Nagybánya, 1903 (1. évfolyam, 21-47. szám)
1903-11-05 / 39. szám
X. •óvf'Qlyja.irxx1803. 'covomloer liö 3. 39-ilt szám rJ?AxXíS^kX>^.X.líkXX jÉS* SIESPIHODAXjMI IIEJTIXiAr. I:tiífi2etésl árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, { negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjalanik mindan héten csütörtökön reggel 6 — 8 oldalon, j Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség: Erdélyi-ut 22. szám. — Kiadóhivatal: Fő-tér 14. hol mindennemű hirdetések fölvétetnek. Az előfizetési pénzek Morvay és Undy kiadókhoz küldendők* A város kölcsönügye. November 4. Szatmárvármegye törvényhatósági bizottsága legutóbb tartott közgyűlésében jóváhagyta a város képviselőtestületének még múlt év október havában hozott azon határozatát, hogy 70.000 koronás törlesz- téses kölcsönt illeszt be az 1903. évi költségvetési előirányzatba oly kiadások fedezésére, melyek nagy részben beruházási jellegűek s amelyek a rendes évi költség- vetési előirányzat keretében fedezetet nem nyerhetnének anélkül, hogy a költségvetési előirányzat reálitása, egyensúlya teljesen fel ne billentetnék. E kölcsönügy jóváhagyásával immár megvalósíthatók volnának mindazon munkálatok, melyeket igen beható és részletes viták után a képviselőtestület a város fejlesztése, rendezése tekintetéből halaszthatatlanul szükségesnek jelzett több jogerős közgyűlési határozatával. Mielőtt azonban a jóváhagyott 70.000 koronás törlesztési kölcsön ügye effektuál- tatnék, álljunk még meg egy pillanatra e kérdésnél s vitassuk, hogy helyes utón haladtunk-e e törlesztési kölcsön felvételével, mit érünk el s mit valósíthatunk meg az által és vájjon nem állanának-e eszközök rendelkezésünkre, melyek jogos igénybevételével az óhajtott czélt eredményesebben s főleg egy kölcsönből kifolyólag nem inczidentaliter, hanem jól megszerkesztett, reális költségvetések alapján állandóan szolgálhatnék. Alapos mérlegelés után legjobb meggyőződésemmel vallom, hogy a 70.000 koronás kölcsön felvételének elhatározása elhamarkodott volt s e határozathozatalnál döntő szerepet játszott az 1903. évi költségvetési előirányzat erősen megrendült egyensúlyának helyreállítása. A költség- vetési előirányzat realitásának ezen meg- mentési munkálatát azonban én helyesnek nem tartom. Mert ezzel ugyan elértük két- három évi költségvetésünk egyensúlyának biztosítását, több halaszthatatlan rendezési munkálatnak foganatosithatását, azonban két-három év után ismét csak ott leszünk, ahol ma állunk, hogy a költségvetések ösz- szeállitásánál a bevételi és kiadási rovatok összhangzatba tartásának czéljából ismét rendkívüli eszközökhöz kell majd folyamodnunk. Mert azt ugyan a legrózsásabb felfogással sem lehet állítani, hogy e 70.000 koronás törlesztési kölcsön felvételével hosszú évekre kiterjedőleg mindent megvalósítottunk, miket egy fejlődni, haladni óhajtó modern város igényc-i joggal megkövetelnek. Határozott körvonalakban alakul ki előttünk a jövő képe. E 70.000 koronás kölcsön felvételével rendeztünk több el- ! odázhatlan ügyet, de hosszú évekre nem kicsinylendő részletekkel meg is terheltük a szerkesztendő évi költségvetéseket s ennek daczára már egy-két év múltán a mind nagyobb arányokban mutatkozó szükségletek a 2X2=4 bizonyosságával kényszeríteni fognak bennünket arra, hogy ismét csak rendkívüli eszközökkel, rendkívüli módokon segítsünk pillanatnyilag a felszaporodott bajokon. A szükségleteknek ezt az ideig-óráig tartó kényszer kielégítését, a költségvetéseknek ezt az ötletszerű toldozását, foltozását a legkevésbbé sem tarthatjuk egészséges állapotnak s olyannak, mely erős alapját képezhetné egy a város fejlődésére, előhaladására vonatkozó öntudatos kon- czepcziónak, tervezeteknek, ideális czélok- nak. S azt hisszük, hogy e tekintetben velünk kell hogy gondolkozzanak mindazok, kik a helyzetet nem felületesen, a kényes, nehezebb