Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1904-06-09 / 23. szám
I 1904. junius 9. NAGYBANYA benne a lírai erő, annál gazdagabb benne az igaz, j odaadó lirai költő. Abban is teljesen igaza van, hogy sokan nem értik meg a könyvét. Bizony nem. Sokan lesznek, akik ha olvassák könyvét, elmosolyogják magukat és mondogatják, hogy ilyen naiv ember is van még a világon, a ki az állati életünk, anyagi érdekeink eme rettenetes forgatagából ki tudja magát ragadni; a ki nem a hasának él ma, a mikor mindenki, az egész világ annak él és ő a naiv, csak a szivének, szive érzéseinek él. Szegény álmodozó, a ki az élet rideg, zord, keserű harczában, iszonyú üzleti lármájában, egymást agyontaposó tusájában félre tudsz állani. És a helyet, hogy ököllel, könyökkel törnél előre az emberáradatban magadnak utat, - megállsz egy kifosztott madárfészek előtt és sírva fakadsz a feldúlt fészkét sirató madár fájdalmain. A ki a helyett, hogy bezárnád a koldus előtt ajtódat, mert a mai kegyetlenül fukar világban ez a divat, kitárod meleg szobád ajtaját a fagyban járó betlehemeseknek. A ki a helyett, hogy vagyonról, kényelemről gondoskodnál, ábrándozva állsz egy üres bölcső felett, a melybe keserű könyeid peregnek. 0 nem keres semmit, ő nem lát senkit, ő nem bán semmit, neki csak egy forró vágya, egy édes reménye: egy aranyhaju baba. Valóban jóleső vigasztalása ez az emberi j kebelnek, hogy még vannak ilyen naiv emberek, ilyen álmodozó lelkek, ilyen igaz, őszinte szivek is a mai rettenetes önző, érzéketlen anyagi világban. Milyen magasztos büszkeséggel kiáltja oda a világnak, hogy: Az emberiség bőszült forgatagja Csak pénzre vágyik, kincseket vadász; S én megvetéssel fordulok el attúl, Mert gond a kincs, és nem vigasztalás. Más vágyakat dajkálok én szivemben, Mi mérhetetlen kincsekkel felér: Egy édes-bájos gyermekarezra vágyom, Kiért én élek, - s a ki értem él! Mily megindító a gyermektelen apának a panasza a Jönni fog!... czimü költeményben, mely kemény leczke a mai, gyermeküket megunt szívtelen szülőknek és azon élveket hajhászó modern aszonykáknak, a kik a gyermeket csak nyűgnek, tehernek, csak szépségrontó istenverésnek tartják: Úgy fáj a szivem, hogy ha néha Kis gyermekek közé jutok ! Nekem nincs senkim, hajam őszül, S tűnnek előlem a napok. Hát mért születtem a világra ? Hogy éljek, mint egy puszta ág! S gyöngéd emlékül rám mosolygjon Egy elsiratott ifjúság ? Oh nekem napfény kell a házba! A napnak fényes mosolya, Mely búval áradó szivemre Ne hintsen árnyékot soha. És jönni fog... A szivem érzi A káprázatos sugarat, Mely beragyogja mi számomra A jövőből még megmaradt! Milyen meghatóan panaszkodik őszszel a költöző gólyának, hogy: Ne menj el körünkből jó gólya madár ! Házunkon a fészek biztos helyen áll. Nem verik le onnan pajkos gyermekek, Minden bántalomtól én megvédelek! Nem adott az Isten gyermeket nekünk. Még a reménység is szivünkben letűnt. . . Hanem a drága feleség egy édes titkot súg neki, midőn mondja: — Hagyd a gólya madárt délre szállani! Reá ott is várnak jó barátai. Hátha oda is visz olyan örömet! — . . . Azután susogva egy szót rebegett. Minő kitörő örömmel kiált fel erre: ó egész világgal főiér az a szó! Az édes, szerelmes, lágyan suttogó, A minek értelme olyan isteni, Csak egy apa tudja azt megérteni /... Aztán az aranyos kis Erzsi megérkezik. A