Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-11-19 / 47. szám
Nagybánya, 1916a November 19. — 47. szám. TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI f VZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE DV TEXiEimK MIKTDKKT Elöfi Egész évre 8 K. F " Egye Debrecen és laptulajdonos 10S Főmunkatárs és h. szerkesztő RÉ¥A5 KáRGLY 8U&űtti»antiía2i': Szerkesztőség és kiadóhivatal : = Felsőfxinyal-nírn 20. szóm alatt - TELEFON SZ4m : 18, NAGYBÁNYA. Élje, „Nemzetek vesznek és nemzetek lesznek.“ A világtörténelem időről-időre úgy alakítja az emberiség egyes csoportjait, ahogy az az emberiség fejlődésének legjobban megfelel. Még most is ragyog a lengyel nemzet, kitűnő tulajdonságaival. Lovagiassága, nyiltszivüsége, fenkölt gondolkodásmódja és mindenekelőtt törhetetlen szabadságszeretete, mindmegannyi a lengyel faj kiválóságáról és életrevalósá- ról tanúskodik. 1772-ben osztották föl először ezt az országot, miután Katalin cárné szeretője, a lengyelek utolsó királya, névszerint Po- niatowszki, az oroszokat a maga segítségére hívta be az országba. Már akkor is így segített az orosz! Kosciusko nemzeti hős vezetése alatt kétszer is szerencsét próbáltak a lengyelek, de fölkelésüket az oroszok mindig leverték. A brutális erő letiporta az emberiség ez értékes csoportját, de mindig élt benne a vágy és erős meggyőződés, hogy Lengyelország még nem veszett el. Lemberg mellett van egy hegy, Sandberg (Homokhegy) a neve. Az év bizonyos napján minden lengyel mágnás egy talicska homokot visz fel e hegyre és a lengyeleknél erős a hit, hogy ha a hegy már olyan nagy lesz, hogy tetejéről egész Lengyelország áttekinthető, akkor ütött Lengyelország fölszabadulásának órája. gonca a kis homokkal megtette A szabadság után vágyakozó hűséges fiai lankadatlanul dolgoztak a nagy cél érdekében. Az oroszok fojtogató zsarnoksága nem bírta kiirtani belőlük az önálló nemzeti élet visszaállítására irányuló vágyat, a nemzeti kultúra ápolását és a nemzeti öntudat ébrentartását. A világháborúnak kellett jönnie, hogy Lengyelország újból életre keljen. A központi hatalmak ugyanis belátják, hogy a szláv áradat európai veszedelmének csak úgy lehet elejét venni, ha azzal egy másik szláv törzset állítunk szembe, amely vallási, nemzeti céljaiban és törekvéseiben teljesen ellentéte az orosz népnek és amely hagyományaihoz való szívós ragaszkodásával eddig is nagy ellentálló képességet tanúsított. Mint önálló nemzet, a lengyel, védbástyája lesz az európai haladásnak és a központi hatalmak támogatása mellett a túltengésben szenvedő cárizmust is megfékezheti. Nekünk, magyaroknak pedig igazi ünnepet jelent Lengyelország újjászületése. Viseletben, faji tulajdonságokban, céljainkban és törekvéseinkben annyira hasonlók vagyunk, hogy az ezek alapján kifejlődött egymás iránt való rokonszenvünket gyakran dokumentáltuk. Külön szervezetük volt e rokonszenv ápolására, a Magyar- Lengyel-Egyesület. Ezentúl e feladatot az Egyesület helyett a két önálló Állam fogja teljesíteni. Szeretetünk egész melegével köszöntjük az uj testvérállamot. Éljen Lengyel- ország I Közélelmezés. Bizonyos az, hogy az élelmezés rendezése és vezetése nem könnyű dolog. Nehéz különösen akkor, amikor kevesebb termett, mint rendesen szokott. Hozzájárulnak a szállítási nehézségek is. Katonát, muníciót, sebesültet, menekülőt, foglyot kell szállítani, azonkívül mindennap százezer utast, akit idegessége elhajt hazulról, ezrekre menő hölgyeket, akik vásárolni járnak a nagyobb városokba, vagy egyenesen a fővárosba. Oly nagy a személyi forgalom, hogy a szállók mindenfelé zsúfolásig meg vannak telve, még a fürdőszobák, meg az olvasó, társalgótermek is. Ily vasúti forgalom mellett hogy lehessen vaggonszámra szállítani az élelmet, a búzát, krumplit, vetőmagot stb. Persze ezt mind magyarázhatjuk, ez csak holt betű, a népnek kenyér kell és élelem és nem magyarázat. De azért megtanulhatunk annyit belőle, hogy legyünk türelmesebbek és mivel a kenyéradagot a kormány hétfőtől kezdve nálunk is felére szállította le, igyekezzünk komolyan számolni a viszonyokkal és egyéb póttápszerekkel gondoskodni családunkról. Nálunk kitűnő kenyérpótló a tengeri. A lacfalusi legenda.