Nagybánya, 1903 (1. évfolyam, 21-47. szám)

1903-12-03 / 43. szám

I. évfolyam.

1908. clecssemfoer lió 3.

j —

43-ils. szám.

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, Felelős szerkesztő: Szerkesztőség: Erdélyi-ut 22. szám. - Kiadóhivatal: Fő-tér '

negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. ' ' hol mindennemű hirdetések fölvétetnek.

Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6 — 8 oldalon. •L-' kJ Lj X iVl 11 i I\ Xj X. Az előfizetési pénzek Morvay és Undy kiadókhoz küldendők.

Az aradi vértanuk.

Deczember 2.

.... És bekövetkezett a megrázó, megrendítő katasztrófa. yérbefuladt a leigázott, földre .tiport nemzet minden jogos és törvényes aspirácziója, vágya, reménye.

Néha néha úgy tetszett, mintha a nemzet fölött már megkondult volna a halálharang. Egy ezredéves dicsőségteljes múlt után ott sötétlett az enyészet sírja a vonagló magyar nemzet mögött . . .

Kétségbeesett, vérfagyasztó helyzetünkben magunkra hagyott mindenki. Ama szomorú időkben izzó gyűlöletté vált még az anyaszeretet is s nekünk pedig üldözőinkké lőnek testvéreink, kikhez századok viharjai, viszontagságai, örömei, szomorú- | ságai kötöttek.

E nagy idők legmegrázóbb tragédi- : ájáról, az aradi vértanuk kivégeztetéséről nagy művészi ambiczióval képet festett Thorma János. Midőn 1896-ban Budapesten kiállította, e kép előtt hódolva hajolt meg a kritika s maguk a művészek, irók, költők hirdették az akkor alig huszonhat éves fiatal művész nagy dicsőségét, kinek nevét Munkácsyé mellett emlegették.

Az idő óta a fényes kritikák feledésbe merültek, a sok babér elhervadt s az egekig magasztalt kép összegöngyölve ott hever valamelyik műterem padlásán.

A sok kritika közül kezembe akad Bródy Sándor Írása, ki már 1896-ban kesernyés gunynyal szól a kép jövendő sorsáról.

Elfelejthetetlen,lefátyolozhatlan akasztófán meghalt hősök alakjai — írja Bí'ődy — mit keresnek a verőfényben ellágyult, az ünnepre való készülődésben már is mámoros Budapesten? Ki hítta őket ide, mit akarnak itt? Ama hideg őszi reggel oly régen volt; gyermek foganhatott, születhetett, férfivá lehetett és meghalhatott azóta, nekik talán poruk sincs már, testüket felszívták az uj-aradi mező vadvirágai: azok is elhervadtak. Es a kilencz akasztott ember még is itt van. Valóban tapintatlanság tőlük, hogy ép most jönnek, zavarba hozhatják a fiatal kultuszminisztert, Wlas- sicsot, aki a kabinet nehéz, komplikált, de különösen etikette kérdéseit — úgy mondják — intézni szokta, sőt rósz per- ezeket szerezhetnek az egész kabinetnek, az összes titkos, valóságos, osztály, czim- zetes, királyi és önkéntes tanácsosoknak.

De nem kell félni, jól meg vannak azok halva, alaposan végzett velük a morva hóhér. A magyar katonák békén nyughatnak szalma zsákjaikon, aludhat a rendőrség is, aki bajba kerülhetett volna miattuk, csak a képzőművészeti társaság zsűrije nem. Mert egy képről van szó, amelyet bizonyos Thorma János festett, be is küldött az ezredévi kiállításra, de mielőtt a bírálóknak kellemetlen fejtörést okozott volna és mielőtt zsűrit vagy kiállítási igazgatóságot, esetleg egy minisztert is kellemetlen, kínos helyzetbe sodorna, a bírálat elől vissza vonta munkáját. Joga lett volna igy szólni: magyar hősöket festettem, 1849-et festettem, becsületes, hazafias és művészi felfogással, a képem pedig — látjátok—jó; magyar fiú vagyok —:

itthon vagyok. Önként mondott le az otthonáról és elvitte a képét egy közönséges bérházba, a Károly-kaszárnyávah szemben az Orczy-udvarba.

Tegnap még tánczoltak e teremben. Különös egy hely, kopott aranyozásu nagy tükrök az épen nem fényes, szűk lépcsőházban, amelyről nem tudni, hová visz. Loppal kell ide feljönni? A terem maga éjszakára van berendezve, de ma, mikor a nagy képet megmutatta a festő, a félig befalazott ablakokon át berohant, mindent elárasztott, megölelt és megcsókolt a heves tavaszi nap. A tükröket, melyek fekete szövettel vannak leboritva, a fekete szövettel díszített falakat, az akasztottat, az akasztót, a nézők halotti csendben álló tömegét, a beszélő, lázitó csendes tablót.

Ne nézzük még a képet. Nézzük a festőt, aki halkan magyarázgat a susogva kérdőknek. Egy magas kun fiú, alig huszonhat éves. Nem fényes állású műteremben, nem Budapesten vagy külföldön, hanem egy kis vidéki városban föstöttte meg a képet, a melynél nagyobb méretű ilyen zsánerű magyar munkát nem ismerünk. Nem előszobázott a minisztereknél mielőtt még a vászna is meglett volna, nem kért stipendiumot, - igaz, hogy hiába is kért volna, - nem fogott azzal a munkához, hogy vájjon kinek is fogja eladni és hogyan? Tetszik-e, nem tetszik-e a témája, nem gyül-e meg a baj azért, mert nem lojális tárgy az, hogy esetleg eljátsza a hatalmasok kegyét, mert hősöket idézett. - Mindezzel úgy látszik, nem törődött. Hogy is nem indult el a tisztes példákon? Nagy urakat vagy nagy urakA „Nagybánya“ tárczája.