kérdéseken átsurranva, hanem alaposan, minden oldalról megvilágítva, mérlegelik. Amióta a képviselőtestület többsége a Lapos-erdő vételárának évi részletét, mely egész törvényesen, jogosan lett volna a szükségletek fedezésére tizenhét éven át felhasználható, a költségvetésekből kiszakította, a város fejlődése, előhaladása a minucziákban is holtpontra jutott. A város hatóságának, vezessék bár a legideálisabb törekvések, szolgálják bár a várost a legodaadóbb ügybuzgóságal, sajnos, a stagnálást nincs módjában megA „Nagybánya“ tározója. Ti am halálára. Drága kincsem, legszebb reménységem, Amíg éltél az voltál te nékem. Most az éjfélt lázas vágygyal várom, Álomnak is le vagy legszebb álom. Lelkem előtt túlvilági képek . . . Úgy álmodom, tündérkertbe lépek, Hol rám mosolyg örök, fényes hajnal. S angyalok közt te, a legszebb angyal. Gondolatban magam előtt látlak. Látom gödrit bájos kis oresádnalc, S két szememből könnyeim peregnek Forró könnyi drága emlékednek ... Otsavsskj/ Viktor. Temetőbe ha rám borul. . . Temetőbe ha rám borul Szomorú fűz ága, Ne sirass meg leányok közi Legszebbik leányka. Ne sirass meg, ne is erezd Soha árvaságod; Felejts el, mini elfelejted Minden reggel álmod. Palotáján ki esküszi: »Édes üdvösségem Ne zavarja boldogságod Fel-fel tűnő képem. Úgy is tudom lesz oly idő, Hogy síromat járod, Könnyek árján siratod el, Mit esküdtél: álmod. (Kolozsvár.) Szabó Miklós, Magyar föld. — Irta: Révay Károly.— Ó, te édes, bűvös-bájos zengzetes magyar szó ! Ha befurakodnál azoknak szivébe, kik az anyatejjel gyűlöletet szivnak magokba minden ellen, a mi magyar! O, te édes, illatos magyar föld, melyen aczélos szemű buzakalászt ringat a szellő! Ha a fekete vért szép pirosra festenéd a hazaárulók szivében! O, te édes, mámoritó napsugár. Ha te fölolvasztanád azt a jégpánczélt, mely nemzetiségeink vérének forrását elzárja előlünk! O, ha mindennapi imádságává tennéd a kis oláh gyereknek az „Isten áld meg a magyart“ !... Annyiszor álmodtam már erről, hogy úgy szólván egész életem az „álomlátások“ ! Ifjú szívvel, szöghajammal kezdtem a küzdelmet; s ott állok még most is vénülő szivemmel, őszülő hajakkal, a hol azt elkezdtem ! S folytatom tovább is, talán oda künt is a virágos, csöndes temetőben ... Élemedett emberek vagytok már Petrovics János, Drumár Péter! Emlékeztek-e még reám ? A szenvedélyes, rajongó magyar ifjúra: ki titeket mindennap, minden órában magyar hazafi- ságra buzdított? Az a forró napsugár, mint a magyarok istene — mintha aranyszálakat bontogatna - a Kárpátok aljára hint mindennap : olvasztott-e bárcsak egy kis léket szivetekben, azon a jégpánczélon, melyet a gyűlölködés dermesztő fagya teremtett ? Jut-e olykor eszetekbe a szegény Dara- banth Sándor szomorú históriája, kinél derekabb oláh fiút nem ismertem, kit ti is olyan nagyon szerettetek s kit mindig nagy ideálistának neveztetek. Lássátok, nekem eszembe jut harmincz év után is s igaz könyet hullatok érette az én legjobb barátomért! Mi négyen együtt daloltunk magyar nótát, oláh nótát! A szép, busongó oláh verseket elmondtam nektek magyarul is ; rimre-rimet vágtam ki, mik úgy találtak magyarul is a szép oláh nótához, mintha nem is fordítás lett volna, mintha magyar szívnek fakadó virágjai lettek volna! Fejcsóválva hallgattátok s úgy láttam, hogy egy húr megrezdült a szivetekben. Ilyenkor szegény Darabanth Sándornak lángbaborult ar- cza, szemében olthatatlan fény villant meg, melle zihált, szive hangosan dobogott. S mikor már nem birt tovább érzelmeivel, lázban égve fölkiáltott : — Jaj! szép a mi oláh nótánk! De a magyar, a magyar, az isteni valami! Hej, ha máskép fordulna a világ ! Nó hát a világ nem fordult másképen; most is olyan a milyen, hanem a te nemes szived Sándor, az igenis nagyot fordult, mióta elváltunk, mert megszűnt a dobogása s. megfagyott ajkadnak örök mosolygása . . .
