Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1904-03-31 / 13. szám

«h

1904. márczius 31.

gördült be az udvarára. A négy fekete ponni habos volt a gyors hajtástól. Sugár karcsú leány, szinte magas, hajtotta a lovakat. Kék pöttyös selyemsapka volt a villogó fekete haján. Kicsi kezén hosszú szárú keztyü, a melyre lehullott a kék pöttyös, fehér selyemblúz. Mellette egészen világos szőke, kissé hosszúkás arczu leány ült s vidáman pattogtatta az ostort, a hátsó ülésen magyar livrés kocsis és selyemharisnyás inas feszengett. Még kétszer-háromszor megkerülték a nagy udvart. Egy-egy fordulónál megpróbálkoztak a nyolczas kivágásával s aztán derűsen, vidáman megállották a tégla-király vörös palotájának bejárata előtt. Kaczagva szállottak le a kocsiról és egy angol dalt dudorászva, haladtak föl az első emeletre vezető lépcsőkön. Útközben meg-megállottak s úgy daloltak egymáshoz hajoltan, fönn a lépcsőn pedig átfogták az egymás derekát és keringőztek.

— Julcsa hazajött, — dünnyögte Kovács József, a mint kitekintett az ablakon.

A fekete hajú leány, a kék pöttyös selyemsapkában, a ki a négy ponnit hajtotta, az a téglakirály leánya : Budapesten és Angliában nevelkedett finom teremtés. Olyan, mintha grófi koronával ékes bölcsőben ringatták volna, meghazudtolva azt a mondást, hogy az alma nem messze esik a fájától. Julcsa kisasszony és a tégla-király közt egy világrész feküdt. A világos szőke hölgy pedig egy angol konzul leánya, Lady Aida Brown, a kivel egy intézetben növekedett a tégla-király leánya.

Kovács Józsefné, egyszerű fekete ruhába öltözködött asszony, fekete babos kendővel a fején, fölment az emeletre megnézni a Julcsát s kiadni a rendeletet a früstök iránt, mert a Julcsa meg a barátnője akkor reggeliznek, a mikor már más Isten teremtése ebédel. Kovács József pedig fölhajtott egy nagy pohár vizet, aztán hátra vetette magát a fakaros széken, kinyújtotta a két csizmás lábát messzire, rágyújtott a csutorás pipájára s nagy gyönyörűséggel belefüstölt a levegőbe. Számítani kezdte a fejében, hogy mikorára lehet készen az ungvári kaszárnyához rendelt téglaszállitással s azzal a gondolattal szundított el, hogy mégis csak fölséges dolog az, ha olyan lánya van az embernek, a kit a cséki gróf is magáénak val- lana; bezzeg a nagyságos Morgenstern urnák csak három lump fia van, oszt hogy feszit a középső a huszár-ruhájában.

Szundításából fölriadt s kinyitotta a telegram lapot. Ezt olvasta róla:

Jól fog esni kendnek, ha megtudja, hogy a csicseri birtokomat eladtam Emődi Bulcs ügyvéd urnák meg a bátyjának. Adjon Isten kendnek jobb egészséget.

Morgenstern.

A tégla-király felbődült. A homlokát elfutotta a veresség.

— A Kain! — kiáltotta s földhöz csapott egy poharat, — a rabló! — tette hozzá és nagyot ütött az öklével az asztalra. A keze sajgásából tudta meg, hogy nem álmodja ezt a felháborító újságot. Aztán mérgesen nagyot húzott a nadrágszijján, Budapest felé fenyege- tődzött az öklével és kemény, otromba betűkkel irt egy levelező-lapot Morgensternnek. (Mire való volna telegramra költeni!) Csak ennyit irt:

Jól van Mózsi, tánczolsz még te nekem hagymáért is. Láttam már én karón varjut.

Kovács.

A Mózsi meg a te szót aláhúzta kétszer is, (tudta hogy az fog a legjobban fájni Morgenstern urnák) s dühösen felrúgta a lábaihoz simult kutyáját. Negyednap, mikor értesült, hogy Emődy Bulcs garasra alkuszik a mesteremberekkel, felvidultan simogatta meg a leánya puha haját:

— Kifizetem én azt a lajbizsebemből is. Haszon kell annak, nem a föld!

Julcsa kisasszony hitetlenül rázta a fejét.

— Ismerem én azt az embert.

— Ismered ?

— A múlt esztendőben három hétig néztem egy fürdőn. Az Aida is. Semmi hatás. Végül elejtettem egy rózsát. Fölvette s átadta: „Kisassz- szony,.ez az öné.“ Nagy illetlenséget követtem el. „Önnek adom,“ - mondottam s visszanyuj- tottam neki a rózsát. Meghajtotta magát, nagyon boldog mosolylyal megköszönte és találja ki apám, mit csinált?

— Czigányt vitt az ablakod alá.

— Dehogy, pakkolt és elutazott.

Julcsa kisasszony bosszúsan csettentett az ujjával.

