Nagybánya, 1903 (1. évfolyam, 21-47. szám)

1903-08-13 / 27. szám

I. óvíolyam. 1908. augusztus laó 13. 27-ils. szá,^a.

TÁUSADALMI ÉS S25É3?IIlOr>ALíMI HETILAP.

előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6 — 8 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉGLY MIHÁLY.

Szerkesztőség: Erdélyi-ut 22. szám. — Kiadóhivatal: Hid-utcza (Bay-ház), hol mindennemű hirdetések fölvétetnek.

Az előfizetési pénzek Morvay és Undy kiadókhoz küldendők.

Vasutunk átalakulása.

Augusztus 12.

Az az elegans vasúti kocsi, mely a múlt napokban pehely könnyűséggel röpült végig a szatmár—nagybányai vonalon, hogy négy óra alatt megtegye a különben hét óráig tartó utat, a szó valódi értelmében forradalmat jelent viczinálisunk történetében.

Régi és jogosult panasz hangzott fel évek óta, a szatmár—nagybányai vasút ellen.

Közlekedése kényelmetlen, rossz és drága volt, mely a fővonalak által nyújtott kellemes, olcsó és gyors utazás révén elkényeztetett közönségünket úgyszólván ingerültté tette a vasút ellen. Szidta minden halandó viczinálisunkat s az összes bajokért első sorban annak a fővárosban székelő igazgatóságát tette felelőssé.

Pedig e pontnál nem volt igaza, mert a vasút igazgatósága egy pillanatra sem tévesztette el kitűzött czélját s hosszú évek nagy és küzdelmes munkája után ma végre oly közlekedést teremtett, a mely egy helyiérdekű vasút elérhető legjobb állapotának tekinthető.

Hogy e munkája mily nagy áldozatába került és anyagi erejének mily intenzív megfeszítésével járt, ezt csak az tudja, a ki ismeri a régi viczinálisok keserves állapotait.

A szatmár—nagybányai vonal ugyanis akkor épült, amikor nem annyira a vasút jósága és szilárdsága, mint inkább a vállalkozók anyagi érdeke volt a főczél.

Nyomorúságos faépítményekkel körülvett, silány és rozoga sínpárokon döczö- gött a viczinális.

Épületeiben barbár módon volt bezsúfolva a családos tisztviselő s menet- sebessége a lehető legprimitívebb volt.

Elsősorban a diiledező épületekről kellett gondoskodni s a vonal mentén a nagybányai, busák-misztótfalusi, sikárlói, szinérváraljai állomásokat hozták rendbe. A régi és rósz síneket aczélsinekkel cserélték át fokozatosan, majd tervbe vették a batiz-vasvári peage vonal megszüntetését a vasút saját vonalának kiépítése által. Ezért a peagért is rengeteg pénzt fizetett a társaság. Az államvasutaknak batiz-vasvári állomását megelőző egyik kiágazásába ugyanis berobogott a mi vonatunk s az állami vonalon haladt Szatmárig. Ezéi’t a rövid pályatestért nagy összegeket áldoztunk az államkincstár ok. Ha mindezekhez hozzászámítjuk az elsőbbségi részvények - fájdalom külföldi tulajdonosainak - prioritása után számított 5% évi kamatot, úgy elképzelhetjük, hogy mily rengeteg kiadással volt megterhelve a vasút. Ily pénzáldozatok mellett fizikai lehetetlenség volt a vonal belterjes fejlesztését foganatosítani s az utazó közönségnek egyre

sürgetőbbé vált jogos igényeit kielégíteni. A rohamosan fejlődő vasúti technikának kellett közbelépni, hogy e nagy bajokon segítve legyen.

Feltalálták az úgynevezett motoros kocsikat, a melyeknek óriási előnye az, hogy egyetlen kocsiban nemcsak az utasok és a teher helyezhető el, hanem maga a hajtóerő is, mely azt mozgásba hozza.

Ilyen hajtóerő a villamosság, melyet akkumulátorokba gyűjtenek, a vízgőz, benzin, széngázok, a melyek szétrobbanásával fejlődik a mozgató energia. A kocsik egyszerűsége, könnyű volta, gyors, közlekedése a viczinálisok ideáljává tette a motorost, melyet most a másodrendű vonatokon sorjába kipróbálnak.

A külföldi gyárakban egyre-másra gyártják e kocsikat s rövid idő alatt újabb és újabb szerkezetekkel lepik meg a világot. A gyorsan váltakozó formák s másrészt ezek megbízhatósága vagy talán megbízhatatlansága a főoka annak, hogy az egyes vonalakon csak hosszú kísérletezések után s bizonyos óvatossággal határozzák el a végleges alkalmazást. Megesett ugyanis, hogy egy ilyen kocsi a vonal közepén megállott, szerkezete felmondotta a szolgálatot s útközben igazi viczinális helyzetet teremtett.

