Nagybánya és Vidéke, 1918 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1918-08-25 / 34. szám
Nagybánya, 1918. Augusztus 25. — 34. szám. XLIV. évfolyam. társadalmi: hetilap. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASARNAP. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: RÉVÉSZ JÁNOS. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Felsőbúnyai-ntca 20. szám alatt Telefon szára: Nagybánya 18. m mrrmxxta&’asanm I és ma is csekély fixjövedelmükből vagy keresményükből kell megélniük. Ezekre nézve egy miniszteri rendelet úgy intézkedik, hogy a közellátásban első sorban ezek részesitenoők és könyvecské- j jük megfelelő jelzéssel látandó el. Ilyen körülmények között csak természetes intézkedés, hogy pl. a szegény hadisegélyes asz- j szony kapjon először lisztet és egyebeket és a pénzes osztály csak azután, hogy ha jut. Térjünk viszza tehát a bujósdit játszó gabonához. Kezdődik a játék ott, hogy a gazdaközönség már a vetésterület bevallásával tréfál. Mikor készen van egy-egy község vetésterületi kimutatása, .kisül, hogy a határ egy pár száz holddal megfogyatkozott. De azért nem kell megijednünk, mert mikor jön a vetőmagszükséglet elszámolása, akkor a határ egy pár száz holddal ismét megnő, és az elbújt terület is megkerül. A játék folytatódik a learatott kereszteknél és cséplésnél. A kereszteket a mezőn meg leolvassák a hivatalos urak. A hordásnál elbújik egy jó része, a cséplésnél a másik része, ami marad, arra jön a nagy leszámolás. Elszámolandó a család, fel- és lemenő, valamint oldalága tizenhatodiziglen, a cseléd, a leendő munkás, a vendég, az ökör, tehén, sertés, ló, szamár és ezek minden ivadékai. Végül a szegény termelőt, akinek legalább 50 q. búzája van, föl kell venni az ellátatlanok névjegyzékébe, ha ugyan egyebeket is nem kér. Ha már minden készen van, akkor a buzácska 4—500 K ár mellett szépen e!ő- bujik rejt ekéből. Van már egy légió háborús rendelkezésünk, de annak kicsoda engedelmeskedik ? Sok szép háborús tréfát lehetne még felsorolni, de csak a legjellemzőbbet ragadom még ki. Itt van például a cukor. Békében ismertük a kocka és süveg válfajait. Most már nem ismerjük csak a kristály és nyers alakzatokat. Hogy miért kell a közönséggel a cukrot bűzös, nyers és szapora nélküli formájában megetetni, az igazán érthetetlen. Ha nincs és nem lehet előállítani, azt megértjük és nélkülözzük. De ha van, — akkor miért nem hozzák élvezhető alakban forgalomba ? A gyártási és beszerzési háborús ár külömbözetet 3 K-ás ár mellett busásan megfizetjük. Itt nem a közönség érdeke számit, —- hanem-a gyáros urak zsebe. A mi közönségünk jó balek. Fizet és hallgat. Legjobb lenne, ha egyenesen a répából szívatnák ki velünk a cukor tartalmát és fizessünk érte a gyáros uraknak kg.-kint 3 K-át. Ez nagyon praktikus eszme volna, megspórolnák a gyártási költségeket is. A cukorbáró urakat grófi rangra lehetne emelni, és a zsebük is gyorsabban telne. Ha még nem foglalkoztak volna az eszmével, — úgy ajánlom b. figyelmükbe. Igazán csoda, hogy miként tud eltűnni Negyedévi'' z ’ =—= = te: * jsdi. — L*iá; Rácz Dezső. — Ha nem volna könnyfacsaró tragikum a következményeiben, kacagtató lenne megfigyelni, milyen szemérmetlen játékot űznek a közönséggel a főbb élelmicikkek elrejtésével és a közfogyasztástól való elvonásával. Legégetőbb és aktuálisabb ma a kenyér kérdése. Lássuk tehát, hogy azok a polgártársaink, akiknek az Ur különös kegyelme kezükbe adta a módot, hogy éhező embertársaikat kenyérhez juttassák, miként igyekeznek ezen kötelességüknek eleget tenni. Annak előre bocsátásával, hogy honoráljuk a gazdaközönség érveit a maximális árak alcsony volta mellett, mégis ki kell jelentenünk, hogy ha nem is kap a gazda háborús árat gabonafölöslegéért, ez nem szabad, hogy a játéknak okát képezze, mert hiszen a gazdaság többi termékeinek értékesítése bőven kárpótolja a gabonánál elmaradó