Nagybánya, 1903 (1. évfolyam, 1-19. szám)

1903-03-05 / 4. szám

X« «Svlol'jraÄiJL.

1903. :o3L£Ä,x°Cisix^.£ä lió ö.-X“iläL S35ffi2ÄXXX.

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6 — 8 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉGLY MIHÁLY.

Szerkesztőség: Erdélyi-ut 22. szám. — Kiadóhivatal: Hid-utcza (Bay-ház), hol mindennemű hirdetések fölvétetnek.

Az előfizetési pénzek Morvay és Undy kiadókhoz küldendők.

Intelligens pályák.

Márczius 4.

Régi, meg nem czáfolható igazság, hogy nemzeti karakterünknek egyik nem a legutolsó s nem a legkisebb vonása az urhatnámság. Többnek látszani, mint a mi vagyunk s szemkápráztató csillogással leplezgetni énünk ürességét s vagyoni helyzetünk kétségbeejtő ziláltságát, ehez mesterileg értünk.

A becsületes, verejtékes, de tisztességes kenyeret adó munka a közfelfogásban ma még mindig nem talál oly megbecsülésre, elismerésre, tiszteletre, minőt a legkisebb rendfokozatú tisztviselői állás nyomorúságos exisztencziája nyújt.

Ez az eléggé nem ostorozható közfelfogás az okozója azután annak, hogy az úgynevezett intelligens pályákat valósággal elözönlik az oda nem való tehetségtelen elemek s félelmetes módon szaporítják az ország legléhább s leghaszontalanabb osztályát: a proletáriatust. Mely mitse dolgozik, sőt dolgozni nem is tud, j de annál nagyobb arczátlansággal eltartást követel államtól, megyétől, várostól egyaránt,

Az intelligens pályáknak ez az egészségtelen, abnormis elözönlése ma már oly mérveket öltött, hogy a közoktatásügyi | kormány is kénytelen szelíd presszióval, j méltányos szigor kifejtésével védekezni j ellene.

Az a rendelet, melyet ez ügyben a | közoktatásügyi kormány a tanári testüle- j tekhez kibocsátott, különösen arra figyel- ; mezteti a tanárokat, hogy a középiskolák

A „Nagybánya“ tánczája.

Az ember sorsa.

— Hamerling' R. —

Ma jó anyánk ölébe’ játszni rengve,

Holnap megülni lovunk’ délczegen,

Aztán, mint fáradt gyermek, betegen Ballagni tovább mankóval kezünkbe’ . . .

Mit kergetünk, nem részünk : a szerencse,

Hogy megpihenjünk nyugton, csendesen, - A vágytól égni s halál-félelem Szorítsa mégis sziveinket össze !

Könynyel szemünkbe’ töltni éjtnapot,

Kétség, remény közt, félve, panaszolva; Vigasztalan szenvedni bánatot,

Hozzá még, hogyha tudnók az okot:

Mindez miért ? . . . Oh, már évezredek óta Dalolják : ez az ember élte, sorsa!

Szentesi Lajos.

A titán.

~ Monológ-féle. Gloriaffy Brutus: (Egy kibontatlan hírlapot tart kezében.) Üdv, üdv, háromszor üdv neked te, nagyérdemű papir, mit semmibe se vesz a bárgyú világ. Eros hitem, hogy annyi év után dicsőségem hírét végre meghozád. Mióta is irok tragédiát ? Oh! nagyon rég ostromlóm már én

negyedik osztályánál nemcsak az a feladat háramlik reájuk, hogy ítéletet mondjanak arról, vájjon a negyedik osztályt végző tanuló tud-e annyit, amennyi az ötödik osztály tananyagának elsajátítására szükséges, hanem meg kell itélniök azt is, vájjon nem előnyösebb-e a tanuló érdekében, ha oly korban, midőn még köny- nyebben cserélhet élethivatást, más iskolába megy át vagy más életpályára készül, hol a tudományos képzettség föltételei szükebbkörüek vagy talán egészen nélkülözhetők.

Nem jelent mást e rendelet mint azt, hogy mindazon tanulókat, kiknek képességük, szorgalmuk és tudásuk nem üti meg azt a fokot, mely az intelligens életpályákhoz feltétlenül szükséges, könyörtelenül buktassák meg, még pedig akkor, mielőbb a felső gymnaziumi osztályba átlépve, könnyebben kereshetnek maguknak uj élethivatást.

Örömmel üdvözölnénk minden oly megszorító intézkedést, mely az intelligens pályáknak elözönlését s igy a proletária- tus tulontuli felszaporodását lehetetlenné tenné, de e ^zél elérésére a közoktatás- ügyi kormány ismert rendeletét alkalmasnak nem tartjuk. De meg igazságosnak sem. Nem igazságos, mert a középiskolák negyedik osztályánál vajmi ritkán ítélhető meg az, hogy a tanuló képes lesz-e vala- j mely intelligens pályával derekasan megküzdeni a gyakorlati életben? Száz meg száz eset igazolja, hogy azok, kik diák nyelven szólva átuszták az alsóbb osztályokat, később tehetségük, ambicziójuk fejlődésével sokkal eminensebbül állották

meg helyüket a tudományos és intelligens életpályákon, mint azok, kik szorgalmukkal, magoló képességükkel exczellálva, a jeles diák fogalmának megtestesülései valának.

