Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1916-04-30 / 18. szám

(S) 18. szám.

Rómába való bevonulása alkalmával a szám- (alan néző között észre vett egy iparost, aki hollót tartott a kezében.

A császár megpillantásával megszólalt a holló. »Ave, Gajus Julius Caesar Ootavianus, victor et imperator.«

Octavianusnak tetszett az eredeti üdvözlet, a holló tulajdonosának nagy pénzösszeget fizetett a tudományos madárnak átengedéséért.

A holló volt tulajdonosának egyik irigye néhány nap múlva jelentette Octaviunusnak, hogy a megjutalmazott iparosnak van még egy hollója amelyik szintén tud beszólni.

A császár magához rendelte az iparost azzal az utasítással, hogy a másik hollót is hozza magával. A megrémült ember mindenféle kibúvót keresett, de kénytelen volt engedelmeskedni.

Midőn a holló megkapta a jelt, leckéjének elmondására, következő szavakat hallatta. »Üd- vözlégy Antonius, győztes és uralkodód

Octavianus, aki népszerűségét alkalomadtán szerette növelni, korántsem haragudott, hanem megvette a felségsértő hollót is.

A hollóidomitó szerencséjének hire ment és a már akkor is élelmes cipészek egyike föltette magában, hogy ő is szerencsét próbál az ő hollójával, mely azonban a kevésbbé tanulékonyak közé tartozott és a czipész, aki az eredménytelen tanítás közben türelmét veszítette, gyakran kiáltotta »haszontalan dög, minden fáradságom hiábavaló.«

De a kevésbbé tanulékony holló is végre megtanulta »Ave Gajus Juliu3 Caesar Octavianus, victor et imperator« elmondását.

Midőn a császár, a cipész lakása előtt haladva, hallotta a holló üdvözlő szavait kísérői- nek mondotta, hogy emefajtából már van elég és indultak tovább. De alig tettek két három lépést midőn a holló ismét megszólalt: — Haszontalan dög, hijába való minden fáradságom. Octavianus nagyot nevetett és még nagyobb ösezeget fizetett a cipész hollójáért, mint a másik kettőért.

Szerb műveltség.

Szerbiában uralkodó Miklós hercegtől ismételve követelték a hazafiak, hogy a külföldieket bocsássa el az állam szolgálatából és az így megürült állomásokra Szerbeket alkalmazzon.

Ily alkalommal a kívánságot látszólag teljesíteni akarván mondta:

— Jól van, megteszem. Igazatok van, menjenek Isten hírével az idegenek, ülj le Mirkó, ird az elbocsátó rendeletét.

— Én? Hiszen Írni nem tudok — válaszolta a fegyverzetben megőszült hadfi.

— Akkor hát te, fordult a második harmadikhoz és valamennyi jelenlevőhöz.

De kitűnt, hogy egyikök sem tud írni.

— No lássátok, miután ti nem vagytok képesek az idegenek munkáját elvégezni, akarva nem akarva, meg kell őket tartanunk.

mindig a család legid&sebb férfitagja viseli, most — eddig — én voltam az, utánam a fiam következik. őrnagy urnák a szivére bízom juttassa vissza feleségemnek a háború után. Én kémkedtem, fóbe löttök, de az érmemet kérem adják vissza, küldjétek vissza, a feleségemnek.«

Az őrnagy átvette az ékszert és nézegetni kezdte.

Riadót fújtak, mindnyájan lóra pattantunk, csak az őrnagy maradt ott a kémmel és a két szuronyos bakával. Késő este tértem csak vissza a meleg vityilóba, az őrnagy már ott volt a többi tisztekkel. Nem beszélgettünk, a kártyát is hiába vettük elő, senkinek sem volt kedve játszani.

»Hadnagy ur, megérkezett szabadságolása 14 napra. Holnap indulhat. Kérném vigye magával ezt a kis dobozt, az érem van benne. Helyezze el valahol Pesten, hogy ha elmúltak ezek a véres idők, visszaküldhessék tulajdonosának.«

»Átvettem a gyufásskatulyát és itt van, nézd meg az érmet «

#

Ezt a történetet mesélte minap nekem

Z

...........R . . . . hadnagy barátom, láttam

az érmet, egy évszám van rajta: 1710, körben valami oroszbetüs felírás a nagy cár arcképével, a másik oldal egészen elmosódott. — Holnap ismét fogok beszélni a hadnagy úrral é3 megtudom tőle, vájjon hová helyezte el a kis Szlo- bodszkojov apai örökségét. incze Gábor.

naoybAnya és vidéke

Ezredes ur jutaléka.

