Nagybánya, 1903 (1. évfolyam, 1-19. szám)
1903-05-28 / 16. szám
TÁUSADAIíMI ZÉ3SS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6 — 8 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség: Erdélyi-ut 22. szám. — Kiadóhivatal: Hid-utcza ^ (Bay-ház), hol mindennemű hirdetések fölvétetnek. Sj, Az előfizetési pénzek Morvay és Undy kiadókhoz küldenc^ok.' Pünköst. Hét héttel a pascha ünnep második napja után ülték a törvényvallás hívei a hetek ünnepét. Amaz hálaünnep volt annak emlékére, hogy a választott nép megszabadult a szolgaság földéről s az Urnák öldöklő angyala megkímélte Izrael fiait, a mikor elpusztitá Egyptom minden elsőszülöttjét. Emez a bevégzett aratás ünnepe volt, melyen uj lisztből készült kenyeret hozott áldozatul az oltárra Jehova népe. A törvény rendelése szerint e két nagy ünnepen (és még a leveles sátrak ünnepén) Izrael minden férfi gyermekének kötelessége volt megjelenni a jerusá- lemi templomban. Krisztus egyházában a pascha ünnep helyére a husvét, a hetek ünnepének helyére meg a pünköst lépett. E zsidó és keresztyén ünnepek közt a legszorosabb történeti kapcsolat áll fenn. Hiszen az utolsó vacsora, a kereszthalál s a feltámadás épen úgy a pascha ünnep alatt ment végbe, mint a hogy a Szentlélek a Mester nélkül töltött első nagy ünnepen a hetek ünnepén közölte- tett a tanítványokkal. Tehát az Abib hó 16-át követő ötvenedik napon együtt voltak a tanítványok és az Ur közelebbi hívei Jerusá- lem ama hajlékában, a hol máskor is össze szoktak volt gyűlni. „Akkor lön az égből nagyhirtelen, mint egy rohanó erős szélnek zúgása s betöltés az egész házat, melyben ültének.“ „És látának szétágazó s tüzként ragyogó nyelveket s ezek közül egy-egy mindegyikőjökön megnyugodott.“ „És megtelének a Szentlélekkel és kezdének szólani más nyelvekkel“ vagyis nem a tulajdon testi nyelvökkel, hanem ama rajtok megnyugodott ragyogó nyelvek segítségével. Csudálatos volt ez a tanítványok uj beszédmódja, mert lám a fővárosban mintegy 15 nép közül egybesereglett zsidóság hallván e nyelvet, a sokféle nemzetiségűek mind a magok nemzeti, anyanyelvűkre ösmertek benne. s Es ámulva kérdezék: Vájjon mi akar ez lenni? Mások gúnyolódva mondának: Édes borral teltek el. Ekkor áll fel Péter és szól: Nem részegek ezek, hanem bétölt rajtok Jóéi próféta jóslata, hogy az Isten kitölti az O Lelkét minden testre. Hatalmas predikácziót tart most az apostol, melynek hatása alatt a házban és házon kívül levő tömegből mintegy háromezren megkeresztelkédének, kik megalkották az első krisztusi gyülekezetét. „Az Ur pedig naponkint szaporitá az üdvözlendőkkel a gyülekezetét“. (Apostolok cselekedeteiről írott könyv 2-ik része.) Ez az első pünköst rövid története. * s Es azóta évről-évre felujul e szent történet emléke pünköst ünnepén. Fájdalom, csak az emléke s nem maga a történet. Emlegetjük az apostolok csudálatos nyelvét, azt az angyali nyelvet, melyben minden nemzet a magáéra ösmer, melyet egyformán ért a sok különféle nyelv- járású hallgató és fájdalmasan érezzük, hogy ez az egységes nyelv, az egyetértés nyelve ma nem hangzik még’az^ugyan- azon nemzet egynyelvű fiai között sem. Nem arról a különbözőségről szólok, mely a magyar haza Krisztus követőit felekezetekre osztja. Meggyőződésem az, hogy ezek a különbségek Krisztus vallásának magasabb szempontjából épugy eloszlanak, mint a hogy elsimulnak a földkéreg egyenetlenségei a léghajó utasának tekintete előtt. E magasabb szempontból tekintve az apostolok által alapított egyház ma is egy, mert egy az Atya, egy a