Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-10-22 / 43. szám
TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATAL^0 r'AZLÖNYE ÄXIZKTIOSIillSS' V-A.S^IFLJ Előfizetési áraks Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. - ■ .. .- Egyes szára 20 fillér. = ssmtm^xx. ^— Felelés szerkesztő' és laptulajdonos régész János Fémuokatárs és b. sz RÉVAI KÁ ‘' Fogjuk meg a dolog végit . .. Vége a betakarításnak. Nagyjából be van fejezve, noha még a tengeri, bor és burgonya-szüretből is maradt egy kevés munka október végére. A zöme azonban lezajlott. A gazdának ez korántsem jelent pihenőt, sőt meg kell kezdenie már most az uj gazdasági esztendőt. A szántás, buzavetés küszöbön, sőt már égető szükség. Egyes zöldségfélék elvetendők vagy palántázandók. A fákat tisztogatni kell, a szőlőt fedni, trágyát kihordani stb. stb. Szóval nagyon téved az, aki úgy hiszi, hogy most a szent heverés következik. Három évben nyomott már ólom- sulyával a háború, 1914., 1915. és 1916. években s most a negyedik fog következni embertelen, vér és pénzszomjas ellenségeink jóvoltából. Mit jelent ez ? Azt, hogy nekünk éppen úgy el kell készülnünk most a gazdasági teendőkkel, éppen olyan, vagy még talán nehezebb körülmények között, mint tavaly. Hogy az ország ki ne merüljön, élelemmel és egyéb szükségesekkel el legyen látva, az az idén is elsőrendű követelmény, noha most az ember még kevesebb lesz, mert novemberben megint elvisznek nehány ezer besorozott férfiút. Az ifjú munkaerők még mindig nem jöttek vissza, pedig mi azt hittük, hogy az őszi munkában már segíteni fogn. nekünk. Ismét reá nehezedik tehát a nag feladat az öregekre, asszonyokra és gye^ mekekre. Teljesítse mindenki kötelességét azzal a tudattal, hogy a győzelem az ő szorgalmától is függ s e mellett ne szégyenen és ne kicsinyeljen semmi munkát. Ha kitartunk és buzgón fáradozunk, mint tavaly, akkor nyert pöriink van, ha azonban elunva a küzdelmet kényelmes- kedni kezdünk, akkor ellenségeink malmára hajtjuk a vizet. Ez utóbbit föl se tudjuk tenni. Nemzetünk az erőfeszítések oly hatalmas példáját mutatta be eddig a világnak, hogy a mi népünk, bizonyára ezután is derekasan megfogja helyét állani. Föl tehát a munkára! A szerencse a bátrakat segíti. Ne rendüljön meg bi- zodalmunk, ne csüggedjen reménységünk, az általános hadi helyzet csak lelkesítőén hathat teendőink elvégzésére. Hazánk területén nincs ellenség. Mi- veljük meg már most az áldott haza földjét buzgón, ezzel mutassuk meg hozzá hűségünket! I Smaregla János. Nagybánya város tisztikarának egyik derék, szorgalmas tagja hunyt el e hó 17-én városunkban, kiben a város igazán sokat veszített. és fiiailéhivuta! : n 20. sz<í)n alatt — • NAGYBÁNYA. i-ben Nagybányán szü- js itteni'polgárcsaládból ,, részint Budapesten vámén jogász volt. Tanulmányainak befejezte vek előbb a vármegyei köz- igazgatásnál szolgáit rövid ideig, majd 15 év előtt, tehát 27 éves korában Nagybánya városa aljegyzőjévé választotta egyhangú határozattal. Azóta ebben az állásban volt, hozzá ipar- testületi biztos, h. anyakönyvvezető lett s köz- megelégedésre végezte minden teendőjét. Szorgalmas, előzékeny tisztviselő volt, aki szívesen dolgozott és aki ott volt mindennap hivatalában. Két év eiőtt a nagy világfelfordulás őt is elvitte a csatába. Sokat tűrt, nélkülözött, kiállott, sokat utazott egyik harctérről a másikra. Most okt. 8-án Montenegróból érkezett haza szabadságra mint főhadnagy. Gyomor és bélműködése azonban már el volt rontva. Itthonn gyógykezelték, ápolták de nem lehetett rajta segíteni, 17-én délben meghalt édes anyjának, testvérének, rokonainak és mindnyájunknak nagy bánatára, akik őszintén szerettük őt, mint karakteres, kedves, rokonszenves fiatalembert. A háború tehát megőrölte őt is. Súlyos csapás a városra nézve, hogy a háború alatt már harmadik fiatal, életerős tisztviselője halt meg. Székely Mihály, Halmay Imre, Smaregla János, mindhárman törekvő, a javából való hivatalnokok voltak, akiknek elvesztése valóban veszteség. A városházára, Polgári Körre, Kaszinóra, Ipartestületre kitűzték a gyászlobogót s a templomok összes harangjai három napoft át bánatos kongással zúgták, hogy gyásza van városunknak. Csütörtökön d. u. 3 órakor temették a közönség részvétének hatalmas megnyilatkozása mellett. 