Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1916-02-13 / 7. szám

Nagybánya, 1916. Február 13. — 7. szám. évfolyam. TÁRSADALMI HETILAP. eS fi JLV A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK JVEXJSTIDEX'T VASÁRNAP Előfizetési árak : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. ..........—- Egyes szám 20 fillér. ■ -­Fe lelős szerkesztő és laptulajdonos RÉVÉSZ JÄNOS Főmunkatárs és h. szerkesztő RÉV Ál KÁROLY Szerkesztőség és kiadóhivatal : Felsöbányai-utca SO. szám alatt. = TELEFON SZÁM NAGYBÁNYA IS: «» Jön a tavaszi munka. Csak egy kis légáramlat kell neki és a hó elmegy, megkezdődik a tavaszi munka. Ilyenkor már sok mindent lehet és kell csinálni a nagybányai gyümölcsö­sökben, szőlőkben, a réten, a kertekben, a szántóföldeken sok munka adódik. S nem szabad kicsinyelnünk a termést, mit elérni szoktunk, mert a mostani időkben kétszeres a szükség reá. Egy­két holdon is sok kukoricát, burgonyát, babot, borsót, zöldséget stb. lehet ter­melni. A gyümölcs rendkivül értékes és egészséges tápanyag, mint aszalvány té­lire is eltehető. A bor egyik jövedelmi forrásunk. Ki fogja ezeket megmunkálni? Mert most az öregeket is behívják, még keve­sebben leszünk férfiak. Nem marad más hátra, mint hogy az asszonyoknak kell megíeszitett munkát végezniük. Nálunk ásóval, kapával majdnem minden földet meg lehetne munkálni, mert itt egy-két birtokost kivéve, csak kisgazdák vannak. Ha nincs igavonó, egy holdba beállitok 10 kapást és fel­kapálja a földet. Ha nincs férfi, betanitják az asszo­nyokat a gyümölcsfák takarítására, sző­lőmetszésre stb. elvégezhetik ők is jó pénzért. Muszka-foglyokra Tisza legutóbbi beszéde után nem számithatunk, el van­nak azok már mind foglalva, fölösleges nincs, hogy ide is jusson belőle. Hiszen voltak máskor is asszony napszámosok. Most azonban háború óta alig akad 1—2, pedig az asszonyok itt­hon vannak. Mi ennek az oka? egyrészt a hadsegély, másrészt talán az is, hogy az asszonynép is szívesebben ment kerti munkára, ha a férfiakkal tracscsolhatott egy kicsit Isten szabad ege alatt, a jó levegőn. Ki fogja földeinket megmunkálni? Mi magunk nem, mert habár paraszti munkát is végezünk most már eleget, de egy ember csak egy ember, a bizott­ságok és hatóságok sem, mert azok a magukéval sem tudják mit kezdjenek. Nem tanácsokra, kiszállásokra, ren­deletekre van itt szükség, hanem munka­erőre. Közmunkának kell nyilvánítani min­den gazdasági műnkés a még itthon levő munkabíró férfiakat és arravaló hadsegélyes nőket kérlelhetlenül kiren­delni. így lesz termésünk. Másképp aligha. A kenyérfogyasztás. Az ország nagyobb városaiban már min­denütt behozták a kenyérjegyet. Megszabjak min­denkinek, hogy mennyi kenyeret szabad naponta elfogyasztania. Amikor szó volt róla, hogy ezen­túl a kenyeret sem fogyaszthatjuk tetszésszerinti mennyiségben, akkor bizony nagyot néztünk! Ma­gyarországon, a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, ahol annyi gabona terem mint sehol másutt, szabályozni kell a kenyérfogyasztást is ? Az el­múlt évi jó termés dacára is megszabják, hogy egy ember naponta mekkora adagot fogyaszthat ? így gazdálkodtak a rendelkezésre álló bőséges anyaggal ? Ma már tudjuk, hogy a felháborodás nem volt jogos. Ne felejtsük el, hogy a háború ele­jén az antant mily fennen hangoztatta, hogy ki fog éheztetni bennünket és ma, a háború máso­dik esztendejében nemcsak, hogy nem éhezünk, de mindenünk van legalább is úgy, mint háború előtt. De panaszra már azért sincs okunk, mert ha elgondoljuk a lövészárkok és az olasz harc­tér rettentő borzalmait, akkor igazán eltörpül mellette az a megszorítás, amit nekünk, itthon- maradottaknak kell betartanunk. És nem is éhe­zésről van szó, nem nélkülözésről, mert ehhez az adagok igen nagyok, csak a kenyérrel, liszt­tel és egyéb élelmiszerekkel való pazarlás meg­akadályozásáról Mert mi behozatalra nem szá­mithatunk, a minden téren való takarékoskodás­sal kell tehát ezt pótolnunk. Hiszen a bécsi polgármester nemrégen elhangzott beszédéből tudjuk, hogy Ausztriában még kevesebb jut egy emberre, mint nálunk, azért irigyelte a ránk mosolygó terített asztalt. De még egyet