boldog apa túláradó érzelemmel kiált fel: Megérkezett, a kit vártunk! Itt van a mi kis leányunk! Annyi fény van a szemében, 3 Mennyi nincs, az egész égen. Istenem, de boldog vagyok, Hogy e fény mind nekem ragyog. Jaj! de soká várakoztunk, Jaj! be sokat imádkoztunk! Jöhet áldás most halommal, Eltaszitom két karommal; A sok kincset meg se látom, Te vagy most az én világom! Aztán ebben a boldog kis világban árad az öröm, csattog a dal, repül az ének. Az a bizonyos „harmadik,“ az aranyos kis Erzsi mosolya, nevetése, sírása tölti be a házat és a tulboldog apa szivét. Minden mozdulatát megaranyozza költészetének zománczával, az aranyszárnyu kis bogárnak, az édes kis galambnak. Ott jár körülötte folytonosan, ott lesi álmát, ébredését, vele sir, í vele örül, vele nevet, vele kaczag. Most szebb neki az élet, forróbb a napsugár, százszorta boldogabb, mert a legnagyobb kincset ott bírja ölében. Majd mesét mond neki a szegény emberről, a kinek hiányzott valami, a kit aztán egyszer ott találtak egy kis bölcsőre borulva. Alig várja a tavasz közeledtét, a fecskék érkezését, hogy kiállhassanak hárman a dombra és megmutathassa a kis vándoroknak az aranyos kis fecskét, az ő játszótársukat. Néha a vig zene közé azonban bús akkord is vegyül, az elszakadásnak, a halálnak szomorú sejtelme. De nyomán szakad a költő vigasztalása, az örökké még a sírom túl is tartó szeretete az aranyos Erzsiké iránt. Kis leányom! Te szív a szivemből! Bárki mondjon esküszót neked, Soha senki nem fog úgy szeretni, Mint a hogyan én szerettelek. Ila meghaltam, a szivem porából Virágerdő fakad síromon. Minden fűszál — s fakadó bimbóban Szeretetett susogok neked. Nem fáj már neki az elmúlás, vigasztaló érzés száll keblébe, mert lesz aki egy száraz göröngyöt hajit utána, mert emléke nem lesz elfeledve. kocsi plateformájára s miután bemutattam magam: Oh, kollegám! szavak kíséretében megölelt s halántékon csókolt. László László volt, a „Bedő- falvi Kürt“ felelős szerkesztője s üres óráiban gyakorló orvos. — Biz ez blamázs, blamázs, de hát megesik a legjobb családban is, ugy-e kolléga? s hosszú, zöldes színbe játszó szalonkabátjának hátsó zsebeiből egy jókora palaczkot húzott elő s jelentős mosolylyal felém nyujtá: — Echt visontai! Az üveg kézről-kézre járt, miközben László ur, a bedőfalvi redaktor, az ünnepélyességek nagyszerűségét kezdé ecsetelni előttünk. — Ah, az valami nagyszerű, fönséges lesz! Az alispán s a megyei notabilitások fogadása a pályaudvaron. Ismerkedési estély s muri hajnalig. Másnap diszgyülés, fáklyás-zene az alispánnak, diszestély az alispán tiszteletére s muri hajnalig. Másnap gyülekezés a városházán, felvonulás, az alispán ünnepi szónoklata, a szobor leleplezése, ünnepélyes átadása. Diszebéd az alispán tiszteletére, azután muri, ki meddig bírja. Nagyszerű Programm, mi ? he ? kérdé nyelvével egyet csettentve. — Fölséges! — De hát hol az alispán ? — Hiszen csak az volna, de éppen az a bökkenő, hogy az nincs, mormogá elkomolyodva. — Nincs? Az előbb kaptam meg a Hiób-hirt: megbetegedett ! De itt utazik velünk ő nagysága, az unokahuga, ő tanúja lesz azon lelkesedésnek, mely hazafiui keblünket dagasztja s hiszem, hogy fáradságunk megtermi a maga gyümölcsét, no, igen, igen, - folytatá zavartan, mint aki elszólta magát — elismerését tiszteletünk, kegyeletünk nagyságának, melylyel nemzetünk koszorús költője, dicső szabadságharczunk egyik hősi mártírja iránt viseltetünk, kit Bedőfalva is szerencsés volt falai között üdvözölhetni. — Petőfi megfordult az önök városában ? kérdé egyik kollégám.