5000 emberre becsülik a népet, mely tiszteletére egybegyült. A gyászkocsi szinte görnyedezatt a koszorúk, virágok súlya alatt, I r ugyeszsi Az én szülőföldem. — Irta: Révai Károly. — Üdvözlégy Erdély! Drága szülőföldem, Hol életemnek legjavát leéltem S hol sok halottam csöndesen pihen ! Apám, anyám, öreg szülőim sorban, A temetőkben néhol egész sor van Azok porából, kik egyek velem. Hirt hozott ősikből havasok szellője, Hogy zsiványoknak lett a temetője A Barezaság s a háromszéki sík; Hol nem is régen csaták füstje szállt még, A tiszta égről elvonult az árnyék A Retyezáttől egész Tölgyesig. A bércek — melyek az égig merednek S tanyái voltak egy ,,nótás gyereknek“ — A völgyre most büszkén tekintenek; Letiporta a harcok zivatarja Az aranyszínű erdélyi avarra A leggaládabb ellenségeket. Szép Abrudbánya s Nagyág temetői! Hallottatok-e ágyukat dörögni ? Éhresztgeté-e csontjaitokat ? Hallottátok-e lábak dobogását, A tolvajok legcsufosabb futását Bősz halált osztó harcaink alatt ? Öreg anyám, ki Hétfaluban nyugszol - Nem ébredeztél a nagy ágyuszótól, Mikor a Czenkről szórta le tüzét ? Valaha régen - ,,negyvennyolcnak“ mondták, Ott hős fiaid is véröket onták A magyar nemzet üdvösségéért. Ó, mért nem adott száz kezet a Végzet És irtó lángot mindmegannyi kéznek, Hoyy boszút álljak szülőföldemért! Mért nincs száz ajkam, hogy midőn kiáltok, Száz ajkból tudjam önteni az átkot A rajtunk ejtett minden sebhelyért. De bárha szív is csak egy dobog bennem: Száz szív érzése egyesül szívemben És ngujt felétek hálakoszorut; Megittasultan, gyönyörrel kiáltok: Legyen nevetek mindörökre áldott Germán vitézek, hős honvéd fiuk! Pótfeleség Kínában. Irta: Schung-Kaó-Lian. Németből fordította: ij Az a kínai szokás, hogy a férfi felesége mellett még egy, vagy akár több asszonyt is tarthat, az európaiak előítéletes felfogásában mindig úgy tűnt föl, mint valami erkölcstelen dolog és úgy fogták föl ezt a tényt egész a mai napig, mint karakterisztikus fokmérőjét a kínai nép kultúrájának. De ha közelebbről vizsgáljuk a dolgot, arra a következésre jutunk, hogy Kínában a pótasszonnyal való házasság nem nélkülözi az etikai alapot. Hogy mióta szokás ez a népnél, pontosan meg nem határozható. A kinai történelem Kr. e. 2287-ből teszi az első említést; ebben az évben Yiao császár minkét leányát Schun polgárhoz adta nőül, megvizsgálandó, hogy vájjon méltó-e ez trónjának öröklésére, mert ebben az időben Kínában nem volt meg a trónöröklési rend, hanem bárki is elérhette a császári méltóságot, ha erre alkalmasnak mutatkozott. Minthogy pedig Yiao tapasztalta, hogy fiában nincsenek meg ama feltételek, melyeket ily felelősségteljes hivatal megkövetel, Schun polgárt választotta utódjául, aki főemberei szerint az egész nép közül legalkalmasabbnak mutatkozott erre a magas tisztségre. A történelem semmit sem szól arról, hogy a két testvér közül melyik volt a pótfeleség, és valószínűen nem is volt közöttük különbség, mindamelllett azonban mégis ez az eset vehető a későbbi népszokás kezdetének. Schun mindenesetre szokatlan helyzetben találta magát; elismdbte, hogy apósa cselekedetét bölcs szándék vezette, ugyanis az volt Yiao nézete, hogy a férfi helyzete a két nőhöz, hasonlítható ahhoz a császárhoz, ki a különféle emberek és vitatkozó felek közt igazságot szolgáltat. Yiao eljárását bölcs megfontolás vezette, de ő akkor még nem gondolt arra, hogy szép ideáját a következő generatiók másképpen fogják felfogni. A történelem sok példát tud fölhozni arra, hogy bölcs gondolata az utódok utánzása által elvesztette eredeti jelentőségét.