ne felejtsünk! Nem azért va­gyunk szükiben az élelmiszereknek, mert nem gondoskodtak megfelelő készletekről, hanem azért, mert ma mindenből több kell, mint máskor. Hány katona eszik ma az állam készletéből jobb kosz- tot, mint civil korában? És ezektől ezt igazán nem sajnálhatjuk. De hányán kapnak nagyobb fizetést a tisztek közül, mint a mekkorát polgári foglalkozásukban élveztek? A legkevesebb áldozat tehát, amit mi, itthon- maradottak, a háború borzalmaiból mit sem sej- tők hozhatunk, az, hogy ne panaszkodjunk, hanem csendesen és komoly méltósággal fogadjuk azt a helyzetet, amiben vágyunk. Bizony akik a harc­Mint szaladnak az évek . . . — Irta: Révai Károly. — Mint szaladnak az évek egyre-másra! A »tegnap« után a >ma< is letűnt. A nagy természet egy-egy pillantása Határolja csak a mi életünk’. A mai csöppnyi csírázó hajtások Magasra törnek tegnaptól máig; Egy fészekalj — hol »tegnap« csipogás volt, »Ma« anyaságról álmot álmodik. Az is csak »tegnap« történt, hogy egy reggel Megkopogtatták kicsiny ablakom S egy öreg gólya — szájában gyerekkel — Halk szárnyverés közt beosont azon. S mig én a pólyát remegve kibontom, Hogy lássam a húsz évre jött csodát: Öreg törzsemből hajtott ifjú lombom Harsány kacajjal büszkén szalutált. Mert kacagós lány az én kis leányom, Jókedv-csirát vetett belé a sors. Amikor mások sírnak a világon, Az ő kedélye mindig aranyos. Nótázva röpköd, mint madár az ágon, Vad égzengésre, hahotába fog ; Neki az élet csak egy fényes álom, Mely körülötte tündöklőn ragyog. Es jó Is igy ! Kacajját meg ne törje Az élet utján semmi sorscsapás! Tűnő időknek minden esztendője Legyen neki csak gerlekacagás. S mig az én lelkem görnyed fájdalomban, S nagy szenvedéssel van telistele, Hogy meg ne tudja, mennyi bánatom van: A könnyezésig kacagok vele. Én Istenem ! Ha oly hatalmam volna, Mint Józsuának az írás szerint: Az én lányomra verőfény borulna S elűzne tőle minden földi kint. Csókolná őt szelíd fuvalmak árja, Míg körülötte a vihar sikolt; Az ő csacsogó, dalos ajakára Forrasztanám az örökös mosolyt! Nem múlt el, csak megváltozott. — Irta: Salamon Mór. — Szamosmenti szegény román község Erdély­ben Sáros-Görbéd. Lakói földeknek részbe művelé­sével és napszámmal keresik meg a mindennapi mamaligát. Már a korai reggeli órákban ott ácsorognak a korcsma előtt az országúton s vár­ják a bérlő úr kerülőjét, hogy napszámra hívja őket. Addig pedig sűrűn, sóvárgón pillantanak a korcsma felé. Hej, bizony jó lenne egy pohár­kával abból a patikából, de hiába, a finom ga- bonórium nem lehet hétköznapi fényűzés, nagyon jó, ha vasárnaponként telik egy-egy porciócskára. Majd a bérlő udvarát kémlelik, nincs-e ott még mozgolódás ? de ott még teljes csendesség honol. — Könnyű nekik, szólal meg közülök egy, akkor fekszenek és kelnek, mikor kedvök tartja, nincsenek rászorulva, mint mi, hogy már hajnal­ban az utcán ácsorogjanak; az este is sokáig vol­tak fent, náluk volt a domnu parintye és nótá­rius is, most hát ki tudja, meddig fognak még aludni. Nem felel rá senki; a fiatalok egymás kö­zött hancuroznak, az idősebbek meg az eget vizsgálgatják nagy szakértelemmel; közbe meg- meg vakarják s nemtetszőleg rázogatják fejőket, végre megszólalnak : Juon : Na frátye, ma nem igen lesz napszám, nagyon esőre áll az idő. Pétru: Hm, hm, elég baj ez nekem, bágye Juon, pedig be szükségem volna a harmincöt krajcár bérre, mert kifogyott a lisztem és még hiányzik harminc krajcár egy véka tengeri árá­hoz s egy pák dohány is kellene. Mitru: Bizony kevés a munka, kicsi a nap­szám, el kellene mennünk valahová a czárába munkát keresni. Mind: Jó lesz, jó lesz, mi is megyünk. Hangosan megvitatják, megtárgyalják a dol­got s oly lármát csapnak, hogy már szavuk se hallatszik a zajtól, de hirtelen a főszolgabíró ro­bog keresztül az utón négy lovas hintáján, mire nyomban elhallgatnak s alázatos hajlongással »Sze treászke máriásza« köszöntéssel kerülnek le fejükről a kalapok. Néma tisztelettel néznek utána s csak mikor a kocsi már teljesen eltűnik a látó­határról, mernek ismét megszólalni, Juon: No ez aztán a nagy ur! vájjon hová mehet ilyen korán?

Next

/
Thumbnails
Contents