Nagybánya és Vidéke, 1917 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1917-12-09 / 49. szám
szerint úgy fog megtörténni, hogy az ügyesebb és szemesebb náció kihasználja a gyávát és gyengét. Éppen úgy, mint az egyéneknél Az a kérdés, hogy a háború után kinek lesz a másikra nagyobb szüksége? Az osztrák és német gyáriparnak, a talliánnak és Balkánszomszédoknak a mi ennivalónkra, vagy nekünk az ő produktumaikra. Bennünket a háború már megtanított az idegen termékek és termények nélkülözésére és nem jajgattunk úgy, mint szomszédjaink, ha nem kaptak tőlünk ennivalót. Nincs mit félnünk tehát attól, hogy búzánkat, marhánkat stb. fölösleges terményeinket, nem fogják jó áron megvásárolni. A páholyban mi ülünk és külföldi vonatkozásban mi állapíthatjuk ijieg az összeköttetés feltételeit, csak ne legyünk kishitüek. Próbáljunk most már megfelelni a többi kérdésekre is. „Mit akarunk elérni? Milyen átalakulást készítsünk elő és milyen cél felé egyengessük az utat?“ Erős, egységes és gazdaságilag független Magyarország a cél és ennek' útját kell egyengetnünk ! Az átmenet útját helyes birtokpolitikával, független, pártatlan és dolgozó közigazgatással, a közterhek arányos megosztásával, a kereskedelmi élet megtisztításával és az ipar szervezésével kell megalapozni. Létesíteni kell közgazdasági intézményeket, szervezni az állami munkásközvetitést, szociális és népjóléti intézményeket. A kereskedelem túlkapásaival szemben hatósági üzemekkel kell védekezni. A rendelkezések azonban nemcsak papiroson történjenek, hanem gondoskodni kell azok szigorú végrehajtásáról is. Nem a rendelkező hatóságok számát kell szaporítani, mert ilyen már éppen elegendő van, hanem végrehajtó szervekről kell gondoskodni, mert ezek hiánya az oka a mostani fejetlenségnek is és e nélkül a legjobb intézkedésnek sincs semmi gyakorlati értéke. Legfőbb dolog az, hogy a háborúból hazatérő hőseink elhelyezését márjóelőre biztosítsuk. Az állam legelemibb kötelessége ama harcosaink létének biztosítása, — a kik számtalanszor tették koczkára életüket, — szenvedtek, — fáradtak, — és harczoltak azért a földért, — a melyből legnagyobb részben egy talpalatnyit sem, (2) 49. szám. i i \ hullámsirban leljünk egymásra: Loreleyok és balga hajósok ... A kép most előttünk változik. Mint középkori lovagok járultunk holdas estén a várkastély ónkarikás ablakaihoz, hol királykisasszonyok összedugott fejeinek szilhueítjét világította meg a fogyó holdvilág Álomország sejtelmes fényével. S mi halkan, csendesen pergettünk kicsiny gitárunkon szerelmi dalt, lágy melódiát . . . Szivünk húrjain mint pengő cimbalom hangjai, ezüst csengésű hangszálaink közül remegőn félénken szerel- lemittas szavak töredeztek elő, hogy megkocogtassuk a várkastély ódon, ólomkarikás ablakait . . . De vad. fergeteg jött, elsöpört mindent, várkastélyt, királykisasszonyokatminket pedig röpitett édes szelek szárnyán ki Álomország kedves berkeiből, jól ismert tájra : Köznapi Élet szigetére. Mint csapzott tollú fázós madarak bujunk össze ólmos esőben, havas pusztaságon. De hallga . . . Mennyei szózat, féltő intelem hangzik a nagy végtelenségből: „Ne menjetek többé a j a várkastélyhoz! A királykisasszonyokat szigorúan őrzik. Ha az ablaknál találják őket, durva kezek ruháikat megszaggatják, dohos börtönbe, kolostorba hurcolják őket s akkor — vége . . . igazán vége!