Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1915-02-28 / 9. szám
NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE (2) 9. szám. kedves nejével, Boitner Irénnel, megelégedésben és hűségben éltek 35 év óta. Két gyermekük nőtt fel János és Teréz. Jánost, mint derék fiatal orvost — fájdalom — ifjan kellett elveszíteniük s ez holtig tartó sebe és keserűsége volt a boldogultnak is, vigaszt csupán másik gyermeküknek, Schmidt Sándornénak zavartalan boldogságában találtak. Madán F. régebben lapunknak is kedvelt és tekintélyes munkatársa volt, aki vezércikkeivel nem egyszer nagyobb hatásokat ért el. A Kaszinót támogatta egész életében s rendkívül jó vívó volt, aki egy időben, passzióból és teljesen ingyen az egész nagybányai fiatalságot tanította vivői, ugv hogy negyven tanítványa is volt egyszerre. Becsületbiróságokban, választott bíróságokban többször elnökölt. A városi takarékpénztár választmányának, a képviselő testületnek tagja volt, mindenütt helyes ítélőképesség és szigorú puritán igazságosság jellemezték. Halála általános részvétet keltett városunkban, sok épületre kitették a gyászlobogót, a családhoz számosán mentek kondoleálni és sok helyről küldtek koszorúkat, csokrokat. A bányakapitányság tisztviselői kara Ma- lenszky Karoly íőbányabizlos vezetésével tegnap, 26-án délben volt testületileg kifejezni részvétet a gyászoló családnál s koszorút helyezett a ravatalra. A hivatal külön gyászlapot adott ki, mely következően hangzik: A nagybányai magy. királyi bányakapitányság tisztikara szomorúan jelenti, hogy szeretett főnöke Madán Ferenc m. kir. bányakapitány ur idei február hó 25-éu, békével tűrt hosszas szenvedés után, életének 68 ik és egy állomáshelyen 40 évet meghaladó szolgálati idejében elhunyt. Temetése vasárnap délelőtt fél 12 órakor lesz. Előkelő, előzékeny és kiváló munkás férfi volt. Tiszttársai szeretettel őrzik meg emlékét. Nagybánya, 1915. február hó 26. Nyugodjék békében! Testvéröcscse dr. Ebergényi Sándor volt orsz. képviselő, jelenben közigazgatási biró, veje Schmidt Sándor bányaigazgató Dorogon. Temetése vasárnap délelőtt 11 órakor lesz. A család gyászlapja igy hangzik: Az igazak lelkei Isten kezében vannak. Özv. Madán Ferencné sz. Boitner Irén úgy a maga, mint leánya Teréz és férje: Schmidt Sándor, Sárika, Irénke, Tériké gyermekei és a kiterjedt rokonság nevében is mélyen megrendült szívvel tudalja, hogy a rajongásig szeretett férj, áldott apa, jóságos nagyapa, legjobb testvér és rokon Madán Ferenc m. kir. bányakapitány f. év és hó 25-én d. u. y2 5 órakor, élte 68, legboldogabb házassága 36-ik évében, negyven évi hűséges állami szolgálat után visszaadta nemes lelkét Teremíőjének Drága halottunkat f. hó 28-án, déli y2 12 órakor helyezzük elhunyt gyermekei mellé a r. kath. temetőbe. Áldott leikéért az engesztelő szentmisét március l én, délelőtt 10 órakor fogjuk a Mindenhatónak belek. Vezetőm arra kért, hogy 7 órakor jelenjek meg a vacsorán. A hetekig tartó nélkülözések után, melyből kivettem a részem, azt gondoltam, hogy álmodom. Töbször fölkeltem nyugvóhelyemről, az ablakhoz mentem és meggyőződtem, hogy ébren vagyok, de kellemes érzésem azonnal elmúlt, mihelyt a pópa húgára gondoltam Amily bosszantó volt magaviseleté, ép oly élénken gondoltam rá. Szavai »gyűlölöm az osztrákokat« úgy égettek, mint az izzó parázs. Eszembe jutott az a számtalan gyalázat, miket a szerb nők a mi államunk, hadseregünk és katonáink ezrei ellen elkövettek, ezek mély gyűlöletet ébresztettek lelkemben a leánnyal szemben. Elhatároztam, hogy megmutatom neki, hogy én mint győző léptem házukba. Azután lassanként erőt vett rajtam s fáradtság és elaludtam. Fé hót vob, mikor felébredtem. Gyorsan elkészültem és aztán kopogtam az ebédlő ajtaján. Egy bosszús »Tessék« re beléptem. A szobában szép barátnőmet találtam, ki éppen terítéssel volt elfoglalva. — Bocsánat — mondám — úgy látom kissé korán jöttem. — Mindenesetre. — Zavarom talán? — Egyáltalán nem — válaszolt hidegen és folytatta munkáját. — Kisasszony — kezdém egyenesen — engedje meg, hogy egy szóra visszatérjek, arra amelyet magától hallottam. A köszöntésemre azzal válaszolt, hogy gyűlöli az osztrákokat. mutattafni. Nagybánya. 