Hazánkban az „Alföldi első gazdasági vasút“ honosította meg a motorost és szép eredményeket ért el vele. LegközeA „Nagybánya“ tárczája.

Leány szemekről.

Kelő hajnalunk nincs oly édes álma, Nincsen olyan vágy, nincs oly sejtelem, Melynek bubája versengésre kelve Győzhetne a varázsos lányszemen.

*

Oh szép a kék szem, nézd csak ott is egy : Hol hattyufelhők szállónak tovább,

S egy kis nyíláson, ott a közepet!,

Az égnek kékje kandikál gat át.

Vagy láttad-e tavasszal járva-kelve Kelyhét kitárni a szűz liljomot,

Amint kelyhébe egy pajkos leányka Picziny ibolyalevélkét dobott ?

Szép a sötétszem, melynek éjsötétjén Villám világot, lobban, láva ég,

Vakító fénye túltesz annak fényén S e fényben mégis oly sok a sötét.

Szép a leányszem, mely lágyan v Mint hajnalon a rezgő csillagok, Melyeknek fénye el-elhalarányul Kelettől, hol a hajnalpir ragyog.

Oh szép a lány szem, melynek csili ámítása Szelíd, ábrándos, bűbájos talány,

Mint pásztőrtűznek fel-fellobbanása Csillag sugáron, holdas éjszakán.

De legszebb lány szem, legszebb a tiéd! Fönséges, hogyha lázba, tűzbe ég.

Mint szórja a villámok ezreit,

Egy villanása térdre kény szerit!

Ha bús nézése: én is bús leszek,

És ha kaczajra fordul: kaczagok,

Mint dajkadalra a síró gyerek,

Bár szemein a köny még ott ragyog.

Ha néz: az éj is ragyogó leszen,

Ha lezárni: a nap is fénytelen.

égly Mihály.

A visszhang.

Dahonyi Gáspár uramnak csinos ősi kúriája csak egy puskalövésnyire fehérlett a Bedő Albert nagyméretű, esetlen kinézésű uriházától, de eshetett volna e két porta ezer meg ezer puskalövésnyire is egymástól, az a gyűlölet, mely kettőjük szivét eltölté egymás becses személye irányában, bizonyára utat talált volna akár a nagy minden- ségen is keresztül.

Mert mokány gyerek volt mindkettőjük. Az egyik nem engedett, a másik nem tágított. A környéken nem is hívták őket más néven mint a kutyafejü Dahonyi és a gyilkos szivü Bedő.

Dahonyinak az volt a jelszava: Csak azért sem ! — mig Bedő fogcsikorgatva folyton azt hangoztatta : Megállj hékás, majd megbánod!

S a régi gyülölség megújult minden áldott nap, bőszitették egymást nap nap után sok minden aprőlékossággal, ugyannyira, hogy Bedő uram

az utolsó években folytonosan egy rozsdás karabélyt hordott a vállain.

— Karabélyból menjen a golyó szivébe!

A kik hallották gyilkos szavait, borzongó szívvel tértek ki utjából s tanakodva kérdezgették egymástól e lángoló gyűlölet szülőokát, de az mély titok maradt mindaddig, mig a falubeli jegyzőnek, ki nagy pajtása vala Bedő uramnak, el nem járt a szája úgy csendes pityizálás közepette.

— Asszony játszik a dologban, súgta nagy rejtelmesen.

— Asszony?

— A’ hát! Régi történet uj köntösben.

— Romeo és Julia históriája ? jegyzé meg a segédjegyző.

— Nem ismerem se Romeo urat, se Julia kisasszonyt, folytatá, de alighanem valami olyasféle história lesz ez is.

— Szerették egymást forrón, lángolóan ... vette át a szót a segédjegyző, ki mellesleg legyen mondva, egy pár tucat szerkesztőt már halálra gyötört a költeményeivel.

— Igen, igen, olyasvalami, szerették egymást!

— És a két ellenséges család nem akart beleegyezni a fiatalok boldogságába, folytatá diadalmas arccal a segédjegyző.

A jegyző észrevette, hogy rossz útra tévedt elbeszélésében.

— Na igen, szerették egymást vagy hogy is mondjam, egy leányt szerettek mind a ketten és...

— A barátság gyűlöletté vált'.:, vágott közbe ismét a segédjegyző.

— Igen, de csak a későbbi időben. Bedő uram sohase tudta megbocsátani Dahonyinak a nagylelkűségét, hogy lemondott a leányról az ő javára.

A biró, aki ismerte Bedőné nernzetes asz-