Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1904-03-31 / 13. szám

8

NAGYBANYA

1904. márczius 31.

— Az Albin lesz.

Csalódott. A Ne haragudj-nk\ hozzásimult a hegedű szólásához a Bulcs gordonkahangja.

— Oh! az édes Bulcs bácsi, a kedves, a drága!

És tapsolt. Hamarosan magára kapta a ruháját s kihajlott az ablakon. Bulcs odalépett hozzá. Giza magához kapta a bátyja fejét és elhalmozta csókjaival. Közbe aztán elpityeredett és zokogásba fűlt a csókja. A czigányok még húztak nehány nótát s Bulcs elküldötte őket.

Micsoda vidám volt ez a másodszori vacsora! Eszükbe sem jutott a táblabiróéknak elpanaszolni a sok impertinencziát. Másnap pedig a táblabiró ur ráparancsolt az egész családra: a dologról szó ne essék, Bulcs bácsi olyan jó, hogy kegyetlenség volna megszomoritani.

Délután Bulcs maga fogta be a szürkét a gigbe.

— Giza, kimegyünk az erdőnkbe. Szalonnát fogunk pirítani a nyárson. Az lesz csak a ; fölséges. Aztán savanyuvizes bor jégbe hütve, j - fordult a táblabiróhoz, - Ernőd, az is úri koszt!

A gyerekek is befogták a csacsit, hanem | előbb bekukkintottak a két nagy fülébe. A bíró i ideadta a kocsiját, az jó volt a táblabiró-párnak. Bulcs a gigbe ült, Giza mellé. Nagy vidáman igy vonult ki az uj földesúri familia az erdejükbe - j pásztorpecsenyézni.

A plédeket, a pokróczokat leteritették a j puha selymes fűre s rája telepedtek. A fel- gyüjtött széna illata a közelből hozzájuk terjengett. A szakácsnő tüzet rakott. A gyerekek hordozták rája a giz-gazt s az volt a legény, a ki a lángra kapott tüzet át tudta ugrani. Mire a a tűz parázs lett: Bulcs kifaragta a nyársakat s ráhúzta a szalonnát. Giza is követelt magának egyet.

— Nem, drága hóvirágom, a te fehér

arczodat ne szállja be a pernye, ne vörösitse | ki a tűz! — mondotta Bulcs s véghetetlen

gyöngédséggel simogatta meg a Giza szőke j fürtjeit.

Gizának könybe lábadt a szeme párja.

— Bulcs bácsi, ha te egyszer mást szeretnél, ha te egyszer elhagynál bennünket . . . !

— Dehogy hagylak, édes.

— Ha egyszer azt gondolnád ...

— De nem gondolnám ám. Egyszer, tavaly volt, egy sugár leány a fürdőn, azt hiszem, valami mágnás lánya volt, megzavart, de elmúlt. Fucs ! Elszállott mint a tiizsziporka.

Leszakított két szál harangvirágot, azt oda- tüzte a Giza szőke hajába.

— Most pedig pirítok szalonnát. A te számodra; itt a kenyér. Friss, Giza. Tegnap reggel vettem.

Giza odatelepült a bátyja háta mögé a kék sávolyos napernyője alá s legyezte Bulcsot. Később gondolt valamit: ha az Albin itt lenne. Fölkelt és csöndesen elment az erdőcskébe. A szélén, egy homokdombon, az akáczfa fürtös virága pillegett le elébe. Leszakított egy lombot s lassan, gondolkozva tépdeste leveleit: szeret, szívből, igazán, fájdalommal, egy kicsit, csöppet se . . .

Ej, az a titokzatos Albin, szerfölött változékony dzsentlmen lehet. Az akácz-levél a szerelem minden változataiból juttatott neki. Hát persze, ezt bajos volna sóhajtás nélkül meg- állani.

. . . Julcsa kisasszony, a mint az éjjeli zenét meghallotta, az irigység fogta el. Az előkelő nevelés nem tudta kiölni szivéből ezt a vad érzést. Hanem a mikor a lágy és zengze- tes férfihang hozzásimult a muzsikaszóhoz, ellágyult és valami borongó érzés szállott a szivére.

Arról álmodozott, hogy micsoda más lett volna az élete, ha paraszt marad. Ha egészen szegény: talán egy darutollas, hetyke parasztlegény dalolná az ablaka alatt: Nyisd ki rózsám, leveles kis kapudat. Vagy igy módosán, az urasági ispán huzatná a szolnocski czigánynyal: Mély a Rima, zavaros ha megárad. Csak paraszt volna, nem állana ilyen mélységesen egyedül.

Mikor odakünn a muzsika és a dal elhangzott, kinyitotta az ablakot. A csillagsugaras, nyári éjszaka tündöklött be hozzá. Leült a zongorához és halkan, álmodozva játszott el nehány magyar dalt. Aida fölkelt és odaült mellé. Julcsa abbahagyta a zongorázást, könnyezve borult az angol leány vállára és siró szóval panaszolta el a keserűségét.

