Nagybánya és Vidéke, 1917 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1917-10-28 / 43. szám
?r?w. Nagybánya, 1917. Október 28. — 43. szám XLIII. évfolyam NAGYBANYA ES VIOEKE TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.Felelős szerkesztő és laptulajdonos Főmunkatárs és h. szerkesztő RÉVÉSZ JÁNOS RÉVAI KÁROLT Előfizetési árak: Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K —Egyes szám 20 fillér. ------------Sz erkesztőség és kiadóhivatal: Felsőbányai-utca 20/ szám alatt Telefon szám: 18. Nagybánya. ..................... ■■ —11.11- ...I..'■■iii.iin—.. Ha lottak emléke. Közeledik a szomorú nap, a komor, búbánatos november, a hervadás, az elmúlás, a halál ünnepe. Mindenkinek van kedves hatottja, hisz úgy megszaporodtak ők az utóbbi időben itthonn is, meg odakint is . . . Elsősorban reájuk gondolunk, a vitéz, fiatal elesett harcosokra, akik a legnagyobb áldozatot hozták értünk. Hogyan fejezzük ki irántuk legőszintébben hálás kegyeletünket? Talán úgy, hogy vegyük pártfogásunkba, istápoljuk árváikat, inkább nekik áldozzunk, mint világitó anyagra pazaroljuk pénzünket. De kedvesek nekünk azok is, akik itthonn, ágyban, párnák közt haltak meg, hiszen szivünkhöz ők is oly közel állhatnak. Hogyfen emlékezzünk meg róluk? Mindenesetre mellőzzük a világítást. Járjuk a templomot, mélyedjünk magunkba 5 áldozzunk az ő nevökben is a hadfiak szegény hátramaradottjainak, hiszen nekik lesz legszomorúbb ez a gyászos ünnep. A világitó anyag különben is oly kevés, sem gyertya, sem kőolaj nincs elég, sok szegény család sötétben tölti estéit, mint a vadak odakint a barlangokban. Adjuk inkább a szegénynek a gyertyát, ne égessük el a szabad ég alatt. Ha élnének, ők is bizonyosan igy tennének a mai időkben. Virágot vigyünk a sírokra, amivel még a természet pompája most is kedveskedik, vigyünk halommal, de egy virágszálat ne sajnáljunk a tüdőbetegektől. Mindig szomorú volt halottak emlékének napja, ilyen gyászos azonban talán még sem volt sohasem, mert meghalt már a szeretet is az emberek között. A gyűlölet és pokol lett úrrá! Óh, irgalom Atyja, ne hagyj el! G Szabó József. Egyszerű tanító, sokat fáradó ember volt, egyike azoknak-; kiknek sok küzdelem és kevés öröm jutott az életben. Nagybányán, 1867-ben született. A gimnáziumban itt tanult. Aztán katona iskolába került, majd a tanítóképzőbe Zilahra. Ott nyert oklevelet is. Előbb Hevesmegyében tanitóskddott Apcon, a Borpataktelepi iskola felállításakor 1891-ben szükebb hazájába, ide a szülővárosába került. 28 évi tanítóskodásából 26-ot itt töltött. Minden iránt érdeklődött. Hajlama volt a közügyek iránt; az események igen érdekelték. Egész élete, attól kezdve, hogy önálló lett, kutatás, érdeklődés, gyűjtés tóiI. Sok könyvet gyűjtött össze. Könyvtára a tanítói magánkönyvtárak között számottevő. Nép- dalgyüjtő is volt. Csak kevesen tudják, hogy mint ilyen, mennyit áldozott s ha némi eredményt ért el, milyen sarkaló volt az a további ez irányú lépésében. Nem volt gyakorlati ember, mert pl. a népdalgyűjtésre anyagilag is jelentékeny ösz- szeget áldozott, azon a sok fáradságon kívül, amelyet tett az utazásokkal ezért s az írásokkal, kutatásokkal. Családjáért mindent megtett. Tanitótársaival a tanítóságnak anyagi, társadalmi előhaladásáért lelkesedve küzdött. Sangvinikus ember volt. Gyorsan cselekedett mindenben. Hirtelen is kimondta, amit gondolt. E miatt nem mindig tetszett másoknak. Az önfegyelmezésnek egy határozott foka, ha minden esetben meg lett volna benne, népszerűbb lehetett volna. De ő ezt nem kereste s az effélékkel nem törődött. Haladt a maga utján s a kimondott vélemény mellett megmaradt. A közdolgok annyira érdekelték, hogy csak egy szó kellett s tollhoz nyúlt és folyt a sor gyorsan. Sokat irt és sietve dolgozott. Mint ahogy sétájában is nem a kellemes, egyenletes pihenő mozgásáról, hanem a gyors járásról lehetett felismerni. Mindez temperamentumából folyt. Dalgyűjteményein kívül tanügyi könyvei is jelentek meg. írt a napilapokba s nelyi lapjainkba is. Ezek szorgalmát bizonyították. Általában szorgalmas, munkás ember volt. Fáradtságot nem ismert, csak ahoz a kis darab kenyérhez, amelyet tanítói munkájával szerzett, még húsra valót is szerezzen. Megszokott izgékony alakja immár hiányzik. Szept. vége felé családjában betegség lépett fel, azt ő is megkapta, aztán erős elgyengítő orrvérzésével sokat gyengült s két heti betegség után elhalt. Elkísértük