkinek vagy csak keveseknek volt tudo­kap, aki nálam 20 koronáig készpénzzel vásárol, csupán a keretért 3 korona fizetendő; a képnek bolti ára 15 korona. A képek ki­-----------------------rakatomban megtekinthetők. —........... . zz JU T GS-ramofon ©Xáz-xisiitcs la.©l.y©. "M SZÄFPAÜYOS JENŐ divat», vászon-, kézmü­és röwídáa*nháza Nagybányán (Föté*« 23-ik szám,) SVSinorita épület.

Next

/
Thumbnails
Contents