Midőn II. Fülöp Spanyolország királyának hadserege Antwerpent elfoglalta, a megengedett rablás húsz millió aranyat eredményezett a bevonult katonáknak. A húsz millióból kétszázezer darab arany volt Monte Camillo ezredesnek a jutaléka.

Hogy a nagy pénzöszegnek elszállítását biztosítsa magának, felkereste Smissart antwerpeni aranymivest, akivel abban állapodott meg, hogy az aranypénzt megolvasztva, készít belőle vértet, vivótört és handzsárt, valamint, hogy az egész fegyverzetet vasszinüvé festi.

Az elkészült fegyverzet valóban olyan volt, hogy Monte Camillo azt nyugodtan viselheti«.

Nehány nap múlva barátjai egyikének megvételre ajánlta arany vivólőrét, de az anyag vizsgálatánál kitűnt, hogy az nemcsak látszólagos, hanem valóságos vas.

Az igy becsapott ezredes csakhamar meggyőződött arról, hogy a fegyverzet többi részei is vasból készültek.

Smissart aranymives, a fegyverzet átadása után, a legközelebb induló hajóval Angolországba költözött és Monte Camilló jutalékával kényelmes életmódot biztosított magának.

A jó egészség tiz parancsolata.

— Kiadja a József föherczeg szanatórium —

1. Az egészség a legnagyobb vagyon és boldogság.

2. Zsugori ember az, aki napfénnyel takarékoskodik. A napfény az egészség legjobb megőrzője.

3 Egészségedre vigyázz s ezzel vigyázol embertársaidéra is.

4. Gondosan őrködjél lakásod tisztasága felett. Szenyben elszaporodnak a rovarok, különösen a legyek. Ezek pedig a legveszedelmesebb betegségek terjesztői.

5. Étkezés előtt mosd meg kezedet szappannal és vízzel, nehogy veszedelmes betegségek csiráit vidd a szádba.

6. Sohase köpj a földre, mert a köpeted árthat embertársaidnak.

7. Zsongitó alkohol ártalmas az egészségre. A tiszta viz a legjobb ital.

8. Sok betegséget egészen láthatatlan kis lények (bacillusok) okoznak, amelyek ellen tisztasággal és fertőtlenítéssel védekezzél.

9. Érezd ember voltodat és légy magadra tiszta, mert a tisztátlanság állati tulajdonság.

10. Gyomrodat meleg, forralt ételekkel tápláld, a magas hő elpusztítja a betegségek csiráit.

Az utolsó szó.

— Irta i Dimand József. —

A német—amerikai viszony ismét kiélese- datt. A béke kétarcú angyala, az angol sápból ólő s pöffeszkedő Wilson kimondta az utolsó szót. Az utolsót, melyet már kimondott a Lusi- tánia ügyben egy párszor s melyet követett még egy utolsó, még egy és számtalan utolsó szó. Most azonban a Sussex ügyből kifolyólag erélyesen a sarkára állt s kimondta a legeslegutolsó szól, mert igy kívánta Anglia s igy kivanta a gálád busines is busines politika.

Amerika eddig semleges volt. »Szigorúan semleges« velünk szemben, de nem úgy ám az entente-val. Milliárdokra menő muníciót szállított azoknak. Most ezt a jól jövedelmező foglalkozást fenyegeti az uj, szigorú buvárhajó-háboru. Mit csináljanak hát? Fognak egy tucat amerikai állampolgárt, ráültetik a hadi dugáru-szállitó hajóra, melyet aztán a németek elsülyesztenek. Megindul a jegyzékváltás. A szent és sérthetetlen amerikai polgároknak megártott a sós tengeri fürdő, mit önkéntelen venniük kellett, mig kihalászták őket. S Wilson ur, a báránybőrbe öltözött farkas üvölteni kezd. Szegény polgártársaim! Meggörbült a hajuk szálai Megsértették a »semleges« Amerikát! stb, s üvölt heteken, hónapokon át. Mint kitűnő színész eljátsza a szerepét, mit Anglia ir elő számára.

Ámde nézzünk a kulissza mögé. Valóban szegény polgártársain esik-e meg a Wilson ur szive? Oh távolról sémi Közeledik az elnökválasztás. Wilson ur alatt inog a talaj, amit csak a németekkel való hadi állapot tudna ismét megszilárdítani. Meg udvarolni kell a muníció gyáro1916, Április 30.

soknak. A pénzcsászároknak, kik az elnök ur ö méltóságát, meg a közvéleményt a zsebükben tartják. Jobban fáj hát nagy szivének az a nehány millió is, amit egy hajórakomány elsülye- désekor azok vesztenek. Ezért jajdul föl. Nézzük csak a kerülő uíon hozzánk jutott Wallstreet Journál-nak a newyorki pénzügyi és nagykereskedelmi világ tekintélyes szócsövének cikkét a verduni küzdelemről.

