Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1916-03-26 / 13. szám

Nagybánya, 1916. Mározius 26. — 13. szám. XLII. évfolyam. í ■ i p pt>-í d ki _.-ff*» TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ID^EGKTieiLiIBlSrXiK: X^EIJSTIDDBXT VASÁKNAP EHŐŰjatáai árak : Egésr évrp 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. ~;z.— Sgye3 széni 20 fillér. ~—~—­Felelős szerkesztő és laptulajdonos HÉ vész jAnos Főmunkatárs és h. szerkesztő hévAi káhozjY BzarkeaztSeég és kiadóhivatal : E’elsöbánye.i-utoa SO. tzám alatt. =. TELEFON SZÍÍí NAGYBÁNYA iS: — Megrögzöttség. Megrögzött az emberiség, gonosz lett szörnyen és megátalkodott, minha elátko­zott volna! Pokol lett a világ, szörnyűséges pokol sötétsége borult a földre s nincs parányi halvány sugárka sem, mely eme sötétség ködén áttörve sejtetné, hogy béke is készül valahol az izzó kohóban, a mely most föl­det rendit, tüzet okád lángnyelvekkel, majd szárnyakat ölt, repül-repül a levegő óceán végtelen tengerében és gyilkol a levegő­ben, szárazon, vizen egyaránt, avagy a tenger mélységeiben rejtőzködve dobja tor­pedóit a gyanútlanul haladó hajóőriásokra. Nem jön egy megváltó, egy uj Messiás, aki e poklok műhelyéből kivezesse az em­beriséget. Nincs senki a föld sok milliónyi népe között, ki elég hatalmas és merész volna hirdetni és megvalósitani a szent békességet, melyet most már minden em­ber óhajt. Elgondolni sejn képes senki sem, mily elszomorító események szintere a föld. És még mindig csak a fegyverek a helyzet urai. A nagy diplomácia, amely ott székel a bűnös angol földön, úgy tesz, mint a struc madár, homokba dugja a fejét; se lát, se hall, hiszen nem érdeklik a büszke an­golokat a háború borzalmai s talán ke­vesebbé érdekli az ember, mint a vagyon pusztítása. Cudarul duhajkodó társaság ez az el­lenséges háborúskodó banda. Nincs ennek a társaságnak sem szive, sem esze, sem lelke. Hiszen ha volna bátorságuk! De csak duhajkodnak ám és nem verekesznek, mint mi, hanem csak kurjongatnak, mint szilaj legény a csárda előtt, amikor már ellen­ségei távozóban vannak, — no megállja- tok, gyertek vissza, majd megmutatom én nektek . . . Mondom, ha volna bátorságuk verekedni és nem bujkálnának, már régen vége volna a háborúnak. Dehát duhajkod­nak a brittek, frankok, taliánok és az atyuskának szentséges fiai. No csak jertek, kiáltják felénk. Mi a jó Isten segedelmével mentünk és megyünk a hadba és hála az Egeknek, legtöbbször a duhajkodók bandáinak, bizony csak a hátát láttuk és látjuk. Pedig nem hivalkodtunk ám, sőt szerények voltunk mindig. Szerények és istenfélők, kik soha balszerencsénkben el nem csüggedtünk, jó sorsunkban el nem bizakodtunk. Mindenféle duhajkodás, civódás. ve­szekedés egyik félnek a győzelmével szo­kott befejeződni. A megrögzöttek, a meg­átalkodottak számításai a gyűlöleten alapul­ván, sikert sohasem biztosíthatnak részükre. A jó lélek, a nemesen józan ész minden lépése biztos alapon halad s en­nek a hideg ésszel történő kalkulátiónak az igaz elismerésre és hálára méltó siker a csalhatatlan eredménye Sajnos azonban, bárha eredményről ugyan beszélhetünk, de a háború befeje­zése hol és meddig késik, a jó Isten a megmondhatója! Dui a vihar, pusztít rettenetes erejé­vel a régi, ősi kultúrájú Európa földjén. Csak pusztulás, rom, gyász és siralom min­den irányban. És csodálatosan bámulatot kelt, bogy a mi áldott jó népünk úgy megszokta már ezt a háborús világot, mintha örökké ilyen helyzetben élt vol­na. Nem zsörtölődik, nem aggódik, mert rendületlen a bizalma a mi győzelmünk­ben. Néha-néha mégis előtör némelyek aj­káról egy-egy messze szálló sóhaj — hogy vajha a világfölfordulásnak már vége lenne . . . Mert a gonoszok megrögzöttsége va­lóságos világfölfordulást teremtett. Mintha megtalálták volna Archimédes ama pont­ját, melyből a világot sarkaiból ki lehetne forgatni, olyan fölfordulás van minden té­ren, aminőt leírni nem lehet, de előidézni lehetett. Szerencsések vagyunk azonban minden bajaink mellett is abban, hogy