Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1916-10-29 / 44. szám

(2) 44. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1916. Október 29. Romániával szemben kegyelmes volt a jó Isten mihozzánk, jóságánál fogva elnézvén a mi gyöngeségünket s olyan szeretetet mutatván irántunk, hogy fegy­vereink diadalában utat-módot nyújtott mi nekünk elvesztett boldogságunk, eltűnt lelki nyugalmunk visszaszerzé­sére. Mert ebben áll a boldogító isteni kegyelem. Hazánkat s ebben Erdélyt illetőleg boszúálló volt a nagy Isten Romániával szemben. A bosszú, mely a képzelt vagy a valódi sérelmek megtorlását célozza, elsősorban emberi szilaj indulat s az em­bernél itt az állati ösztön megnyilatko­zása, de az a vágy, hogy méltatlanul szenvedett sérelmeinket megtoroljuk, leg­természetesebb érzéseink egyike, habár tehát szigorú erkölcsi szempontból kár- hoztatást érdemel is. De ha a nagy Isten a valódi bűnösség megbüntetése céljából levetkőzvén kegyelme öltözetéből, aboszú- állás fegyverét veszi a kezébe, mint ahogy most teszi egy hittagadó, lopva támadó, becstelen árulóvá lett néppel, Románia népével szemben: áldva fogjuk meg a boszúálló Isten jobbkezét s hozsánnát mondva hozzánkvaló kegyelméért, kér­jük, ne tegye le addig ostorát, mig vég­legesen le nem tiporjuk a hűtlen ellen­séget. A magyarok Istene mellett az er­délyi csatatereken ott állott a magyar vitézség, a magyar hazaszeretet, a magyar boszúvágy, a lánggal égő magyar lélek. A német Isten szintén fölemelte zászló­ját a magyarok földjén s ama négy vité­zét sorakoztatván maga mellé, kikről Arndt fentebbi verse szól: a diadalom­hoz edzett német szabadságot, a hű né­met szivet, a törhetetlen német aczélt s a rendíthetetlen német hitet, ezeken a szövetkezett két nép Istene mellé állott erőkön nemcsak a románok, de még a poklok kapui sem vehettek diadalmat. Dicsőség a nagy német nép fiainak, hogy velünk együtt küzdvén az elárult igazság harcát, felszabadították a mi bérei szép hazánkat, Erdélyt a betört román hordáktól! Hála a magyarok Istenének és a nagy német Istennek, hogy éneket zeng­hetünk, himnuszt küldhetünk a magas egek felé: „Győzedelem! Győzedelem !“ Városi közgyűlés.- 1916. október 28=án. ­Rövid félóráig tartott közgyűlése volt ma a képviselőtestületnek, melyen mintegy 30-an vettek részt. A kitűzött 17 pont között egyedül a 3-ik volt nagyobb jelentőségű. A vízvezeték helyrehozása. Ezt természetesen szó nélkül meg­szavazták. Elnök: dr. Makray Mihály polgármester. Jegyző: Égly Mihály főjegyző. 1. Szatmárvármegye törvényhatósági bi­zottsága a kéményseprési módosított szabály­rendeletet jóváhagyva megküldte : A közgyűlés tudomásul vette a végha­tározatot s a szabályrendelet kinyomatását elrendelte. 2. Szatmárvármegye alispánja, a néh. Léding Sándor által tett alapítvány alapitó leveleit pót­lás végett visszaküldte: A jelentéktelen pótlás eszközlése után i a közgyűlés az alapitó leveleket újból áttette az alispánhoz. 