Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1904-06-09 / 23. szám
2 NAGYBÁNYA 1904. junius 9. ben lép be a műhelybe. Az ilyen iparos azután nemcsak a műhelyben állja meg a helyét, de a társadalmi életben, a köz- ügyek terén is és bizony sokszor értelmiségénél, anyagi helyzeténél és függetlenségénél fogva vezérszerep jut osztályrészéül. Meg kell döntenünk azt a balga felfogást, mely egy nyomorúságos irnoki állást is többre becsül, mint a tisztes megélhetést és függetlenséget nyújtó iparos pályát! Nagy szocziális mérkőzések előtt állunk s ez a mérkőzés halála lesz a proletárok társadalmának. Ám neveljük tudományos pályára gyermekeinket, ha értelmi kiválóságuk erre hivatottakká teszik, de ne neveljük mindenáron „ur“-rá. Küzdjük le végre azt az indokolatlan ellenszenvet, melyet a közfelfogás a kereskedő s iparos pályák iránt a pályaválasztás alkalmával tanusit. „Nagybánya, nemzetünknek őre.“ Tekintetes Szerkesztő Úr! Egyesült erő szükséges gyakran a dicséret elviseléséhez is. Ha valaki igy szólna hozzám: „fontos hazafiul hivatásod van, mert te is egyik őre vagy nemzetünknek“, annak biztos tudatában, hogy eme hazafias ténykedésben vajmi csekély szerep jut igénytelen személyemnek, a dicséretet nehéz lenne szó nélkül zsebre vágni. Ellenben ha városunkról mondják, hogy j őre nemzetünknek, a büszkeségtől duzzad a ke- , belem. Amennyiben pedig ily és ehhez hasonló nyilatkozatokat sok okos ember szájából hallottunk, annak igaznak is kell lenni. Egy alkalommal, politizálás közben, szóba kerülvén Nagybányának ezen szerepe, az én rossz májú szomszédom azon kérdést vetette fel, hogy miben nyilvánul az említett hazafias szereplés ? No de nem is maradtam neki a vá- ! laszszal adós. Mindenekelőtt a népoktatás terén. Nem hoznak-e meg bármily áldozatot, hogy a város által fönntartott elemi iskolák minden igényeknek megfeleljenek ? Iskola épületeink termei oly tágasak, hogy azokban minden tankötelesnek van helye, ha szükségesnek mutatkozik, uj tanerők alkalmazásával párhuzamos osztályokat állítunk fel; mihelyest akár a tantestület, akár az iskolaszék javaslatokkal lép fel, azokat megfelelő körültekintéssel tárgyaljuk és önérzettel mondhatom, hogy e téren kifejtett tevékenységünket az illetékes körök annyira méltányolják, hogy a már majdnem ránk erőszakolt államosítást egyelőre a napirendről levették. Rosszmájú szomszédom mosolyából azt kellett következtetnem, hogy kissé elvetettem a sulykot. Ami nagyon könnyen megeshetett, mert iskolaszéki tag nem lévén, az iskolai ügyekbe nem vagyok egészen jól beavatva. De ott, a hol városunk jóhirnevének megvédéséről van szó, még a nagyzolás tág mezejére is kész vagyok kirohanni. Szomszédom, kirohanásomra nem reflektálva mondá, hogy iskolaügyekben nem akar velem vitatkozni, mert úgy veszi észre, hogy iskola ügyeinket jobban ismerem, mint ő. Ezen állítása pedig aligha volt őszinte, mert hiszen ő az iskolaszéknek nagyon buzgó tagja. Azonban szóhoz sem engedve arra kért, hogy a következő kérdésekre feleljek: 1. A nagybányai „postfundus“-okon — a talaj rossz minőségétől eltekintve — mi nehezíti, sőt majdnem lehetetlenné teszi, a kedvező eredménynyel való gazdálkodást ? 2. Az egyes gazdák által el nem hárítható (dülőutak járhatatlansága, zuglegeltetés) akadályok elhárítását előmozditja-e a város ? 3. A „nemzet végőrei“-nek szabad-e azt tétlenül nézni, hogy a nagybányai „postfundus“-ok hova tovább, annál nagyobb mérvben kerülnek anagybányai lakosság tulajdonából idegen kézre? 