Fiú, egy a Szentlélek, egy a bűn és egy a váltság. A különbségek történeti szükségképeniség következményei és ideig valók. Hanem lehetetlen a Szentlélek ünnepén keserűséggel nem gondolnunk arra az áldatlan soklelküségre, mely nemzeti életünket lenyűgözi, mely hazánk minden fiának a haza boldogságára egyesülését akadályozza, a mely soklelküségnek a nagy, önálló, szabad magyar haza fenséges eszméje napjainkban is áldozatul esik. Hol a Lélek, mely e szent eszme megvalósítására egyesítse e széthúzó népet? Vaj’ támad-é s mikor e népnek újra egy apostola, kinek ajka által ama Lélek oly hatalmasan, oly csudálatos nyelvvel szóljon, mint szólott amaz ős pünköst ünnepén a Péter ajka által; mint a hogy szólott mi hozzánk, árva magyar néphez is egyszer valamikor, nem is olyan régen, ötvenöt esztendővel ezelőtt... se. A „Nagybánya“ tarczája. A te édes képed láttam... Sűrű erdők restekében Félig alva, félig ébren Álmodoztam csendesen . . . Szél se libbent, fű se rezzent, Néma csönd ült ott főn, itt lent Nem zavarta semmi sem . . . Százados fák sötét lombja Egymást lágyan általfonvg Sátrai vontak én főlém, Nap világa, nap sugara Nem hatolt be e homályba, Mind hiába keresém. S álmadozva, ábrándozva Ajkam nevedet, susogta Én egyetlen kedvesem, És e szóra, a nevedre Főiébredt az erdő lelke Élet, zaj lett hirtelen .>. A madár ezt énekelte, A szellő ezt súgta, zengte, A virág és lomb felett, A pataknak ringó habja Ezt suttogta, ezt dalolta Felköltvén a füzeket. . . S im e szóra, a nevedre A fák lombját által törve Ragyogott a napsugár, És e fényben, ragyogásban A te édes képed láttam Mosolyogva én reáml Gyiirky Ödön. Fehér pünköst.- Menthetetlen ugy-e ? kérdé halotthal- ványan Bárdy Miklósné férjét, ki családuk régi öreg orvosát kisérte ki vontatott, szivtépő tanácskozás után. Bárdynénak úgy tetszett, mintha a tanácskozás e rövid félórájába most hosszú, kínos esztendők szorultak volna. Remegve, tágra nyílt szemekkel leste a választ. Akkor sem remegne jobban, ha a saját halálos ítélete előtt állana.- Magda, légy erős! susogta inkább, mint mondotta Bárdy Miklós s hatalmas, izmos karjai megreszkettek, amint felfogta azt a gyönge asz- j szonyt, ki roskadozott, mintha valami láthatatlan, : de elviselhetetlenül súlyos, óriási teher szakadt volna reája. Látta, kiolvasta, kiérezte férje szemeiből, hogy minden reménynek vége s az a kis ut, ami még hátra van, egyenesen az apró keresztes temetőbe vezet. Oh, szörnyűséges ez még gondolatnak is, hát még tudni. . . tudni ... és kétség- beesetten számlálgatni a perczeket, amig a halálos kór vívja utolsó tusáját az élettel. Bárdyné szemei előtt homályba, sötétségbe szakadt a világ, majd vöröses, tüzes golyók gomolyogtak, torlódtak előtte egymásra, észbontó, káprázatos látványukkal a kábulásig gyötörve szivét, lelkét, agyát. De félájulásából is magához tért azonnal, j amint a belső szobából a verendára lágyan, el- ; halóan kihallatszott a leányosan csengő hang:- Édes anyám! Hirtelen letörlé patakzó könyeit s mosolyt erőltetve meg-megvonagló ajkaira, feleié :- Megyek tubiczám, drága kis gyöngyvirágom ! Sebbel-lobbal alig tett egy-két lépést, midőn kinyílt az ajtó s egy mosolygó arczu, szépségesen szép leányfej kandikált ki, egy kissé félve, mint I ha rosszat tenne, de beszédes szemeivel mintha eleve is bocsánatot kérne érte.- Az orvos bácsi megengedte, édes anyám! Kimehetek! szólott mentegetődzve.- Jó, jó aranyom, gyöngyvirágom! De vigyázzon magára! Fogja összébb a kendőjét, nehogy meghütse magát, felelt Bárdyné s az