— Annak most valami gavallérja eljött messze földről és zeneszóban mondta el a vallomását. Nekem nem lesz soha senkim, ha csak valami eladósodott főhadnagy nem!

— Majd haza jösz Londonba, van ott dzsentle- men bőven. A te szép szemeid...

— Más az egészen. Tudod, tavaly, a fürdőn, az a barna ur, az a komoly, az az egészen férfi, az ennek a leánynak a nagybátyja. Ej, soha, soha!

— A nagybátyja? — kérdezte szapora szóval Aida, — az egy feltűnő dzsentlmen. Azért én is el tudnám hagyni az anglikán hitemet.

Julcsa égő szemekkel nézett reá.

— Azért bántottam őket, hogy egyszer átjöjjön hozzánk, szilaj haragban, mint egy meg- hajszolt oroszlán s ^nekünk rontson ádáz dühével. Ezt vártam. Én eléje állanék lázasztóan, gúnyosan és vakmerőén, mint egy spadasszin és az első kézmozdulatára — odaomlanék a szivére.

— Eldobna magától.

— Csak egyszer átkarolhassam, a magamé lesz egészen.

Másnap a két leány kikocsizott a kis erdő felé. Meg kell látniok azt a gavallért. A mint a kis erdő felé elhangzott a lópata ütemes dobogása, Gizácska eldobta az akáczlombot és sietett a tűz felé.

— Nem a gavallérja - monta halkan Julcsa - azt nem hagyná ott.

— A bátyja van itt! A tegnapi muzsika . . . az oroszlán tud gyöngéd is lenni.

Gúnyosan nézett Julcsára, a ki lecsüggesz- tette, majd hirtelen, daczosan fölkapta a fejét.

— Menjünk közéjük - folytatta Aida, úri nép, szívesen fogadnak.

Feleletül Julcsa daczosan a lovak közé vágott s fordulóra rántotta a gyeplőt. A kis kocsi odavágódott egy szénarudashoz s a két leány belepottyant a friss szénába. Aida ijedten sikol- tott és prüszkölt a szénapernyétől, Julcsa elbocsátotta a gyeplőt, egy kicsit megigazitotta a ruháját és fekve maradt. Várta talán, hogy azok segítségére sietnek. Hanem azok bizony nem vették észre. Vigan voltak szerfölött s olykorolykor hallani lehetett a Bulcs kaczagását. Julcsa fölkelt, fölsegitette Aidát s bocsánatkérőleg csókolta Össze a haját, homlokát, szemeit. Valameddig pihentek még, mig a kocsis és az inas elfogták a lovakat és rendbeszedték a kocsit. Aztán szeretettel hajlottak egymásra.

— Julcsa, mért haragudnánk egymásra egy fantomért, aki még csak nem is dzsentlmen, különben meghallotta volna a sikoltásunkat.

Éppen a kocsira ültek, amikor az erdőszéli garádon megjelent Bulcs, Gizával és a gyerekekkel s hallót és hurrát kiáltoztak. Viszhangot kerestek. Kell lenni ebben a szép erdőben ekhónak is. Bulcs kissé meghőkölt, a mint a két leányt meglátta. Gyorsan leemelte a kalapját és köszönt. Julcsa az ostornyéllel szalutált s csettentett a lovaknak.

— Haj rá!

Giza megdöbbenve nézett a bátyjára.

— Talán ismered, Bulcs bácsi ? — kérdezte szorongással.

— Ismerem. Tavaly a fürdőn... hanem a nevét nem tudom.

Elbámulva nézett a gyorsan tovagördülő kocsi után. /

— A szomszédunk! - kiáltotta a kis Ernőd, — a tégla-király lánya.

— Menjünk haza - indítványozta Bulcs és nagyon csöndes ember lett belőle. Hanem azért Gizát nagy szeretettel emelte a gigre s a mint melléje települt, megfogta, megszorította a két kis kezét és sugárzó szemekkel nézett rája: te édes kicsim, - mondotta s megcsókolta a haját hevesen, lángolón.

Vájjon nem volt-e rosszul adresszálva ez a csók ?

Az erdőcskétől elhaladva, kifordultak a falusi útra. Giza ernyőt csinált a kezéből a szeme elé s úgy nézett egy kerekedő s eloszló porfelhőt. Nem a Kovács Julcsa kocsiját nézte !

— Valaki jön onnan hozzánk, - jegyezte meg halkan.

A Frank-fiuk jöttek sebesen karikázva a bicziklin.

— Ewiva! Hurrá! Éljen! — kiabálták a gyerekek és vigan lazsnakolták a csacsit.

Gig, kocsi, talyiga, biczikli megállották. A két Frank-fiu derült arczczal sietett a Tárczyék üdvözlésére. Frank Albert egy bokrétát nyújtott át Gizának.