“ Szivünk fölmélegszik ez intelem hallatára, szemeinkben még a bánat könnye csillog, de ajkunk szögletében elfoglalja helyét már a lemondás keserű s a férfias önzérzet dacos vonása. vagy nagyon keveset mondhatnak magukénak. Az ésszerűség is azt diktálja, hogy a békekötés után, elhelyezkedést kereső tömegeknek, — ne engedjünk időt és ne adjunk alkalmat a megváltozott viszonyok föllötti elmélkedésre, mert azoknak a háború által átformált és megváltozott erkölcsi és világnézete könnyen szétpattanthatja a fenálló társadalmi kereteket Ne várjuk tehát ezt be, strucczmadárként a homokba dugott fejjel, hanem cselekedjünk gyorsan, —- és erélyesen. Cselekedjünk oly módon, hogy lássák harcosaink, — miként az állam és az itthoni társadalom az értök hozott áldozatokért hálásak nekik, és nemcsak jogok adományozásával, hanem egyebekkel is tudja és akarja velük szemben tartozó kötelességét teljesíteni. Földet és kenyeret hőseinknek, írassa össze a kormány haladéktalanul a hadbavonultak vágyom és kereseti viszonyait.' Állapítsa meg, hogy hány és milyen foglalkozású katona lesz a békekötés után foglalkozáshoz és megélhetéshez segítendő. Elfoglalhatják-e a háború előtti szolgálataikat ? / Van-e ? kinek ? mennyi tőkére szüksége, hogy korábbi mesterségét folyalhassa ? Mennyi azoknak a földmiveléssel foglalkozóknak száma, akik a földhöz juttatandók lesznek. Hol és mennyi az ipari munkás szükséglet ? Mennyi az ország területén a jogi személyek, külföldiek, bérbe adott birtokok és azok birtokainak holdterülete, akiknek a gazdálkodás csak mellékfoglalkozás'? és ha ez nem elegendő, a nagybirtok területe ? Ez ingatlanok egyelőre hosszabb időre, bérlet alapján, lennének a háború előtti bérösszegek szerint 5—10 holdas parcellákban kiosz- tandók. És még sok más idevonatkozó mellék és részletkérdés. „ Az átmeneti közgazdaság problémáját ezen ,a gyakorlati alapon lehetne — szerény véleményem szerint — sürgősen megoldani. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE _ Külföldi esetek. Angol trónörökös a zálogházban. VII. Eduard angol király, trónörökös korában látni kívánta a szedáni haczmezőt. Nehogy azonban a francziák neheztelésére adjon okot, szándékát és utazását titokban kellett tartani. Ez volt oka, hogy incognito, minden kiséret nélkül utazott oda. Midőn a harczmező megtekintése után visz- sza utazásra gondolt, észre vette, hogy nincs elég pénze útiköltségeinek fedezésére. Végre is kénytelen volt értékes óráját személyesen a zálogházba vinni. Az órának kiváltásáról hallgat a krónika. Az algíri háború oka. Algíri kereskedők gabonát szállítottak Franciaországnak, de a búza árát nem kapták meg. Alkirályuk emiatt magához hivatta Dévai francia konzult. Utóbbi azt a titkos utasítást kapta a kormánytól, hogy lehetőleg csináljon az esetből okot a hadüzenetre. A követ az alkirályhoz nem az előirt disz-, hanem lovagló öltözetben ment el és az alkirály követelését a francia kormánynyal szemben túlzottnak és szemtelennek nyilvánította. Az alkirály nem birt magán uralkodni és pofon ütötte a konzult. Ez a pofon idézte elő a háborút, melynek következtében az alkirály kénytelen volt lemondani. A bolond angliuH. Lord Santrop, kinek Birminghamban nagy birtokai voltak, minden hónap tiz első napját a legszigorúbb magányban töltötte. Várkastélyának legfelsőbb szobájába vonult, hol senkinek, még feleségének és gyermekeinek sem volt szabad őt háborgatni. A tizenegyedik nap hajnalán vadász- cimboráit kereste fel, azokkal vadászott és tivor- nyázott húsz napon át. A hónap utolsó napján éjfélkor visszavonult magányába. Viktor Emánuel éa III. Napoleon. Viktor Emánuel azért, mert III. Napoleon őt bizonyos követelésekre figyelmeztette, de Latour és d’ Auvergne hercegnek, a francia követnek jelenlétében e kifejezésekre ragadtatta magát; — Kicsoda, micsoda ez a parvenü ? Én az Európában leghosszabb ideje uralkodó családfeje vagyok. — Engedje meg felséged, hogy kifaka- dását ne vegyem tudomásul, — mondta nyugodtan a követ. Az olasz király még az nap igy szólt a követhez: — Kedves herceg, nem okvetlenül szükséges, hogy kifakadásomat Párisban jelentse, hiszen saját megjegyzése szerint tudomásul se vette! 