— Ej no, bolondság! - mondotta, elfordította kipirult arczát és elsietett.

II.

Giza kisasszony tényleg nagyon beleillett a gigbe. Fehér bébé-kalapján lengett a csipke és homlokán libegett a szőke haja, a mint a jámbor lovacskát hajkurászta. A gyerekek pedig a csacsifogattal nagy vigadásban voltak. Fésülték, gondozták, pirított kenyérrel traktálták és püfölték. A táblabiró ur sziesztáit. Kiült a kőoszlopos előcsarnokba, előszedett egy ősi, czimeres pipát, arra rágyújtott s belefüstölt a nyári levegőbe. Urnák érezte magát s némelykor már-már azt gondolta, hogy az ő búzáját csépeli a gép odábbat. Annak a zúgása hallatszik. Ugyan, hogy fizet? Hány vaggonnal lesz ? És a szőlő ? Az már virit szépen az amerikai alanyon. Kicsit tán savanyu lesz a bora, hanem a jó pincze majd megjavítja. Csak eső ne jöjjön most, mert a sarju renden. Nem volt idő betakarítani.

Imhol, a táblabiró ur, a ki egész életén körösztül a bötüt rótta a bötü mellé, a kit a paragrafus igazgatott majd húsz éven át, most, hogy egy kis földecskéje van, — ámbár a vetés még a másé s egy boronafognak se ura, - csak kijött a falura s az lett egyszeribe, a mi az apja, ősapja volt. Az a pipázó, kényelmeskedő, morfondírozó föidesur. És még egy változás esett meg rajta. Szerette vón, ha egyszer az ebédjénél meg vendégeli a környékbeli urakat, a czigány meg húzná! Csak módjával tenné, de nagyon szeretné.

A szomszéd portán Kovács József kétfelé feszitett lábbal kiállott a kapuba és úgy kaczagott, a mikor meglátta Gizit a gigen, a gyerekeket pedig a csacsival.

Hintós kocsi, kenderhám,

Nevetséges egy szerszám!

Ez volt a szavajárása és valami leírhatatlan parasztgőg tükröződött le az arczán, villogott a szemében, a mikor a lánya a négy ponnin sebesen áthajtott a hídon. Várta különben az egész háznép, hogy a nagyságos szomszédok majd csak átküldenék egy kis tejfölért, vajért, zöldségért. Az érő dinnye átszürkéllik a szomszédos kertbe. A baraczkfa ága áthajlik. Micsoda izes kajszin: sárgás-narancs színe kináltatja magát. S mekkora fej saláták! Tudhatják, hogy el nem adódik, jutna belőle a szomszédnak is, hát mért nem kérnek ? Aprójószáguk sincs az istenadtáknak, úgy veszik páronkint. No bizony nem görbülne el a szájuk, ha átüzennék, hogy szomszéd- asszony ezt vagy azt, igy vagy úgy.

Kovácsné asszonyom nem tudta megállani, hogy titkon át ne nézzen a szomszédportára. Egyszer már azon volt, hogy küld ő át vagy két kosárnyi hilmi-holmit. A gyerekeknek jól esnék még a ribizli is. De aztán mégse küldött.

— Kérjenek! Majd akkor!

Julcsa kisasszony egyszer meglátta, hogy a Giza künn az utszélen, a földek közt, egy vadkörtefa alatt megállította a gigjét, fürkészőleg körülnézett, nem látja-e senki ? és fölállott a gigben és leszakított nehány éretlen, apró göbecs-körtét s ugyancsak harapdálta. A fanyar, vadiztől megreszketett egy kicsit, megrázta a szőke fejét, hanem azért megevett egyet, a másik kettőt pedig ijedten eldobta, a mikor meglátta, hogy a domboldalról az útra kerül a négy ponni. Gyorsan leült a gigbe s megfordította a szürkét más irányba. Hanem a négy ponni utolérte s a könnyű kocsi sebesen gördült el mellette. A két lány mosolygva nézett Gizára és Julcsa az ostornyéllel köszöntötte, aztán közéjük csörditett a lovaknak. Gizát egy pillanat alatt betakarta a porfelhő, köhögött, prüszkölt és boszusan visszafordította a szürkét.

— Hisz’ ez paraszt!

Megsértődötten és dühtől sáppadozva érkezett haza. El akarta panaszolni a sérelmét, a két szeme már könnyezett s az ajkai pityergőre állottak. De a mint a gigről leszállóit, két kis öcscse tapsolva ugrott elejbe :

— Giza, Giza, ajándékot kaptál. Már ettünk is belőle. Be jó !

Giza elfakadt sírva és a zsebkendőjét tépve ment a szobába, a mikor a folyosón meglátott egy nagy kosár császárkörtét. Az édes anyja utána ment és Giza zokogva, fuldokolva mondta:

— Miért fogadtad el, mama ?

El kellett fogadni. A kisasszony küldte a kisasszonynak, a leány a leánynak - kevés szóval. Nem lehetett visszautasítani.