csekély hasznot. A kereskedelem és ipar lelketlen önzése és határtalan kapzsisága megmételyezte már a gazdaközönség lelkét is és kezdi magát kárpótolni a tőle elszedett illegális jövedelmekért. Ha csak azon osztályok harcáról volna szó, amelyek egymást kölcsönösen kiuzso- rázzák, szavunk sem volna ellenie. Lelkűk rajta. De ezt a hasznot azok sinylik meg legjobban, akiknek nem áll módjában a háborús árkülömbözeteket másra áthárítani Lelkem naplójából. Doberdó költője, — Irta: Ike. — A háború előtti időben Jászapátin nyaralva, egy mestermüvet láttam: Vágó Pál „Budavár bevételép . . . Minden honvédje él e nagyszerű festménynek, még talán a halottak is élnek, s néma ajkkal hazaszeretetről, legendás idők örökké élő diadaláról regélnek . . . Felejthetetlen e kép s aki nézi, nemcsak lát, hanem hall is ; puskák ropogását, ágyuk bömbölését, s talán a „Hadnagy uram“ végső kiáltását: „Csak előre édes Fiam!“ A következő ősszel egy levelező lapot kaptam. Az egyszerű kis fénykép, fiatal önkéntes katonákat ábrázol. Milyen kicsiny semmiség a hatalmas vászonhoz képest! ... És mégis! E két kép oly közel rokon egymáshoz, mint apa a fiához, amaz a múlt dicsősége és ez? A jövő reménye! Az I-sö honvéd tüzér ezred önkéntesei állanak délceg rátartisággal a képen, s köztük egy daliás szőke fiú — a küldő —j- Remethey Fülepp Dezső „jogász gyerek“. A jövő reménysége, hamar a jelen valóságává vált! — Megszólalt a harci riadó, s a magyar honvédek büszkén, lelkesen állottak háromszinü zászlajuk alá, tudatában annak, hogy a nagy név, mit nagyapáiktól örököltek, kötelességeket is ró rájok, nehéz, de szent kötelességeket. S ők meg is feleltek ennek mindenkor; szívvel, lélekkel védték a Hazát, mocsoktalauul régi fényében őrizték meg a Honvéd nevet, ragyogva mesél az most is, véres ütközetek fényes diadaláról, magyar szivek odaadó áldozatkézségéről. Az ifjú honvéd tüzér Remethey Fülepp Dezső is elment oda, ahol piros a gyöngyvirág, s ágyúból dörög a menny! Harcolt „a Hétvezérek útja táján, fenn a Kárpátokban, aztán Gácsországban, végül az Isonzó partján“, s a harci szenvedések közepette, bátor, ifjú szivéből dalok fakadtak. Egész kötet lelkes rózsaszínű virág — a mit még az ágyutüz füstje sem tudott feketére festeni — Apolló oltárán és súlyos megsebesülése után halvány, fehér rózsák. A Doberdón íródtak e dalok mint az „Ajánlásban" oly gyönyörűen mondja: —- Dalaim a Doberdón Írtam ^ Dörgő csatán, győzelmi pírban Gyűrött papírra, térdemen. És ott igazán megtanultam Szeretni hazám elvakultan S hogy magyar voltom — érdemem! „Doberdői Dáridókon cime a könyvnek és József főherceg .irt a próféta honvéd főhadnagy verseihez „Előszót". Azt hiszem minden magyar szív öröme lesz, ha ide irotn szótól-szóra a gyönyörű sorokat: — Doberdó poklában, az üvöltő pergőtűzben, halálhörgés és jajveszékelés, s magyarjaink viharzó „rajta" kiáltásai közepett, a győzelmes roham után szivet, lelket s egetrázó imaként ezrek ajkáról mennybe szálló dallam kérő hangjainál: „hozz reá vig esztendőt. . ." a halálból születtek e versek. Borongó sorok között a hazaszeretet napsugara ragyog. Süssön be, ez uj éltet adó sugár mindenki szivébe úgy mint a szeretet doberdői hőseink dicső lelkében ragyogott mindig; kiknek neve szent legyen mindenki előtt széles e világon. Harctér, 1917. VI. 20. József főherceg vezérezredes. Harmatos szemmel olvastam a szeretet főherceg felséges szózatát és a halálból fakadt életet, a szép magyarsággal irt verseket, s egy párt mutatóul közlök is belőlük: KIVETETT SOR. Anyai házból s asszonya mellől Kivetett a sor ezeriinket. Sugaras kedvek fénye lelangyult S most a szivekben csak ima lüktet. Nomádos étet fiai lettünk Mostoha lelkek nagy idegenben. De a honunktól távolodóban Gondolatunk most mind hazarebben. Emlékszem. Látom: Táncol előttünk Fut menekülve a cári horda. Lobogó lángu falvak a fáklyák — S haladunk egy uj nemesebb korba!