utolsó útjára s a félig behantolt sírjánál ezekkel a szavakkal búcsúztunk tőle: Mielőtt egészen elhantolnák, a mi Szabó József tanitótársunktól búcsút veszünk. A sárguló falevelek hullanak, a természet hanyatlik. Lehanyatlott a mi Szabó József tanitótársunk is. A tüz- vonalban folyó kemény küzdelemtől távol a belső küzdelemnek egyik munkása esett el vele. Élete küzdelem volt. Dolgozott, hogy magát és mellette melegedő családját elláthassa és dolgozott fellángolásból ideákért is. A hangulat embere volt. Az eseményeknek friss hatása hirtelen a leikébe markolt. Ilyenkor a pillanat alatt határozó emberek gyorsasága szerint cselekedett s mondott véleményt szóval és tollal. Szókimondó volt. Példája az egyszerüségLeszáll az esi Szomorú őszi est ide küldi árnyát, Fagyasztó december reám veti jármát, Úgy remegek tőle . . . Letarolva áll majd lelkem rózsatője. Vérpiros rózsáim alig-alig nyíltak, Hófehér könyvembe verset nem is írtak, Eljött az ősz mégis . . . Örömtelen télbe elérkezem én is. Sugaras tavaszom, daltermelö nyaram, Elégett, elfutott, kéretlen, céltalan, Úgy megyek el innét Mintha kincsek helyett koldusbotot vinnék. Májusi akácok fehér pillangója Lesorvad az ágról, ha megjő az óra, El nem érte vágyát.................. Szomorú elmúlás megveti az ágyát. _____ Nagy Margit. Má rtír. — Irta: Bobis Anna. — Tizennyolc éves fiatal leány volt, amikor szépért, jóért rajongó lélekkel, meg nem tántorítható hittel az élet ismeretlen forgatagába került. Gyűlöletet, irigységet nem ismerő szivébe bimbózó remények mosolyt fakasztottak gyermekes dalos ajkára, fényessé tették szemét és rózsás ajkáról az ifjúság ragyogott. Meleg fészekre vágyott, megértő, puha szavakra és biztató, rokonszenves tekintetekre. A célt közeinek és könnyűnek látta, az életét mosollyal és dallal telinek képzelte . . . sejtések és megismerések nélkül indult elhagyatott magányos útjára. De puha, meleg fészek helyett rideg vadonra talált, a szavakból hiányzott a megértés és a szemekben nem olvasott biztatást. Mosolyogva indult nehéz útjára: menni fog előre, a lehetetlenséget is legyőzi. Rendületlenül hitte, Isten segíteni fogja, az emberek megértik, hogy lelkét is odadná értük és gazdag szive nemes érzéseit, fiatalságát, egészségét nekik szenteli. És remélt! Nyomorúságának, szenvedéseinek meg lesz a jutalma: a sors nem tagadhat el tőle mindent, szivében egy hang folyton biztatta: „életed nem lesz mindig ilyen“ És óriási messze a világtól, vad hegyek között, egyszerű, műveletlen emberek körében, teljesen magára hagyatva, emberfölötti munkába temette el a fiatalság ártatlan érzéseit, örömeit. Fölötte elsuhant az élet és semmit nem kapott tőle: öregedett anélkül hogy fiatal lett volna. Csendes alkonyati, órákban lelkét remegő fehér álmok ringatták. És az árnyéktalan félhomályban, finom illatok tapadó melegében képzelete kifejtette hatalmát . . . édesen bűnös hatalmát. Egy másik . . . gyönyörű, kacagó, meleg életet teremtett magának, ahol könnyű illatok, ezüst húrból sóhajtozó halk zene, suttogó szavak altatják lelkét . . . Ahol megértik máris fáradt szavát, beszédjének árnyékát, amely életet ád gondolatainak . . . Egész siralmas életét odaadta volna ábrándjáinak egyetlen órájáért. Szerette a csendet, de már félni kezdett tőle. Az örökös hallgatásban még erősebb lett lelkének szava, vádoló szava. Már az életre vágyott! Szerelmet hozó tavasz kor félt egyedül a magányban . . . Félt bolió szive ébredésétől. És bármennyire is igyekezet érzéseit elfojtani, mégis csak megszólalt egy hang, mégis csak vágyott egy dalra, egy mosolyra ... De a tavaszkor felébredt álmokat a télen vadul ordító hózivatar eltemette a jövő tavaszig, ön- tüzében vergődve égett és ilyerfkor úgy várta a szabadulást, úgy vágyott emberek közé, madár módra szállni akart, szenvedéseinek tanyájától messze, túl a hegyeken; ahol vig beszéd, hangos kacaj és tomboló zene lecsillapítaná szive panaszló szavát. Mert jaj, ha egy fiatal, ujjongó szivet örökös magány, örökös csend vesz körül: elpusztul miként a virág, ha nem éri, életet adó napfény. így egyformán, szürke árnyékban teltek el a hónapok . . . szálltak el az évek . . . Rajongó lelke elcsüggedt, szivéből lassan, fájón kiveszett a remény. És hogy ne lássák porba hullott ábrándjainak gyászolását; mosolygott ajka. És mosolygott mikor igazságtalanul bántották, mikor torkát égő zokogás fojtotta. És ráfogták, hogy könnyelmű.