NAGYBÁNYA

7

Giza elmesélte a vadkörte jelenetét s a porfelhőt, aztán elővett egy levélpapírt s a maga szarkaláb betűivel irta a következőt:

Igen tisztelt kisasszony!

Fogadja szives ajándékáért hálás köszöne- temet, egyúttal vegye kegyesen az én viszonzásomat.

Szentanfalvai és alsótarczai

Tárczy Gizella.

És elküldte a cseléddel azt a kiló Kugler- bonbont, a mit ma kapott Pestről a Frank Albintól és még csak meg se kóstolta.

Kovács Julcsa nem fakadt sírásra, hanem beharapta a szájszéleit és egy aranyat adott a Gízáék cselédjének.

III.

Gizácska el volt keseredve végkép. Menekülni akart Csicserből s összetett kézzel kérte a táblabiró urat:- Menjünk, édes apa, Török-Bálintra. Ott nem sérteget senki.- Dehogy megyünk, kis lányom. Ur nem tér ki a paraszt elől. Nem kell őket meglátni.

Giza nem ment ki többé délután a kis erdőcskébe a gigen. Nem akart találkozni azzal. Hanem fölkelt harmatos hajnalonta s akkor porosz- káltatta a szürkét. Tudta, hogy az akkor még alszik. Hanem a mint ötöd-hatod napra kihajtott: a négy ponni már ott rúgta a port a dülő-uton. Mindenik lónak a füle mellett két Maréchal-Niel- rózsa, a kocsisnak a kalapjánál, az inasnak meg a gomblyukában. Ez is tüntetés volt. Giza minden kirándulásánál kötött a lovacskája füle mellé bokrétát öt-hat mezei csipkerózsából.

A táblabiróné ő nagyságának is sok kellemetlensége akadt. Néhány nap óta mindig csak szálkás vagy czafatos húst hozott a szakácsné a székből. A mészáros azt felelte: Kovácsné asszonyom a javát már el vitette. Most már a táblabiróné is azt mondta: meneküljünk. A gyerekek is egyszer sírva és gyalog jöttek haza - a talyiga és a csacsi nélkül. A csacsi, a melyiket annyira kellett püfölni, hogy meginduljon - két nád- pálczát már elpusztítottak rajta, - megvadult, nyargalt árkon-bokron körösztül s kifordította a talyigát. Bizonyosan taplót tett valaki a fülébe. Szerencsére, a gyerekekben nem esett semmi kár.- Lelövöm a gazembert! — szavalta a táblabiró ur, - de menni azért se megyünk.

Giza és a gyerekek most már tisztán udvari életet éltek. Ezt úgy kell érteni, hogy nem mozdultak az udvarról s a kifosztott kertből egy tapodtat se. Giza szépen dalolt. Egyszer a nagy diófa alatt együtt ült a család s a táblabiró urnák kedve támadt, hogy halljon valamit a régiekből. Gizácska a kedves, hajlékony hangján elkezdte dalolni:

Szépen legel a kisasszony gulyája A kisasszony maga sétál utána. . .

Julcsa kisasszony, a mint ezt meghallotta, kiment a kertbe a buldogjával, leült egy kerti székre, megsimogatta a kutyája fejét, aztán a kalapja aranytűjével szurkálta a fülét. A kutya vonított irgalmatlanul.- Fölséges duett! - suttogta Julcsa kisasszony és kaczagott hozzá.

Kovács József ölbe kapta a leányát és megcsókolta - a kezét.- Kiűzzük innen őket, bogaram, mégis a miénk lesz a portájuk.

Giza elsápadva hagyta abba az éneket s azt gondolta: miért nem vagyunk mi mind a ketten férfiak, át tudnám szúrni a szivét, a gonoszt! A táblabiró ur egy pillanatra meg azt hajtogatta magában : átmegyek, felpofozom az apját. De aztán arra gondolt, a mi az egész életén át vezette: a paragrafusra és hallgatott. A kis Ernődnek, a gimnazistának, pedig ez volt a gondolatja: van nekem egy flóberem, agyonlövöm a kutyát. Elővette a flóberét és a Kovácsék jegenyefájáról lelőtt egy varjut. Az oda hullott fájdalmas károgás- sal a Julcsa kisasszony lábai elé. A vacsoránál hallgatagon ültek mindnyájan. A gyerekek még kérni se mertek a friss vajból, a mit a falusi biróné küldött. Pedig jó az fiatal retekkel. Szomorúan feküdtek le s Gizácskának nedves lett könnyeitől a párnája.- Ha a Frank Albin itt volna, majd adna nekik ! - suttogta s ezzel a bizó gondolattal elaludt. Talán nem is aludt, csak szendergett, a mikor az ablaka alatt fölcsendült csöndesen, fohász szerűen a czigány-zene nótája: a magasan repülő daruról.

Kibújt a fehér ágyából, lábujjhegyen az ablakhoz lépdelt és kikukueskált a zsaluk közt.