1915. évi február hó 25-én. Üdvözítsen az Ur Jézus! Özv. Burián Ferencné Madán Róza, Őzv. Loyczel Ferencné Madán Mária és családja, dr. Ebergényi Sándor testvérei, özv. Bittsánszky Edénó Boitner Lotti sógornője. Családi és társadalmi élete mindenkor a becsület és tisztesség mezején folyt le. Megbecsülte, szerette, tisztelte őt mindenki; azért emléke fenmarad az idők végéig! A boldogultnak nemes szive s áldott lelkülete iránti kegyeletből áldozzuk fel a neki szánt koszorúk értékét nemes célért szenvedőknek. A férfiaknak és a férfiakhoz! . . . Komor és mélabus hangulatok között élünk. Igazán csak a világháború különböző hírei teszik változatossá ezt a lehangolt vidéket. Elmentek és távol vannak tőlünk, akiket igazán szeretünk, akik jó kedvet csináltak közöttünk és akik nélkül még az életünk is hiányos. Elmentek, de bízunk és reméljük, hogy viszontláthatjuk őket. Mi itthonn élünk, nélkülözve sok mindent, különösen a póíolhatatlan jó kedvet. Ételekben is sokat nélkülözünk. Megváltozik minden gazdasszonynak konyhájában az étlap és összehúzva magát, szerényebb képet ölt. Sok minden megváltozik és eltűnik az étlapról. Első sorban ellünik konyhánkból a jó kenyér, mert megváltozott a liszt. A jó ötös és hatos liszt helyét a háborús liszt foglalja el, mely bizony nagyan távol áll tőlünk. De mi ezt is örömmel fogadjuk és összehúzva magunkat, any- nyira becsesnek találjuk, hogy még ezzel is szerényen élünk és helyét gyakran puliszkával pótoljuk. Bizony, szerényen élünk minden tekintetben. ócska ruháinkat és kalapjainkat átalakítjuk a divat szerint, mert nem tudunk erszényünkből újra valót kiszorítani. Szórakozásra sem jut a háborús világ miatt semmi. Be kell érnünk azzal a szórakozással, melyet a főzés és egyéb házidolog nyújt. És mindé viszonyok miatt még nem is zúgolódunk, sőt annyira megszokjuk, hogy egész közönségessé válnak előttünk. Küzdünk és mérsékelten élünk azért, hogy vitéz katonáinknak annál több jusson. Sajnos, még sem él mindenki mérsékelten. »Itthon maradt kettő . . . három . . . nyomorult . . . !« *) akik ahelyett, hogy a hazát szolgálnák — ha fegyverrel nem képesek, legalább egyéb eszközökkel — beü’nek egy-egy nyomorult ivó putriba és inig mi itthon a jó ételeink helyett az Oláh László hirlapiró ur által ajánlott szerény bohnyát esszük, addig ők dorbézolnak és isznak éjjele*) Olyan alakban elfogadjuk, hogy a nyomorult csak 2—3, a többi itthonnmaradott pedig mind jóravaló, derék ember. Ne ragadtassuk el magunkat a frázisok által, hiszen 19 millió magyar mégis csak itihonnmaradt. Szerk. — Természetesen ez nem illik, de azt gondoltam, hogy maga, mint katona, szereti az igazságot, ha mindjárt az első találkozásnál mondjuk is ki. — Nem úgy van, kiasszony, engem minden érdekel, ami közelemben történik, egyáltalában miért gyűlöl maga minket? — Még kérdi a félelmetes nyomor láttára, amit maguk ami szerencsétlen hazánkon müveinek? Látja az égő falvakat, a menekülő aggastyánokat és gyermekeket ős még kérdi, miért gyűlölöm az osztrákokat ? — Hogy ennek meg kellett történnie, valóban sajnálatos, de védekezheiünk-e máskép a tüskebokor szúrásaitól, mintha kíméletlenül kivágjuk. Kisasszony, ne tartson minket barbárnak, ki tudja, hogy közü ünk egyeseknek nem vérzik e jobban a szive, mint maga gondolja, mikor emberi voltukról tneg kei! feledkezniük. Mi katonák vagyunk, nem félünk sem a haláltól, sem a pokoltól, ha nyiltan ál! elénk, de azt nem hagyhatjuk, hogy orozva küldjenek ki a világból, amely mégis oly sok szépet, jót és nemeset rejt magában. — Hogy beszélhet igy egy osztrák ? — Csodálkozik kisasszony, hogy nekünk is van szivünk ? Nem válaszolt, hanem tovább rendezte az asztalt. —- Még most is annyira gyűlöli az osztrákokat, hogy ezt vágja viszontköszöntésüi a fejükbe ? 