3. A közmunka bizottság javaslatot tesz a közgyűléshez, melyben ajánlja, hogy az árvíz ál­tal megrongált városi vízmű hiányait haladék- talauul sürgősen pótolja, a vízvezeték felépítése óta tapasztalt hiányokat orvosolja. Ez a munka 33397 K-ba kerül, amit árlejtésen jelenben nem lehet kiadni, hanem az építő Bründi cégnek volna kiadandó az egész vállalat és pedig azon­nali végrehajtás végett. A képviselőtestület egyhangú határozat­tal kimondotta a javítások sürgős s zügséges- ségét s erre a kívánt összeget megadja és a munkálatot a Bründi cégnek adja ki. 4. Az István király szálló alatti 4. sz. bolt­helyiség bérbeadására nézve megtartott árverés eredménytelen volt. A közgyűlés polgármestert bízta meg, hogy házilag adja ki a jelzett bolthelyiséget. 5. A városi ügyvezető orvos kórházi mű­ködésének külön díjazását kéri. A város jelen nehéz pénzügyi viszonyok között a kérelmet nem teljesítheti. 6 - 16. Stella Sándor 100, Mórágyi István 200, Graboszky Béla 100, Lakos Imre 200, dr. Barna Samu 200, Taub Bertalan 100, Klein Ja­kab 50, Lövi Abrahám 50, Schvarcz József 50, Baráth György 50, Róth Miksáné 200 K dij le­fizetése mellett a város kötelékébe fölvétettek. 17. Onyé Sándor illetőségét a város el nem ismerte. ®S88H®»“S* Külföldi esetek. Egyéb semmi. Németországi főiskolát látogató L. oláh herceget különösen azért nem kedvelték társai, mert szeretett hencegni magas rangjával és a rendelkezésére álló aranypénzzel. Ebéd után F. előkelő kávéházában jelent meg az oláh főur és a márványasztalok egyiké­nél álló támlás székre ülve, jobb lábát nádszékre kinyújtotta, bal lábával pedig a másik nádszéket elrúgta. Azután orrhangon kiáltotta: — Kellner! A pincér arról az oldaláról ismerve magas rangú vendégét, hogy a nagyobb értékű pénz­darabból visszajáró pénzösszeget mindig neki ajándékozza, sietett hozzá és kérdezte: — Mit parancsol ? A herceg monokliját szeméhez illesztve, kérdezte : — Tulajdonképen mi kapható ebben a lo- kalitásban ? — Kávé. — Egyéb semmi ? — Mokka. — Egyéb semmi ? — Csokoládé. — Egyéb semmi ? — Kakao, tea, bouillon. — Egyéb semmi ? — Aszubor. Kniekebein. — Egyéb semmi ? — Bizony nem igen. — Nos hát hozzon fogpiszkálót és pohár vizet! - Ezzel tüntetőleg dobott egy aranyat a márványasztalra. Az erősen látogatott kávéház vendégei kivétel nélkül rosszalták a hencegőnek viselke­dését. Az oláh herceg közelében álló márvány- asztalok egyikénél, diákegyleti jelvénnyel ellá­tott fiatal ember ült. Közvetlenül a íönnebbi jelenet után föltűnően köhécselve fölállt és a mellette levő támlásszékre bocsátkozva jobb lábát nádszékre nyújtotta ki, ballábával pedig, a másik nádszéket elrúgta. Monokli hiányában tallért illesztett az egyik szeméhez, azután orr­hangon kiáltotta: — Kellner! Az odasiető pincér kérdezte: — Tulajdonképen mi kapható ebben a lo- kalitásban ? — Kávé. — Egyéb semmi ? — Mokka. — Egyéb semmi ? — Csokoládé. — Egyéb semmi ? A herceg haragra lobbanva ugrott föl ülő­helyéről és kiáltotta: A román betörés napjaiból...- Irta: Ilonka néni. — Magyarország gyöngye, gyönyörű Erdély, rést ütöttek izzó magyar érzéstől dobogó szi­veden. Koporsó után haladó, mindenét vesztett gyászruhás ifjú nőt vélek látni magam előtt, ki kedvese hirtelen eltűnésén csügg ilyen meg­feszített idegekkel, amint mi Erdélyt figyeljük. Magyar szivünk megdöbbentő érzéssel dob­bant össze a rémhír hallatára. Most rázott meg igazán a gondolat, hogy drága hazánk veszély­ben van. A közös fájdalom érzése, e megrázó nem­zeti bú, ami most elönti lelkünket talán közelebb hoz minket egymáshoz. Talán megtanuljuk egymást szeretni. Egy héttel a román betörés előtt jártam