1917. December 8. Heti krónika. Az öreg Teleki Sándor nagyon tréfás, szellemes ember volt. Igaz, hogy sokszor igen erős mondásokkal fűszerezte sziporkáit, de mindig rendkívül zseniális, ötletei jellemezték. Voltunk mi nagybányaiak egyszer látogatóban Debreczenben. Igen kedves órákat töltöttünk a Nagyerdőben, a Hortobágyon, a guti pagonyban, a Pallagon stb. s a debreczeniek viszonozták csakhamar a látogatást. Persze Teleki ezredes volt a lelke itt is, ott is mindennek. Mélyen tisztelt Hölgyeim! Miután igy kiröpitettek bennünket a sivár valóra, ne álmodozzunk tovább! Puszta tényekről van szó. r • * Önök az Élet után vágytak, melyhez joguk van, mint minden földi halandónak. S ezt a jogot mindenki megkapja. Ki előbb, ki utóbb. Önöket úgy látszik, későbbre szemelte ki a végzet, siettetni akarták ezt. Megtudjuk érteni. Ha kis növényt sötét pincébe zárnak, nem tud úgy fejlődni, mintha a szabadban lenne. Napfényre vágyik, mely esőt ád a fejlődésre s ha egy kis napsugár bevetődik a pince ablakán, a növény nő, sietve kúszik a napsugár felé. Önök is napfényre vágytak az iskola falai közül. S mi vittük is hódolattal az' Élet piciny szikráját, mely nagy tüzet foghatott volna. De idejében hallottuk az intő szózatot s beláttuk, hogy önöknek Hölgyeim még várniok kell. Ne vádoljanak gyávasággal, hogy vissza léptünk. Mi áldozatot hoztunk, mikor szavamat és ezzel társaim szavát is lekötöttem a Bözsike nagynénijének, hogy nem megyünk el többé a várkastélyhoz. Ránk semmi következménye nem lett volna a találkozásnak, de az Önök jövőjét, sorsát, hírnevét tartottuk szem előtt, mikor szavunkat lekötöttük. Gondolják csak el, milyen következménye lehet a dolognak Önökre, ha kitudódik! S a Bözsike nagynénije már tudja. Hogy honnan, arról fogalmam sincs. De a támadás oly hevesen ért, oly pontos adatokat tárt föl előttünk, hogy tagadni lehetetlenség volt, csak szépíteni lehetett a helyzetet adott szavunkkal elhárítani a dolog további, szinte természetes következményeit. S ha már a kedves Nagynéni tudja, mennyivel könnyebben megtudhatják azt az intézetben, ahol talán ellenségeik is tartózkodnak s valljuk be őszintén, hogy sok irigység, önzés Jakozik egyesek szivében. Kérjük Önöket Hölgyeim, tartsanak meg jó emlékeikben, gondoljanak néha a négy jó madárra, kik férfiúi erővel tettek eleget becsületbeli kötelességüknek akkor, midőn a várkastély ablakaitól visszavonták az ostromot. Búcsúszavak ezek immár, a várkastély ónkarikás ablakain keresztül nem látják ezentúl a négy középkori lovagot, ők visszavonultak a rab- lólovagvárba,. hogy fárasztó vadászatok után boros kupa mellett, a kandallóban pattogó tűz imbolygó fényénél felpattanjanak a fantázia sebes röptű paripáira s tovább álmodják az oly korán végeszakadt idillnek regényes részleteit. Szavak nem hangzanak el többé ajkunkról, de a papír, az türelmes. Szellemi érintkezésre ez még adhat módot s talán jobb is "igy, mert: „A szó elröpül, az irás megmarad“ . . . Mégegyszer kérjük Önöket Hölgyeim, bocsássanak meg nekünk, kiket szavunk és ígéretünk tart távol. Kezeiket csókolja őszinte hódolattal : Eperjesen, 1917. október 19-éfí, társai nevében is a szárnyaszegett Sas.