1915 Február 28 ken keresztül. Elfelednek mindent. Hazánk sorsa . . . a világháború ... a komor hangulat . . . a szűk világ mind eltűnik fejükből és helyüket a szerencsétlen ital tölti be. Mig vitéz és bátor katonáink hálát adnak a Magyarok Istenének az elmúlt ütközet jó kimeneteléért és kérik továbbra is segítségét; mig síró nőknek és szomorú gyermekeknek ajkáról keserves ima száll fel a Mindenható felé, addig néhány nyomorult férj a korcsmában az ital édességével csalogatja és in- gerli a poklok ördögét és hizeieg neki azért az áldásért, melyet e szegény világban is megtartott számára . . . Miben áll a földi kincs? Miben áll a jó dolog? »Minden . . . minden, ami van a földÖD, az az italban van egyedül.« Ezt tartja a legtöbb olyan emker, aki abban iáíja minden szórakozását és minden élvezetét . . . Ilyen emberek is vannak még a mostani világban? . . . Bizony csodálkozva kérdezhetné ezt valaki. Lehajtott fővel és szomorúan koll kimondanom, hogy még ilyen férfiak is vannak e szegény világban. Ilyen férfiak, akik mig feleségük otlhon kínlódik és előszedi fantáziájának minden tudományát, hogy családjának kevésből sokat és jól csináljon; addig ők az ivásnak adva magukat a megtakarított pénznek tízszeresét elmulatják és bazamenve a kitalálhatatlan Ízlésük mindenben hibát keres és kap. Ilyenkor van nagy zavar. Nem elég most a világháború, a harctéren levő családtag és a mindent fölülmúló nagy drágaság utáni aggodalom, egy ily családi zavarnak még fokoznia kell ezt. »Ha nem volnánk minden tekintetben olyan nagyon komoly, nehéz, sőt nyomasztó viszonyok közölt, mint minő most a világ e forgatagában vállainkra nehezedett,« akkor nem szólanék semmit, mert a férfiak között mindig vannak »lump fráterek« is, akik csak arra valók, hogy a rendet és a családi boldogságot megzavarják és ahol megjelennek, a tiszta levegőt bemocsko'ják. Ezeknek a férfiaknak is kellene magukat ilyen viszonyok között visszatartaniok az ivástól! Talán attól félnek, hogy nem lenne hová elrakniok pénzüket? Bizony attól ne féljenek! Az a sok jótékony intézmény, mely most a világháború alkalmával keletkezett, mind hálás köszönetét mond a hozzájuttatott adományért. Mindenki nagyobb hazafivá válik akkor, ha pénzének fölöslegét a haza oltárára áldozza, mint akkor, ha csupán hazafiasságból egy jó nagyot mulat. A mostani viszony nemcsak a dorbézolást tillja meg mindenkitől, hanem nyiltan elrendeli a takarékoskodást. Legyen mértékletes mindenki, mind ételben, mind italban. Az olyan »lump fráterek« pedig, akik nem tudják magukat visszatartani az ivástól és azt szeretik, hogy mindig tele legyenek italla1, azok töltsék meg gyomrukat jó, friss, hideg vízzel, hogy az se szenvedjen hiányt. így a gyomor is ki lesz elégítve, mert nem lesz üres és a megtakarított pénzből a hazának is lehet áldozni. rj> £j.a Kissé lesütötte a szemét, aztán gyorsan más, barátságosabb hangon igy válaszolt: — Egyedül hagyom, be kell néznem a konyhába. Ezután könnyű fejbólinlással elíünt. Nemsokára bejött a pópa és igazi papi hangon beszélt nekem a nehéz időkről, amely minden háborút viselő országnak oly sok bajt és fájdalmat okoz. Beszédét, a kitűnő vacsora alatt is folytatta ; alig találtam alkalmat, hogy a beszédet szép unokahugára fordítsam, aki ismét fagyosan beszélt és kevés kedvet mutatott arra, hogy velem társalogjon. Miután egymásnak kölcsönösen jó éjt kívántunk, visszatértem szobámba és sokkal kelleme’- lenebbül éreztem magam, mint vacsora előtt. Számtalanszor átgondoltam a lány minden szavát és igyekeztem beszédének valódi értelmét kitalálni. Ugyanis arra gondoltam, hogy aonak egész más jelentése van. Nyugtalanul hánykolódjam párnáimon, amint éjféltájban, az egyik ablakná*, melynek kis erkélye volt, gyanús ne.-zt hallottam. Feszülten figyeltem és csak felizgatott agyam képzelődésének tartottam, de ekkor már láttam, hogy a nehéz függöny kettéválik és egy óriási legény a szobába lép. A hold fényében az alakot tisztán felismerhettem. Félelmetes érzés fogott el. Szemrehányást tettem magamnak, hogy ép most hagytam figyelmen kívül az elővigyázato», holott tudtam, hogy a pópák álnoksága Szerbiában mindennapi dolog, Nem megmondta-e nekem a pap húga, gyü'öl, mint minden osztrákot. Villámgyorsan cikázlak át agyamon ezek a gondolatok