Tulipánok ünnepe.

Musztafa Ipsir basa házának lapos födelén, a honnan egyaránt ellátni a Dunára s a félkörben tova húzódó budai hegyek erdős koszorújára, ült csöndesen elgondolkozva Héczy Pál, II. Rákóczy György vitéz kapitánya, a kit a lengyel koronára vágyakozó fejedelem másodmagával küldött követségbe, hogy IV. Mohamed húgának a férjét drága ajándékokkal az Ő részére hangolja. Napok óta vannak Budán, hanem valahányszor pedzeni kezdték uruk szándékát, a basa, a ki az ajándékokat jó szívvel fogadta, mindig ebéd utánra halasztotta a lengyelek ellen tervezett háború ügyét, a mikor pedig beszélni sem lehet vele a sok bor miatt, mely patakokban foly a piláv, a torkot szomjra gerjesztő rácz csája- lepény után. Az örökös tivornyától immár meg- csömörlött a higgadt természetű kapitány; nem úgy könnyüvérü társa, ki a háztető korlátjára dűlve gyönyörködött a nyárelői reggel világában úszó szépséges vidékben. A napfény megaranyozott mindent s a szerte nyíló jázmin átható lehellete elfojtotta a várbeli utczák kellemetlen bűzét, melyet a rakásra hányt hulladék, a házak elé dobott dög terjesztett bomladozó mivoltával. Előkelő törökök laktak a basa háza környékén: a várőrség és egyéb zsoldosok tisztjei; hanem

azok háza is össze-vissza-repedezetten, hol meg csonka födéllel meredt az ég felé. Kijavításukra senkisem gondolt; minek is, mikor minden török tudja, hogy ideig-óráig lesz csak birtokában; amióta a zsoldosok között megcsappant a fegyelem, minduntalan máshová tétetnek át seregeik a tisztekkel együtt.

Veleméry Orbán azonban igy is szépnek talált mindent Budavárában. Fiatal volt s a basa vendégszeretete épenséggel elbájolta. Mintha láthatatlan szellemek sürögtek volna körülötte, mindene meg volt itt, a mit szeme-szája kívánt. Szörnyen tetszettek neki azok a végnélküli lakomák, melyeken Ipsir basa versenyt iszik velük, fekete levessel erősítvén gyomrát vendégeinek is, a melytől szelíddé válik a mámor s édes zsibbadságba ejti az embert, hogy sohasem kívánkozik tőle szabadulni. A fejedelemmel sem bánhatna illőbben a török, mint azt velük teszi s Héczy Pál mégis hazakivánkozik.

A kapitány nyújtózkodni kezdett, majd meg oda ment fiatal társához. Lenn az utczán elevenen nyüzsögtek a házukat elhagyó törökök, a tulipánok ünnepét ülték, a mit a rácz törökpünkösdnek tart s az igazhitű muzulmán ilyenkor családostul fölkerekedik s egész napját a mezőkön tölti el, mulatozván Allah tiszteletére. S ezen a napon az asszonyok is emberekké válnak, szabadon futkározhatnak, a merre kedvük tartja; még az előkelőbb nők is levethetik fátyolukat, a mivel a közönséges muzulmán asszony Budán már régóta nem takarja el arczát. Csali a basa, a bégek feleségei kénytelenek ragaszkodni a

régi szokáshoz; nem is látta még arezukat idegen. Ajishéről, a padisáh húgáról azonban az egész város azt beszélte, hogy szép, mint a csillagos éj s a horvát asszonyról, a kit Ipsir tavaly hozott házába, azt regélték, hogy aranyhaja ragyog, mint a nap, szeme pedig maga a mosolygó ég. Rákóczy hadnagya is hallott erről. Esténként a várbeli utczákon kóborol s beszédbe elegyedik a feléje tévedő keresztény kézmive- sekkel, a kiket az alföldi városokból kergettek önkéntes rabszolgaságba a minduntalan rajtuk ütő török martalóczok s a szerte száguldó hajdu- rablócsapatok.

Veleméry csak azért csalta ki társát hajnalban az ágyból, hogy lássák, mint vonul ki Ipsir basa háreme a budai hegyek közé. S a midőn a szomszédos mecset tornyán másodszor is a szurába fogott a müezzim, föltárult a kapu az asszonyok házában, melyet födött folyosó i kapcsolt össze az utczán át a basáéval s a lovasszolgák ostorral kergették széjjel az utczán ácsorgó csőcseléket, nyomukban pedig férfimódra ülve meg lovukat tetőtől-talpig feredzsébe bur- j koltan ügettek a basa nejei, rabnői őreikkel.- Ezért bizony nem volt érdemes hajnal I óta leskelődni, vélte Héczy Pál. A hadnagy is I többet várt s a színtelen csapat elvonultával

csalódottan csóválta fejét.

— Szálem alejkum! hangzott föl a basa belső szolgájának vastag hangja. A két magyar a terraszra vezető lépcső felé fordult s szinte hányát esett a meglepetéstől, midőn Juszitf hírül adta, hogy készüljenek útra, mivel Ipsir