- Oh igen. Van ugyan egy csekélyke töredék városunkban, mely szükkeblüségből, személyes versengésből olyasbá iparkodik feltüntetni nemzeti ünnepünket, mintha feltűnési viszketegség avagy szeretett polgármesterünk dicsvágya . . . teszem egy piczinyke fényes ordó után . . . volna rugója tetteinknek, de mi, esküszöm önöknek, csupán a kegyelet adóját akarjuk leróni a nagyok legnagyobbika emlékének. Ugy-e hisznek önzetlen szavaimnak ? Midőn erről biztosítottuk, még egy palaczk vándorolt elő szalonkabátjából s felszólítására kart karba fűzve, brúdert ittunk s mindannyian testvéri csókot váltottunk. — Hisz úgyis kollegák vagyunk! Rövid eszmecsere s gyakori iszogatások után (a szalonkabát zsebe csak nem akart kiürülni) abban állapodtunk meg, hogy az üdvözlő fogadásnál én fogom a válaszbeszédet mondani s egyszersmind az alispán elmaradását kimenteni, mihez most már Laczi barátom nemsokára ő nagysága teljes beleegyezését is megnyerte. Már t. i. abba, hogy az alispán helyett ő hallgatja végig az órácziót, azután meg én megköszönöm. A vonat mérsékelt sebességgel s tompa dühörgéssel, zakatolva robogott az erdő koszo- ruzta apró hegyek között; az est mindinkább szétteríts fátyolát s keletfelé a hold halvány, elmosódó ezüstjében fölragyogott az esthajnali csillag mély tüzü, intenzív fénye. . . . Elmerülve, szótlanul néztem a természet e nagyszerű panorámáját, midőn a Laczi biztató szavai riasztották fel.- Úgy, úgy Sándorkám, szedd rendbe a gondolataidat, e pillanatban megérkezünk! Felkészültünk mindannyian s Laczi karonfogva ő nagyságát, őt is kivezette a kocsi plate- forméjára s én mellettők foglaltam állást. — Haliga! a zene hangjai, igen, igen a Rákóczy! suttogá Laczi diadalmas arczczal. A vonat élesen, hosszan füttyentett, a kocsik egymásba ütődtek s a vonat kerekei nyi- szorogva, riszálva végre megállották. — Bedőfalva 2 perez ! Leszálltunk. — Ebadta vasutasai! dörmögé Laczi ingerült hangon. Az állomástól még mintegy kétszáz lépésnyire lehetett a mi szalonkocsink. A távolban apró színes lampionok világoltak, hangzott a hatalmas éljenzés s a Rákóczy szilaj, lelkesítő zenéje, de mindezt tulharsogta a megriadt vágók siralmas bögése. Meggyorsítottuk lépteinket. Hiába, az első meglepetésből magához tért fogadó bizottság a fiaskó elől egérutat vett; a színes lampionok gyors egymásutánban tüne- deztek el a pályatérről s mire odaértünk, a t. bizottság fiatalabb tagjai már a Tra-ra-ra bum- dié lelkes hangjai mellett vonultak be a városba, inig az öregebbek kocsira kapva ki erre, ki arra! Soha, soha ilyet! Ő nagyságát ismét az ájulás környékezte s határozottan ki jelentette ő is, meg a többiek is, hogy a legközelebbi vonnattal viszautaznak. Sőt őnagysága olyasféle megjegyzést tett hogy László önkéntelenül felsóhajtott: vége mindennek ! A hivatalos ismerkedő estélyből ugyan semmi sem lett, de azért ott volt az egész város, a polgármester pártja ivott bujában, a Laci említette „csekély töredék“ meg kárörömében. — Oda az ordó ! susogta a fülembe Laci elérzékenyülve. — Hát mégis igaz! — Igaz, de tudod csak agy titokban, csak neked! — Értelek !