— Kicsit poros, de nem baj, ugy-e ?

Giza leszállóit a gigről, leoldotta szürkéje füle mellől a pipacs-bokrétát s odakötötte a Frank Albin bicziklijére.

— Kicsit poros, de nem baj.

— A Gizella-rendjel nagy virága! — kiáltotta Frank Albert, a ki csak egy hálás mosolyt kapott, de azért meg volt elégedve azzal

i is. Többet ér ez annál a milliónál, a mi a maláta-gyárukból őt illeti. Baj, baj, hogy ez az Albin idősebb és a mamának, az öreg gyárosáénak olyan szigorú vagyoni elvei vannak!

IV.

Estefelé a táblabiróék és a vendégeik kiültek a nagy diófa alá. A táblabiró és Bulcs az őszről beszélgettek, a mikor már ők vetnek.

— Egy botos ispánra szükségünk lesz. A I báróné pőréből kapok négyezer forintot: abból I kikerül a fölszerelés. Minek adnók bérbe a földünket ! — jegyezte meg Bulcs.

Giza és a két Frank-fiu a kék eget nézték. Azon fel-feltünedezett egy-egy csillag, előbb halványan, aztán fényesebben; lassan a hold féltányérja is kiúszott a mennyboltozatra. Giza kereste az esthajnali csillagot.

— Az a legszebb.

— A szerelem csillaga! — suttogta Albin.

— Arról nem szabad beszélni! - felelte halkan Giza.

A gyerekek futkostak, ugráltak, kiabáltak. A kis Ernőd összeszedett egy kalap patak-kavicsot s verseny-dobálást rendeztek. A Kovács József portájáról a kajszin baraczk-fának néhány ága áthajlott a Tárczyék kertjébe. Ingerlő módon nevetett ki a kerek levelek közül néhány érett baraczk. Különösen egy nagy sárgás-piros gyümölcs valósággal provokáló módon nézett rájuk. Pistike ezt mondta:

— Azt hajítsd le, Ernőd, ha tudod.

— Tudni tudnám, de az a másik, az se kutya.

— Az ám, nem mered.

— Nem merem ? Hát csak azért is.

Ernőd dobálózott a baraczkra. Négyszerj ötször hajított rá, de a kavics elröpült mellette j s behullott a Kovács József kertjébe. Hatodszorra eltalálta. A baraczk lepottyant.

— Édös, - konstatálta Pistike, — no még a másikat, a társát.

Ernőd pagyobb kavicsokat szedett elő.

Kovács József duzzogva, majd mérgelődve járkált a kertjében. Julcsa és Aida egymás mellett ültek és hallgattak.

— A koldusok, a baraczkra fáj a foguk. Persze, jó a másé a nagyságos urfiaknak. Nem ettek még ma semmit! — dünnyögte a téglakirály.

Mikor a kavicsok át kezdtek hullongani, már káromkodott s egv-kétszer át is kiáltott:

— Csilaj hé, mert baj lesz.

A szavára nem hallgatott oda át senki. Bulcsnak eszébe jutott, hogy ha repczét akarnak vetni: akkor már föl kellene szántani a tarlót. Gizáék a csillagok kigyulását lesték s piano rázendítettek egy hallgató nótára kórusban : Holdvilágos, csillagos az éjszaka. . .

Egy kavics a tégla-király vállára pottyant. Éktelen diihvel fordult a leányához:

— Mit csináljak ezekkel ? - s átfenyegetőzött ökölbe szorított kezekkel.

— Menjen át, édes apám és kérje meg őket nagy alázattal, hogy csókolom a kezét, nagyságos ur, méltóztassék a nagyságos urfiaknak meghagyni: kisebb kavicsokkal dobálózzanak, vagy vigyen át egy létrát az urfiaknak, hadd mász- szanak a fára, — gúnyolódott Julcsa.

— Már, hogy én ? Hogy én vigyek át létrát ?

— Hja, azok urak. Úgy bánnak édes apámmal, a mint akarnak.

— Velem-e ?

Ebben a pillanatban egy átröpült kő a Julcsa homlokára koppant. Piros vércsöpp jelent meg a fehér homlokon. Aida sikoltott:

— Barb ária!

A tégla-király odafutott a leányához s mikor a vércsöppet meglátta, felorditott, aztán nekilódult a Tárczyék kertjére nyíló szárnyas csürajtónak, azt benyomta. A két ajtó csikorogva röppent két oldalra. Kovács József fölkapott egy vasvillát s vérbe forgó szemekkel ugrott a Tárczyék kertjébe.

— Megöllek, kölyök! - kiáltott a kis

Ernőd felé.

Az ős eredeti szilaj paraszt volt. Nem a számitó kubikos, nem az úrral alázatoskodó téglás. Két kézre fogta a vasvillát. Vért kívánt a í vérért.