Nagybánya, 1903 (1. évfolyam, 21-47. szám)
1903-07-16 / 23. szám
T. évfolyam. 1903. Julius hó 16. aa-iii. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6-8 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség: Erdélyi-ut 22. szám. — Kiadóhivatal: H. (Bay-ház), hol mindennemű hirdetések fölvétetne Az előfizetési pénzek Morvay és Undy kiadókhoz Pályaválasztás. Julius 15. Beköszöntött a vakáczió s inig a fiatalság tiz hónapi munka után gondatlan vidámsággal élvezi az aranyszabadságot, ez idő alatt hatványozott mértékben nő meg a jövőn aggódó szülők gondja. Minő pályára adják gyermekeiket? Melyik pálya a legalkalmasabb arra, hogy tisztes társadalmi állást, kenyeret biztosítson annak, ki véréből fakadt vér, ki előtte legkedvesebb s kinek jövőjéért nehéz anyagi viszonyok között, talán önmagától vonva meg mindent, már a közép- iskolázás évei alatt is súlyos áldozatokat hozott! Evek hosszú során át tárgyalták és tárgyalják e kérdést szakavatott egyének és dilettánsok a napi sajtóban, folyóiratokban, iskolai értesítőkben, anélkül azonban, hogy a szülők felfogását, gondolkozását a helyes mederbe sikerült volna irányitaniok. A pályaválasztás kérdésénél mindnyájan úgy teszünk, mint a ki vizet prédikál és bort iszik. Belátjuk az irányt mutató tételek helyességét, érezzük a meggyőzés érveit és erejét, de máskép cselekszünk. Az édes szülő beczézgető szeretetével, mindent takargató és szebb színbe feltüntető gyöngédségével és reménykedésével, a vaskövetkezetességgel felállított tételek alól folyton kivételeket statuálunk s csak természetes, hogy e kivételek alá azokat sorozzuk, akik hozzánk a legközelebb állanak. Nem gondoljuk meg, hogy a szeretet tulhajtásával, ha a tárgyilagos mérlegelés helyett subjektiv szempontoktól engedjük magunkat vezéreltetni, épen gyermekeinknek, kiknek jövőjén szerető gondossággal aggódunk, okozzuk a legnagyobb kárt. Nagy és általános hibánk az, hogy intelligens pályának csak a hivatalnoki vagy ehez hasonló pályákat tekintjük, mig a kereskedelmi és ipari pályákat az intelligens pálya körén kívül állóknak tartjuk. E téves, ferde s mivel sem megokolható felfogás az oka azután annak, hogy a legnagyobb erőmegfeszitésekre is képesek vagyunk, csakhogy kevésbbé tehetséges gyermekeinket is keresztül hajszolva a középiskolákon: „ur“-nak neveljük. Ez az ideálja minden szülőnek, melyet elérni, megközelíteni élethivatásának tart. E ferde felfogásból fakadnak azonban a legnagyobb csalódások; e felfogás sokasitotta meg hazánkban megdöbbentő arányokban a proletárságot, mely hereként nehezedik a produktiv társadalomra s tartatja ki magát. Me t azokból, kik a jelenkor mind hevesebbé váló versenyében a tudományos pályákon nem képesek boldogulni, mind tisztes és biztos exiszten- cziát élvező kereskedők és iparosok válhatnának, de proletárokká züllenek az élet küzdelmében épen a túltengő szülői szeretet miatt. Legfőbb ideje, hogy szakítsunk végre azon balga hiedelemmel, hogy úri pálya csak az értelmi pálya lehet és hogy főleg az iparos pálya csak a legalsóbb néposztály fiainak való. Igaz, ha az iparosok nagy zömére csak egy pillantást vetünk, nem nagyon felemelő és vigasztaló látvány tárul elénk; a kisiparosok legtöbbje megdöbbentően nehéz harczot viv a napi kenyérért, társadalmi állásuk nincs s tekintélyük is alig. De e visszás helyzetnek is a társadalom előítéletes felfogása a felidézője, mert a helyett, hogy a kereskedő és iparos pályákra jóravaló, törekvő ifjúságot nevelnének a szülők s megfelelő előképzettséggel bocsátanák e pályákra, azt tapasztaljuk, hogy kereskedőknek, de főleg iparosoknak ép azokat adják, kik már az elemi iskolák anyagával sem tudnak megbirkózni vagy oly felette rósz magaviseletét tanúsítanak, hogy mintegy büntetésből küldik őket iparos tanoncznak. Tehát nem a hivatottság, nem is a pályaszeretet vezeti az ifjút a műhelybe, hanem a büntetés. Mit várjunk akkor egy oly iparostól, kinél sem a megfelelő előképzettség, sem pedig a