4. Ha ezen elvitázhatlan ténykörülményt összetett kézzel nézzük, „nemzetünk végőrei“ cim megillet-e bennünket ? Eme fogas kérdésekre annál kevésbbé adhattam rögtönzött választ, mert gazdálkodással nem foglalkozom. De megígértem, hogy a fel- j tett kérdéseket tanulmányozni fogom. Nagyon kérem ennélfogva Tekintetes Szerkesztő Ur, szíveskednék nehéz feladatomban t. i. a kérdéseknek oly módon való megoldásában támogatni, hogy rosszmájú szomszédomat minden irányban megcáfolva, kézzelfoghatólag bebizonyíthassam annak ellenkezőjét, a mit ő városunknak ezen látszólagos indolenciájából ki akart hozni. Egyébként kijelentem, hogy városunk reputációja érdekében kész vagyok a kérdéseket agyonhallgatni. Nagybánya, 1904. junius 8. Kiváló tisztelettel Mindenváró Ádám. Révai Károly verses könyve. Aranyos Erzsiké megérkezett. Ez a czime Révai Károly verses könyvének, mely versek az első betűtől az utolsóig kilenczvennyolcz lapon keresztül mind Erzsikéről, a húsz évig várt aranyhajú, kökényszemű kis leányról zengenek. Az egész kötet e drága kis leánynak van ajánlva, ki az égből szállt alá édes atyja vénülő szivének vigasztalására, kire húsz hosszú esztendeig várt. A kötet két részre van felosztva. Az első rész a Vágy, az aranyos Erzsiké után való sóvárgást, vágyakozást, epedést, szomorúságot, könyhullatást tartalmazza. A második rész a fakadó, a biztató Reménység és az örömteijes Valóság virágos kertje. Révai Károly nem új ember az irodalom terén. Régóta hozza szivének áldozatait a Múzsák oltárára. Az igaz, hogy nem foglalkozik nagy társadalmi problémák fejtegetésével, se a sivár politikai élet hazafias fájdalmában el nem merül, hanem mély érzéssel közeledik hozzánk és gyújtja fel érzelemvilágunkat s vele megyünk, szállunk, repülünk a vágyak, a remények, a boldogító valóságnak tündérligetében. Ö ugyan pár sorból álló előszavában azt mondja, hogy ne nézzük, hogy nincs művészet könyvében, s hivalgó érzés, merész gondolat. Csak azt zengi, mi összegyűlt szivében húsz hosszú-hosszú esztendő alatt. Igaza van, a vers alkotásának, a kifejezésnek, a kigondolásnak csakugyan nincs meg a csillogó, a kápráztató művészete, de helyette megvan ám a minden hideg ragyogásnál százszorta többet érő egyszerű és egész a gyermeteg- j ségig őszinte kifejezése a mélyen érző szívnek, a mely magával ragad és mélyen megindít benőnket. Teljesen igaza van, hogy könyvében nincs I hivalkodó érzés, igaza van, nincs; de annál több az x-i állomásra, hol reánk a külön vonat várakozott, mely bennünket, a megye összeverődött notabilitásait s a fővárosból lerándult újságírókat az ünnepségek színhelyére, Bedőfalvára volt szállítandó. Minthogy mindenki a saját alkalmatosságán utazott az x-i állomásig, Zenicén abban a kitüntetésben részesültem, hogy a kis mezőváros jegyzője, midőn kocsit kerestem, megtudva kilétemet, felajánlotta a város batárját a diszlo- vakkal együtt, melyet csak nagy ritkán, főispánfogadásnál használnak, mint mondá, hogy ezzel is kifejezést adjon a sajtó iránt érzett rendkívüli rokonszenvének. (Nagy titokban azt is megsúgta, hogy alkalmilag lapunk részére egy pár verssel is kedveskedik.) Megindultunk. Végtelen boldogság tölté el szivemet s fenékig élvezém a nagyság részegítő mámorát, midőn az ősi, díszes alkotmányon végigvonultunk a kisded szűk utczákon. S már képzeletben az x-i állomásnál jártam, hogy