*)-— Irta: Révai Károly. — Hol a villámok pergő tüze játszik, A havas Rozsály tetejéről látszik A lacfalusi Dóm és papilak. Régi lakója hazátlan bitangol, Nincs egyebe a magyarföldi rangból, Papi palástnak tépett rongya csak a vén vipera eladta hazáját, Erdélyre hozta a rablók csatáját, Vérest, kegyetlent, bosszút hirdetőt. A Székelyföldön özvegyek és árvák Miatta most a Kálváriát járják És zokognak a szent kereszt előtt. Ősei mind-mind magyar temetőben Mely kivirágzik minden esztendőben A délibábos magyar ég alatt. S ő rámutatott a hantok porára, — Bosszúállóinak most ütött órája: — „Dúljátok föl az ősi hamvakat!“ S az ősi hamvak kifordultak sorban És egybegyűltek a hatalmas Dómban, Vihart üvöltő sötét éjszakán. S mig énekeltek s a papok miséztek, A székelyföldi nagy tüzek benéztek A lacfalusi templom ablakán *) A lacfalusiak azt beszélik, hogy hírhedt papjuk megjelent egy éjszaka a templomban és sokáig sírva térdelt az oltár előtt Egyszerre csak bús, jajgató hang támad, Lábához kúszik zokogó anyjának, Egy őszhaju pap, fehér, mint a hó. Megtört szemében esdeklő nagy búval, Tépett ruhában, tövis koszorúval. A lacfalusi hazaáruló . . . Az Akadémia-könyvtárban. Hatalmas tölgyfakapun lép be az ember a szellem földi tanyájába. Pörge kalapos, földet- seprő kabátos kapus köszönti legalább is grófnak képzelné a szegény ember. Pár lépcsőn föl a szőnyeges folyosóra jutunk, a gáz gyenge világa fázik a sötéttől. Balra márványoszlopos előcsarnok, ide szokták felravatalozni elhunyt nagyjainkat, itt van az a relief, melyen Erzsé-' bet királyné megkoszorúzta Deák koporsóját. Jobbra sárgaréz szorítok alá feszített piros csikós szőnyeg kanyarog föl a márványlépcsőze- ten, itt mennek föl dobogó szivvel az Akadémiába, vagy a Kisfaludy-társaságba tagul vagy levező tagul megválasztott irók és tudósok, hogy az emeleti dísztermekben megtartsák székfoglalójukat. A lépcsőfordulónál óra ketyeg, hosszú ingája önelégülten nézi az időt, s.toikus nyugalommal darabolja másodpercekre. Szemben a könyvtár ruhatára. A nyikorgó ajtón belépve, mely talán még 1831-ben volt megkenve, előjön a rácsos ketrecből egy invalidus és leszedi az emberről a kabátot. A nyitott ajtón keresztül belépünk a 64 személyre való olvasóterembe. Tizenhat gázlámpa sistergő és bizseregve égő világa mellett szélén már foszlásnak induló barna viaszosvászonnal bevont asztaloknál ülnek a tudományokba nyakig elmerült olvasók. Öreg emberok, rezgő fejű tudósok jönnek-mennek a termen keresztül, hónuk alatt vastag könyveket cipelve. Kék parolis, szürke ruhás szolgák, a falon régi tudós de kopott, repedt képe. Ez az Akadémia könyvtára. Még a levegő is tudománnyal van vegyítve. Öreg bácsik, pápaszemesek, fiatal diákok és szöszke lányok szívják magukba a múlt idők tudományát. És a szolgák olyan büszkén hozzák elő a kért műveket, mintha csak ők maguk Írták volna. Aztán ezer újsággal elsáncolt asztal mögé ülnek és elmerülve olvassák, tudós képpel a Vasárnapi Újság képes közleményeit. A néma csendet, a szolgák által megszenteltet egy telefon csengése zavarja meg valahol a harmadik teremben. A legtekintélyesebb szolga, ki tekintélyét óralánca alatt hordja, mely akkora, hogy mellénye csak úgy feszül határain, fakeretes pápaszeme felett végignézve az olvasókon, hogy nincs-e valahol valami beszélgetés vagy valami egyéb a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának szentségét megszentségte- lenitő dolog, lassan, kényelmesen átballag a készülékhez. Háló! Háálóó! Akadémia-könyvtár! Tessék? Ki beszél?