»A hadiszergyárosok a verduni csaiától azt várják, hogy nagy megrendelések fognak érkezni Amerikában készülő munícióra. A mindkét részről ellövöldözött munició négy millió gránátot tett ki. Ez kétszer annyi, mint amennyit a Betlehem acélművek a legutolsó évben szállítottak. A Betlehem müvek ebben az évben körülbelül kileno milliót fognak szál- Utáni ... a múlt héten a Verdun mellett való rettenetes ágyutűz után kábelen sürgős felszólítások érkeztek rögtönös szállításra. Pénzügyi körökben azt hiszik, hogy a Verdun ellen való támadás azt jelenti, hogy az amerikai gyárosoknál sürgősen újabb munioiót fognak rendelni . . .« stb.

Ahol egy nemzet utolsó tartalékjait, a 18 éveseket veti a rettentő küzdelembe, mely úgy lehet, az utolsó már, melyet a pusztulás s a vég fog követni, ahol egy másik nemzet tör áldozattal, becsülettel, kitartással a győzelem s a béke felé, ahol naponkint ezer és ezer élet lesz semmivé, ahol a világ minden technikai művészetével küzdenek egymással a francia és a német, onnan halálhörgésen, ágyubömbölésen, ezer halálon csak azt hallják és tudják a »semleges« Amerikában, hogy újra kapnak munició rendelést.

Kell-e ennél vérforralóbb dolog ? S Wilson ur ezt szótlanul tűri! Az ember keze ökölbe szorul, mellyel a »semleges« Amerikára, Wilson urra és a hőn szeretett népére szeretne reá csapni. — Ez nem embertelenség, ez csak szerény üzlet, mely eddig csak nehány milliárdocs- kát jövedelmezett — védekezik Wilson ur. A közel 80 millió német kiéheztetési terve is csak stratégia, távolról sem égbekiáltó gazság. Sőt nem is olyan nagy bÜD, hisz a blokád megengedett és a gyakorlatba is bevett eszköz az ellenség tönkretételére. De, ha német buvárhajó elsülyeszt egy entente vagy amerikai hajót, az már embertelenség, akkor már »a német kormány a semlegesek minden jogát lábbal tapossa«, amely *ae emberiség jogainak felelős szóvivőid-1, a szent és sérthetetlen amerikaiakat nem hagyhatja nyugton. Akkor már tiltakozni kell. Ki kell mondani az utolsó szót.

Jól van I Mi meghallgatjuk. Csak ügyeljen Wilson ur, nehogy csöbörből-vödörbe kerüljön. Mert Amerikában 15—20 millió magyar, német és osztrák él ám. Ha pedig ezekkel gyűl meg a baja, akkor nagyon is forró lesz a talaj s menesztik az elnök urat is saját honfitársai, kiket béke idjén hatalmukba hajthatnak a pénz-császárok, de ha háború vagy a forradalom réme áll eléje, nem ismer tréfát.

A drágaság ellen.

ügy látom, azt tapasztalom, hogy Nagybányán a drágaság ellen, már amennyiben lehet, semmit sem tesznek, vagy ha tesznek is, eredménytelenül. Pedig vannak egyes cikkek, amelyeknek a beszerezhetésőre rendszabályokat kellene tenni s a közönségnek az érdekét meg lehetne védeni.

Másnak lehet a tapasztalata más, de én azt állítom, hogy a baromfifélék, a húsfélék, a zöldségfélék, a tejnemüek árát feltétlenül le lehet szorítani. Erre kétféle módot ajánlok: hogy a fogyasztó, a vevőközönségnek az érdekeit meg- védjük s hogy a falusiaknak e részben a telhe- tetlenségét letörjük.

Az egyik mód az, hogy a piacunkra bejövő élelmicikkeket és húsféléket idegeneknek kivinni ne engedjék s természetesen a helybeliek se intézkedjenek vele úgy, hogy itt összeszedjék s máshová szállítsák. Ha csak két-három héten át megtennék ezt, mindjárt olcsóbb lenne az ára az élelmicikkek egy részének. Tejet, tejfelt, tehéntúrót, baromfit, bárányt, borjut aki itt megvesz, csak itt árusítsa.

A másik mód pedig a vevőközönségnek az összetartása, a sztrájkja. Ezt igazán könnyen meg lehetne tenni. Ha például két héten át a hetipiacra naponta behozott tej, tejfel, tehéntúró stb, anyagot nem vesszük meg, hozza majd s