minő ri- billiót fog kelteni megjelenésem, midőn kint a kövecses utón meglepetve kellett tapasztalnom, hogyha felvonulásom igy tart, hát a holnapi három órai külön vonatról is lekések. A János hajdú egy pár fényes hatos fejében néhányszor közéjük cserdintett ugyan a diszpejeknek, de mindhiába. Mikor pedig végső kétségbeesésemben előrehajolva a botommal kezdém a nógatást, szörnyen indignálódva hátravetve fejeiket, megállották a pejek. — De adta bestiái! — kiáltám. — Sohse bántsa jó uram, lassú lépéshez vannak ezek szokva, hisz tizenöt éve már, hogy a városi szárazmalmot hajtják. Nekivágtam tehát, úgy toronyirányban - a magam alkalmatosságán. A nap tüze perzselt, égetett, arczomon kiütött a verejték, de hát mit nem tenne meg egy riporter a lap érdekében ? Agyongyötörve, elcsigázva közeledtem az x-i állomáshoz, honnan már messziről felém virítottak a malomkő nagyságú nemzeti kokárdák. Az állomás meglepően élénk volt. Vasúti szolgák, konduktorok sürögtek széliében, málhákat tologatva, apróbb csomagokat szállítva az egyes kocsikról le, fel, mig az arany hajtókás állomásfőnök körül egy kisded, ünnepélyesen öltözött csoport verődött össze, nők, urak, igyekezve egymást túl beszélni, közbe-közbe egyikmásik fortisszime elkiáltva magát: Ez mégis plus quam czudarság! Gyalázat! Távolabb a váróteremnél egy-két fővárosi kollegám pedig a hasát fogta nevettében. — Tessék hölgyeim és uraim beszállni! Méltóztassanak! már csak két perez! kiáltott a konduktor, megrázva a kis harang nyelvét, majd szakgatott egymásutánban kettőt csendítve. Baláthatlan hosszúságú tehervonat lomha, óriási kígyóként tekergőzött végig a síneken, az elejéről pár rácsozott kocsiból néha gyanús hangokat hajtott felénk a szél, a legeslegvégéről pedig egy hozzákapcsolt szalonkocsi ritt le, mely fényes lobogódiszben pompázott. — Tessék kérem beszállani! rimánkodott a főnök. — Nem! Soha! Én az alispán unokahuga? sipitá egy vékony női hang, miközhen rikító szinü napernyőjét nagy, tollas kalapja fölött rá- zogatta. — Ökörczugra! — Gyalázat! Jelentést teszünk a miniszternek ! — No, de igy csúffá tenni bennünket! — Édes jó uraim, önök csak egyszerű vonatról táviratoztak, esengett a főnök — hogy megy-e valamelyes vonat három órakor Bedő- falva felé, hát megy, igaz csak tehervonat, de mit tudom én, hogy ilyes ünnepélyes alkalomra kell a külön kupé . . . bocsánat, ha tudtam volna . . . — Elég baj! dörgé egy mély basszus. — Méltóztassanak kérem beszállani, a vonat nem várhat, lemaradnak, vagy ha még pár pillanatig késünk, vasúti szerencsétlenség, karambol Tehet az utón. — Jésszus ! Katasztrófa! birr ! s az alispán unokahuga ájuldozni kezdett. — Két rossz közül a kisebbet! előre hölgyeim, uraim! harsogá a mély basszus s ő nagyságát betuszkolta a kocsiba. Utánok a hölgyek, végül mi. Az egyik kollégámat annyira megviselte az inczidens, hogy nevető görcsökbe esett s könyező szemekkel egyre csak azt hajtogatta: ko . . . ko . . . kolo . . . lösz . . . lösz . . . szális ! A mély basszus hang rózsás orrú tulajdonosa alig a vonat elindulása után kilépett hozzánk a A legolcsóbbÍüSÍJüÍ Szappanyos Jenő O divatáru űzietében Nagybányán ([Főtér 23-ik szám,) hol a legdivatosabb női ruha-szövetek, selymek, hatistok, voiiok, kretonok, szélességi vásznak s más egyéb e szakmába vágó czikkek jutányos árak és pontos kiszolgálás mellett szerezhetők be. — Áruim kizárólag hazai gyártmányúak. ................