De e rendelet nem is alkalmas arra, hogy az óhajtott czélt előbbre vigye. Lehet, hogy a tanulók bizonyos számarányát a buktató rendszer a tudományos pályákról leszorítja s az elüldözöttek kénytelen-kelletlen más pályát keresnek. De vájjon az-e a czél, hogy az ifjúság egy részét oly pályára kényszeritsük, melyre mi kedve sincs s a melyet meg sem becsül?

Az urhatnámságból fakadó közfelfogást kell megtörni. Azt a szörnyen nevetséges közfelfogást, hogy csak a hivatali állás szerez az embernek tiszteletet, becsületet, mig az iparos pálya csak a parasztnak való.

Nem tagadjuk, hogy az iparos pálya ma nem mindig rózsákat terem. De ennek oka is nagyrészt a közfelfogásban keresendő. Mert ma iparos pályára száz eset közül kilenczvenben az ifjúság ama része kerül, mely még az elemi osztályokkal sem birt sikeresen megküzdeni vagy oly rossz magaviseletü volt, hogy mintegy büntetésből adták az iparospályára. Tehát nem kedvből, nem vonzalomból lett iparos, hanem büntetésből. Várható-e azután, hogy az ily elemekből derék, képzett iparos váljék, ki megállja helyét a szocziális küzdelmek mai viharzásában? Az ilyen elemek alkotják meg azután az iparosok proletár osztályát, melynek legnagyobb ambicziója, ha egy hivatalszolgai állást elnyerhet.

a tudósok gyülekező helyét, mint az Olympust az iszonyú titán. Húsz éve múlt, ha jól emlékezem, hogy tanáraim kishitűsége miatt félbe kellett hagynom az iskolát. Nem bíztak bennem, hogy tovább lábolhatom. Pedig már akkor harmadszor akartam látogatni a költészet szentelt csarnokát. Törvényeink tiltják ismételni háromszor, azzal álltak elém. Oh, kontár törvényhozók, kik nem engeditek hatalmassá fejlődni az erőst. Nektek köszönheti a haza, hogy nagy emberekben úgy szűkölködik. Oh, rövidlátó professzorok ! Kik nem láttátok meg bennem a nagyot. Ha kedvem szerint ismételgethetek, mivé nőttem volna azóta! Már akkor Julius Caesart dolgoztam át a nagy angol után. Hibáit javitgatám. Szerettem volna neki megmutatni az én Caesaromat, Oh, ha akkor valaki észreveszi bennem az isteni szikrát, mely egész drága lényemet áthevité, most egész fennen tündökölnék. Irigységtől nem lát a világ. Jó, nem vesz észre senki, gondoltam s a rokon Múzsa szolgálatába szegődtem. Húsz éve járom a világot, szolgálva az Olimp isteneit. Nappal osztom a szinlapot, este világitok a sötét világnak. Ah, mily sok oldala van a művészetnek s minden oldalán csak jeles, a jeles! Ha a szinen kívül hang kell, azt én adom; — a minőt a művészet kíván: gyermek, asszony, férfi, még a bősz Othello hangját is bírom. Ha inas kell, itt vagyok én! Mily kecsesei adom a szalon-inast! Még az igazgatómat is felülmúlom a hajlongásban. Ezt a szerepemet: „Parancsol, nagysád ?“ megolvastam, háromszázszor próbáltam a tükör előtt. S este, óh ! . . . minő volt a hatás ! . . . „Bravó! bravó!“ - kiáltá felém ezer torok elragadtatással. Még

művésztársaim is tapsoltak. Pedig a ki művészt, tudóst, társai iránt tapsra bir indítani, az már a csillagok közt repül. S istenem ! azóta ezt a szerepet: „Parancsol nagysád?“ bravúrral csupán csak én adom. Fecsegő vendég, ki egy kukkot sem szól, néma peres, szótlan tanácsadó, hallgató biró, jegyző, Írnok, polgár, pap, szegény-legény, börtön-mester, rab, hajdú, katona s Isten tudja mi . . . még a hadsereg is az én szerepem. Ha nép kell, bármilyen nemű s korú: gyermek, férfi, asszony vagy eladóleány, társulatunknál azt mind én adom. Hej, ha eszembe jut, majd belészeret- tem a múltkor magamba, olyan pompás parasztleány valék. Pedig a népszínmű iránt gyűlöletet érzek. Múzsám a bundaszagtól nagyon undorodik. Ah ! az én ideálom csak a királyi palástban méltósággal lépő tragédia.... az az isteni! . . . Minő az én mostani tragédiám ! Már a czime is menynyire magán viseli a ^ fönséges jellegét: „A szabadság vértanúja.“ És hőse! Oh, az öl, vág, mint Brutus ; s a haza üdvén kétségbeesve hal meg, mint Cato. (Szünet.)

De lássuk végre, ez a hálátlan kor font-e koszorút „A szabadság vértanújáénak ? Kezem reszket, szivem lázasabban ver, ha erre gondolok. Hej, ha a régi hálátlansággal találkozom! Nem, nem, az nem lehet! „A szabadság vértanúja“ koszorús. (Elgondolkozik.) Mindegy ! Tépjük le dicsőségünkről hát e lánczokat (a lap czimszalagját letépi) és szemléljük dobogó kebellel, [ mint a kártyás az utolsó lapot. (Felörvend.) Hah! üdv, dicsőség, diadal! . . . Valahára győzött az igaz! Itt van szóról szóra kinyomtatva, a legelső sorban. „A szabadság vértanúja.“ Dicsőségem hirdetője, im, ezt meg fogadd te hálajelül. (Meg-