Erdélyben. Lelkem mélyéből gyönyörködtem az előttem elvonuló kicsiny faluk csöndes boldog­ságában. — ^ ' \ \. Leirhatatlanul szép út visz arra. Enyhe hajlású dombok összeöíelkezését óriási fák félve takarják. Lélekbékitő csönd terül el az egész tájon. A kora reggeli órákban érkeztem. A faluk értékes, gyönyörű szarvasmarha állománya éppen indult a mezőre. Büszke, jól táplált, gondozott állatok, meglátszott rajtuk a szeretetteljes ápolás. Vasárnap reggel volt. Valami áhitat ömlött el az útba eső kis falukon. Vöröscseréppel fö­dött csinos, tiszta házaikkal, kis templomaikkal mélyen bent a völgyben megbújva feküsznek, csak midőn már a küszöbre ér az ember, veszi észre, hogy célnál van. Ott, ahol az ég a földdel érintkezni látszik, mélységes csöndben terül el egy kis falu: Vad­verem. Féltett kincse egy izig-vérig igaz, ma­gyar embernek. Sajnos, a háború hullámai ide is elvetőd­tek. Az izgalom, a kétségbeesés átragadt e tel­jesen románlakta kis falura és környékére is. Csombord, Lapád, Becze aranyos népe, mint a raj, indult útnak Enyed felé. A marhák fájdalmas bőgése, gyermekek, aszonyok lelketölő zokogása, férfiak egetrázó káromkodása borzalmasan hatott az éj sötét né­maságában. A Maros balpartjának kiürítésével egyszerre behívtak minden felmentett és szabadságolt ka­tonát. Ezek bucsuzása oly kétségbeesést váltott ki, hogy lehetetlen még csak elképzelni is. Eh­hez járult a vonatjárások teljes beszünése, amely körülmény a visszamaradtakat majdnem őrületbe kergette. Augusztus harmincegyediké. Éjjel tiz óra - könnyű, futókocsi rohan a fehér kígyóhoz hasonló országúton - zaklatott lelkű embert visz - az országút két oldalán tábortüzek fény­lenek a csillagtalan sötét éjszakában. A menekülők ezrei teljes apátiában vir- rasztanak a vasúti töltés mentén, csekélyke meg­mentett ingóságuk mellett. Az éjszaka hűvös; panaszos gyermekajkról föl-föl hangzik; „fázom édesanyám!“ és fogya­tékosán öltöztetett, agyonkinzott kis testét kö­zelebb vonszolja az édesanyja melegéhez. A rohanó kocsi nehéz gondolatokkal eltelt gazdája, fájó lélekkel érkezik a vadveremi ha­tárra, hol egész sorát találja utrakészen a föl- pakkolt szekereknek, hátra hagyva mindent, ami föl nem fért a szekerekre. - Mint lázas láto- mány, úgy hatott megjelenése az egyszerű, pa­raszt románokra, hogy egyedül, éjnek idején — bízva bennük - mint egy félisten állott előttük. Megnyugtató szavaira azonnal visszafordí­tották szekereiket. Másnap hajnalban, a rémület első pillana­tában elnémult cséplőgépek félbeszakított mun­káját azonnal megindittatta. Az áldott kenyérmag vetését rögtön el­rendelte. Hat szép serdülő fia közül a két nagyob­bat éjjel-nappal föl és alá járatta a községeken, ami nagyban csillapította a fejvesztett nyugta­lanságot. Munkába állított férfit, asszonyt, gyer­meket; házjavitást, keritéscsinálást végeztetett és ezzel az előrelátó, nyugodt, komoly intézke­désével elérte, hogy a szép kis Vadverem és környéke boldog lakóinak épségben maradt testi­lelki ereje és sok évek éjet-napot kitevő munkája. És, Te erőslelkü erdélyi, szép magyar asz- szony, hat egészséges, okos magyar fiúnak gló- riás fejű édesanyja, ki e borzalmas napoknak minden óráját két szép fiad sorsára nézve a legnagyobb bizonytalanságban töltötted, mily

Next

/
Thumbnails
Contents