pályaszeretet nincs meg. A szo- cziális küzdelemben a kétszer kettő négy bizonyosságával el kell buknia s élete valóban nem is más, mint sivár, nyomorúságos tengődés. A külföldön a kereskedelmi s az iparos pályát nem büntető eszköznek, hanem valóban élethivatásnak tekintik, mely pályák kenyérkereseti szempontból felette állanak az intelligens pályáknak s e társadalmi felfogásból kifolyólag külfölA „Nagybánya“ tárczája. Nézzed a hattyút... Nézzed a hattyút a tó tükörén, Mily tiszta szárnya, milyen hófehér! Ringó haboknak árja rengeti, A part virági dalt súgnak neki... Ilyen a lelked, oh, én kedvesem, Ily szűzi, tiszta, ilyen szenytelen, Forró szerelmünk habja rengeti, Örök hűségről halk dalt súg neki... (jyiirky Ödön. A báli ruha. — Irta: Vértesi Araold. A homok-berényi adópénztárnok Budapestről hozatott báli ruhát a feleségének a nőegyleti bálra. De milyen ruhát! Teremtő szent Atyám! A postamesterné csak elhült, a mint látja a szállító levelet. Értéke kétszázhusz forint. Utánvétel százhúsz forint. Hallatlan! Kétszázhusz forintos ruha! Mi lesz már a világból, ha az adópénztárnokék is kétszázhusz forintos ruhát rendelnek Budapestről ? Szörnyűség! Az az asszony ! De az az ember is ! Bezzeg a boldogult első feleségének jó volt akármicsoda olcsó rongy, a mit itt helyben megvarrt Meskóné. Hanem ennek a másodiknak, ennek már Budapestről Monaszterlitől kell báli ruha. Kétszázhusz forintos selyem ruha. Mintha leánykorában effélékhez szokott volna. Örülhetett bizony, ha egy moll ruhácskára telt, nem selyemre. S ihol, most ez a bolondos férje még mire nem szoktatná! Hát van ennek az embernek egy csepp esze? A postamesterné alig várhatja, hogy bevégezze a hivatalos dolgát. Még nem is harangozzák a tizenkettőt, már bezárja a postát s szalad át a jó barátnéjához, a doktornéhoz : — Képzeld csak, lelkem, az adópénztárnok- nénak kétszázhusz forintos ruhája érkezett Pestről a bálra. Hallottál már ilyet ? A doktorné összecsapja kezeit bámultában. Nem, ilyet nem hallott, nem is képzelt soha. Kétszázhusz forintos ruhája talán még a méltó- ságos asszonynak sem lesz, az özvegy bárónénak, ki a nőegylet elnöke. De a járásbirónénak bizonyos, hogy nem lesz. A főszolgabíró feleségének sem lesz.Senkinek sem lesz,pedig módjában volna másnak is, még inkább, mint az adótárnokéknak. — Szeretném tudni, honnan veszik rá a pénzt! — Már az igaz, - tóditja a postamesterné; honnan veszik ? A két jóbarátné nem érti, hogy egy ember, a kinek ilyen szerény a fizetése, miből csináltat kétszázhusz forintos ruhát a feleségének. — Adósságba veri magát, az bizonyos, — véli a postamesterné. — De még rosszabbul is állhat a dolog, töpreng a doktorné. Ki tudja, nem nyult-e az adópénzhez ? Délben hazajön a doktor s a felesége mindjárt azzal a hírrel fogadja: — Félek, hogy baj iesz az adópénztárnokék- nál. Az az ember amióta másodszor megházasodott, eszeveszett pazarlást művel. Most is kétszázhusz forintos báli ruhát hozatott a feleségének. — Hm, - csóválta a fejét a doktor meglepetve. — Úgy-e, hogy te is gyanakszol? - tört tovább a nyomon a doktorné. Nekem is mindjárt az jutott eszembe, vájjon nem sül-e ki valami sikkasztás? — Ostobaság, — mordult feleségére a doktor. Már hogy lehet olyat gondolni ilyen becsületes emberről ? — Oh, volt már rá eset máskor is, hogy valaki becsületesnek látszott . . . — Eh, egy báli ruha miatt? Már micsoda gondolat? Hiszen háza van, szőlője van. A dolog mégis szeget üt az orvos fejébe. Kétszázhusz forint egy ruháért ? Teringettét! Hisz úgy hat-hét ruhára rá megy az egész fizetése. Este, mikor a kaszinóban találkoznak az urak, a doktor azt mondja Kis Pistának, az ügyvédnek: — Tettszett már hallani? Kétszázhusz forintos báli ruhát hozatott az adópénztárnok a feleségének. Az ügyvéd összeránczolja a homlokát. Hogyne hallotta volna ? Hisz a doktorné ott járt náluk délután s elmondta a botrányos esetet. — Én eleinte nem akartam elhinni, — beszéli NAGYBANYA TÁRSADALMI ÉSSJ SZÉDIRODALMI HETILAP.