szükséget, éhséget nem láttunk. Egy-egy ki* nyomorúság ugyan felüti fejét itt is, ott is, de hiszen a nyomorúság meg volt a rendes viszonyok közepette is és igy mélyebb barázdákat nem szánt a mostani világban sem. A megrögzöttség mindenesetre elfogja venni méltó jutalmát. Ám bűnhődjenek is a bűnösök a háború alatt is, de a háború után legyen megcsonkítva karjuk, legyen megbénitva lábuk mindazoknak, kik e vi­lágfelfordulásnak, tervezői, megalkotói va- lának. Dal az erdőről. — Irta : Révai Károly. — Erdők rengetegje, bűvös ideálom, Szálljon el mihamar szemedről az álom! Váljék édes ajkad, arcod illatosra, Fakadó tavasznak harmat csöppje mossa. Hajadat napsugár csókolgassa kéjjel S aranyos fésűvel bontogassa széjjel; Enyh’ tavaszi szellő simogassa földig Zöld selyemruhádnak hullámos redőit. Ébredj föl szerelmem! drága ideálom! Szivem melegével kebeledre vágyom ! Mert, amit a balsors néha reám mér ki, Te vagy az egyetlen, aki azt megérti! Lombos fáid minden selymes levelének Bármily panaszom van, nyílt szívvel beszélek; Es te úgy elringatsz, úgy vigasztalsz engem Hogy a szenvedések árnya is elrebben. Fától fához lépek; ismer valamennyi, Megfognak az ágak, ha akarok menni; Sátoros ernyőjét egyik-másik éppen Néhol az útra is kihajtja elébem. Bársonyos zöld Lombja megsimitja arcom, Kiterjeszti szárnyát, hogy árnyékot tartson; Mikor aztán végű! lepihenni vágyom : Illatos pázsiton találom föl ágyam. Minden bokrod áldom kora sarjadáskor, Mindig megsiratlak őszi lombhulláskor; Zivataros télnek havas leple alatt Fájó szívvel őrzöm a te álmaidat. Mint egy szép asszony, ki találkára készül, Úgy integetsz nékem lombok rejtekébül. S én futok öledbe, titkon, hogy ne lássák S hallgatom, hallgatom szived dobogását . . . Tarnopoli harcok. ii. Kiadták az oroszoknak parancsban: »az el­lenséget át kell hogy törjétek, mert ez a mi offeazivánkat nyitja meg. Nagy tüzérséget kap­tatok, az el fogja végezni feladatát s adott pil­lanatban, halált megvetően rohanjatok az ellen­ség megrendült állásaiba, azok nem tudnak el- lentáüni a Ti szuroayerdótöknek; vagy meg­adja magát az ellennek — vagy megfutamodik. Foglyot nem kell ejteni. Avval az erős akarat­tal küzdjetek, hogy győznötök kell. Ezt kívánja a haza — nagy Oroszország — az orosz anyácska és a cár.« És a cár a nagy tótol keletre 9 kilomé­terre volt Nastasowban . . . . . . Ha mi tudtuk volna . . . I ? . . Tehát újra készülődni . . , megkettŐ2ni az őröket s az időközökben fölhordott »spanyol lo­vasokat« állásaink elé helyeztük el, kiraktak az emberek agy csomó töltényt és kézigránátot, hogy kezeügyébe essék mindenkinek ha kell, az­tán csak jöjjenek! . . . Talán most Írják a vég­rendeletet —jegyzi meg egy honvéd, aki civil életében kántor volt. Természetes, az egész éjjel állandó »pattog- tatás«-sal telt el anélkül, hogy az oroszok csak meg is kísérelték volna az előretörést. Valószí­nűen megtudták már, hogy a keletgalicial sereg legfélelmetesebb csapataival állanak szemben. Hajnalban, mikor otthon a kakas kukoré­kol, lassú eső kezd permetezni a ugyanakkor kap­juk a dandár utján a parancsot, hogy reggel 4 órától fél 5-ig a tüzérség ló, s 4 óra 30 perckor általános támadás. Messziről a tó túlsó partjáról magasra lo­bogó tűz fénycsóvája látszik, mintha több ház égne . . . vagy talán örömtüzek a cár tisztele­tére ? . . , Az időközben fölvonult nagyszámú nehéz tüzérség komor hangja vegyült bele a kis kali­berű ágyuk koncertjébe s ahova egy-egy nagy gránát becsapott, házmagasságra dobta a földet, lehullva szemet, szájat betömött. A tüzérség állandóan a majort lőtte s mi átéltük kicsiben újra Gorlicét. 30 percen át sza­kadatlanul lőtte a majort legalább 100 — 150 mindenféle kaliberű ágyú, mindez 9 kilométeres vonalon Valami rettenetes ihlet szállott meg min­ket, hallva ezt a rémületes zajt, mely hevessé­géből egy másodpercre nem hagyott alább ... 4 óra 30 porckor megindult a roham s az ágyuk által fölébresztett oroszok iszonya-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents