Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-10-29 / 44. szám
TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Előfizetési árak : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre — ......... _ Egyes szám 20 fillér. ------2 K. M'SGíEILíHISíIK. MXMJ3EKT rr™ I = Ft Felelés szerkesztő és laptulajdonog RÉVÉSZ JÁüSÖS Főmupkatárs és h. szerkesztő RÉVA1 &ÄÜOLY erkeszioség és ki' »hivatal : FelaOoányai-wfca 20. ssani alatt = TELEFON SZAlVU 18, NAGYBÁNYA. 'ÍTt.LL'C^ Á magyarok istene és a német Isiéi. — Irta: Cslky Lajos, a Ferencz József-rend lovagja. — Különös és mindenesetre feltűnő eim biz’ ez! De hát a mostani zavarog és nehéz idők sok minden különöst,' feltűnőt, tehát szokatlant is igazolnak. Tudnom kell, mert theologiai tanár voltam s tudom is egészen jól, hogy keresztyén theologiai szempontból egyáltalában nem lehet a magyarok és a németek és semmiféle nemzetnek az Istenéről beszélni; azzal sem mentem magamat, hogy az ószövetség beszél az ő népének, az Izráelnek Istenéről, de a politheismus vádját mindenesetre föltétlenül elhárítanám magamtól. És mégis meghagyom cikkem címéül azt, amit odafent leírtam, mert nem én találtam ki azt az együvé foglalt két kifejezést. Magyarok Istene! Ki ne ismerné Petőfi Sándor hatalmasan zengő Nemzeti dalában ezt a refraint: „A magyarok Istenére esküszünk, Esküszünk, Hogy rabok tovább nem leszünk.“ A nemzet nagy költőjének e szavaiban magyar ember talán nem botránko- zott meg soha. Ne botránkozzék meg tehát, ha én is toliamra veszem azt. Német Isten! Volt a németeknek egy mély vallásosságtól és lángoló haza- szeretettől áthatott költője és politikusa: Arndt Emészt Móric bonni egyetemi történettanár, kinek Rügen szigetén egy 21 méter magas torony, Bonnban egy bronzemlék, a frankfurti Pál-templomban egy emléktábla Friesburgban egy Arndt- muzeum őrzi emlékezetét. Egy költeményt irt ő 1813-ban „Deutsches Herz, werzage nicht“ (= Német szív, ne csüggedj el) líezdőszavakkal s e fennszárnyaló, magasröptű költemény 6-ik strófája igy hangzik: „Deutsche Freiheit, deutscher Goit, Deutsche Glaube ohne Spott, Deutsches Herz und deutscher Stahl, Sind vier Helden allzumahl.“ E verset én hirtelenében és meglehetősen szabadon igy fordítanám le magyarra : „Német Isten és szabadság, Német szív és német aczél, Német hit, melylye! nem jár szégyen, Nagy hősök ezek igy négyen.“ Tehát német Istenről, nem is a németek Istenéről, hanem a még szorosabb értelemben vett némét Istenről beszél egy mély vallásosságáról hires német költő, kinek e szavaiban német ember talán nem boíránkozott meg soha. Miért kellene hát megbotránkoznia azon, ha én is toliamra veszem azt?! A nemzeti létünket is fenyegető, hazánk határain is tombolva dühöngött vihar bizton kiment engemet, ha két nagy hazafias lángolásu s egyik esetben mélységes vallásosságtól áthatott költő szavait idézem cikkem címében. Hazám szeretete lobbantotta föl ama .jvakat lelkemben, az adja gondolataimat e tárgyról s vezeti toliamat, mig leirom, amit erről Írni akarok. Erdély, a mi drága, a mi szép Erdélyünk, Csaba vezér vitézi népének földje, a munkás, a derék székely nép hazája felszabadult, Isten örökre áldandó kegyelméből felszabadult tehát a vele szomszédos Románia betört s nehány héten át benne, területén gázolt rablóhadainak uralma alól; királya nem teheti fejére Erdély koronáját; a menekült székelyek visszatérhetnek nemsokára s részben már vissza is tértek otthonaikba. Elmúlt a vész, megszűnt a vihar s újra a magyar lett az ur szép Székelyországban. S milyen gyönyörű munkája az a bölcs isteni gondviselésnek, hogy a magyarok és a németek Istene vezette itt diadalomra a magyarok és a németek harci fegyvereit! Ügy tetszik az én lelkemnek, hogy a mi Istenünk, mint a mi népeink Istene, mint a mi seregeink Istene és a németek Istene járt lengő lobogóval kezében a mi hadaink és a szövetkezett hadak élén és hogy aki mi- hozzánk kegyelmes, a hitszegő ellenséggel szemben boszúálló Isten volt a legközelebb lezajlott heteknek folyamán. Kegyelem és boszúállás, két, egymással szemben állani látszó érzés vagy indulat s mindkettő együtt a hadak élén álló nagy Istennek szivében s cselekvő erővé alakulva át kezében. FRANKÓ IVÁN: A KŐTÖRŐK. Fordította és a Petőfi-Társaság okt. 8-iki ülésén felolvasta: Zempléni Árpád. Csodás álmot láttam: Mint hogyha körültem Végtelen pusztaság Terülne terülten. Én meg láncra verve, Láncomat cipelve, Állnék felmagasló Gránitkő-bérc alatt, Odább meg hasonló Ezer láncos alak. Mindegyik homlokát Fölszántotta bánat, S mindnek szemében ég Szeretet és szánat S mindegyiknek karját Vasláne-kigyók marják. Válla mindegyiknek Le, föld fele, csuklik, Rémes terhe alatt Mindnyája fuldokiik. Mindegyünk kezében Súlyos acél-pőröly, S felettünk zord parancs Dörg a hegytetőről: Zúzzátok a sziklát, A szem ameddig lát! Ne gátolja hő, fagy, Szomj, éhség munkátok! E bérc áttörése Van kiszabva rátok! És mindyájan mint egy Emeltük kezünket; A kő ezer pöröly Csapásától zengett. Sok ezer darabban Ezer felé pattan. Kétségb’ esett erők Árama jár köztünk, Csattogva, csapkodva Bércünkkel úgy küzdünk. Mint ha vízesés zúg, Mint ha csata zajlik, Pörölyeink zaja Messze úgy morajlik. S nyomról-nyomra beilebb Vágtunk benne hellyet. Megsebhedt bár sokunk Éles kőforgácstól, Csak mentünk előbb mi, Buzdulva egymástól. Tudtuk, hogy munkánkért Csekély dicsőség vár, Emlékünk sem él fenn Késő maradéknál, De jövőknek utat Csak pörölyünk nyithat! Ha áttörtünk falán E vad szikiapadnak S törmelékei közt Csontjaink porladnak. Hősök dicsőségét Éppen nem igénylők, Hisz nem hősök vagyunk, Nem csatán vitézlők, Nem : rabszolgák vagyunk, Vállaltuk bár magunk ! Mi a szabadságnak Rabjaivá lettünk S a haladás útján Követ törögettünk. És mind hívén hittük : Ha éltünket adjuk, A nagy gránit-sziklát Feldarabolhatjuk; Hogy csak vérzenünk kell S csontunkkal, vérünkkel Kemény országútat Öntünk a jövőnek, Min uj élet, jobb lét Szent korszaka jő meg. S tudtuk: az elhagytuk, A messze világban Utánunk köny fakad Vér és kín díjában : Anyák, nők, gyermekek Hullatnak- könyeket S hogy barát és ellen Bőszen, botránkozva Minket és eszménket S munkánkat átkozza. Tudtuk ezt s nem egyszer Fájt miatta lelkünk, Szakadozott szivünk, Bú emészté mellünk. Se köny, se fájdalom, Se testi ártalom Se átok nem vont el Álmunk nagy művétől S pörölyét egyőnk se Ejté ki kezéből. S igy megyünk tovább mink, Összeláncolt sereg, Láncunk egy nagy eszme, Vaspörőlyünk pereg. Legyünk átkozottak, Legyünk elhagyottak, Mi zúzzuk a sziklát, Építjük az utat, Min jobblét, igazság Egykor ide juthat.
