Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1915-11-14 / 46. szám

/

Nagybánya, 1915.

November 14. — 46. szám.

évfolyam.

TÁRSADALMI HETILAP.

A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

iJVEIItflDEIsr VASÁRNAP

Előfizetési árak :

Egész .évre 8 K. Félévre í K. Negyedévre 2 K. ===== Egyes szám 20 fillér. ========

Felelős szerkesztő és laptuiajdonos:

RÉVÉSZ JjL*TOS.

Szerkesztőség s kiadóhivatal :

— Felsóbányai-utca SO. szám alatt. ______r

= T

ELEFON SZÁM NAGYBÁNYA 18: ■■ v-..-r- ■

Ka

tonaság Nagybányán.

Ellentétes érzelmekkel veszi Nagybánya közönsége azt a hirt, hogy rövid időn belül 4500 katonát telepítenek városunkba. Békés időben föltétlenül előnyös a városra, ha katonasága van, mert normális árak mellett is nagy pézforgalmat idéz elő s kereskedők, vendéglősöknek tiszteséges hasznot biztosit.

De hát most báborus időket élünk! Az élelmicikkek ára horribilis hatványra emelkedett s még magas ár mellett sem igen kapható. Hát még, ha a város jelenlegi 10—12 ezer lakosa 16—17 ezerre emelkedik a katonaság által, mi lesz akkor? Mert hiába mondják azt nekünk és biztatnak róla, hogy a katonaság élelmiszert hoz magával, illetőleg nagy katonai raktárakból látja el magát, Nem egészen úgy van. Lisztet, húst, zsírt valószínűen hoznak magukkal s időnként szállítanak a raktárakból. De zöldséget, tejet, tojást, vajat, majórságot, fűszert helyben fognak vásárolni a piacon, aminek az lesz a legtermészetesebb következménye, hogy a heti vásárok piacát egy fél óra alatt tisztára takarítják a katonai szakácsok, illetőleg a számvivő őrmester urak s a civil népségnek még egy árva répa vagy karalábé sem marad.

Azt mondják, tej nem kell a katonaságnak, az marad elég a civilnek. Az nem úgy áll. Mint hírlik 80—100 tiszt és 150 önkéntes is lesz az ezreddel. Ezek az urak

bizony naponként kétszer kávéznak s bizony ami gyermekeinknek nem marad egy pohárnyi tej sem.

Mert tejet ugyan nem hoznak magukkal a raktárakból.

Nagybánya tisztviselő város, sok-sok, hivatalnokból és szegény iparosból áll. Ezek koplalni fognak. S tisztviselőnek, és az iparosnak semmi haszna sem lesz a katonaságból. A szabó, a lakatos, a czipész, az asztalos egy fillérre való munkát nem kap katonáéktól, van nekik saját iparosuk elég. A tiszviselő pedig nem is számit semmire. Előnyös lesz a kereske- kedőkre, vendéglősökre, kiskorcsmákra nézve, mert a katonaság minden pénzét nekik fogja juttatni.

De aztán még van valami, ami szintén aggodalmat kelt: hol fogják elhelyezni ezt a nagy tömeget? 4—5000 embernek télire sok és tágas hel iség kell. Talán az iskolákban ? Akkor azt; a isten veled gyermek nevelés 1 így is ». rház miatt már kivan költöztetve egy iskola, ami hátrányára van a tanításnak. Akkor minden iskolát, kiköltöztetnek, szétosztják osztályonként a város küiömböző utcáiban, ami a tanításnak nagy hátrányára lesz.

Az eddig elmondottakat a város közönségének egy tekintélyes része vallja. A másik rész pedig azt mondja: Háború van! A Haza sorsa forog kockán. Mindent, vért, éltet áldozni kell hazánkért. Miért ne tudnánk koplalni is? Első a katonaság, kik megvédik országunk határát s főládozzák

magukat ami békés otthonunkért. Tűrjünk, szenvedjünk tehát, csak katonáinknak legyen meg minden, mert még akkor se fizetjük meg eléggé az ő önfeláldozó tetteiket

És csodálatos! Akik igy beszélnek, azoknak is feltétlenül igazuk van. Tehát jöjjön a katonaság!

Lengyel köszönet Somogynak.

A lengyel nemzeti küldöttség Kaposváron.

Ami Szatmármegye közgyűlésén történt, az meg ismétlődött Sómogyban is.

Somogyvármegye törvényhatóságának közgyűlésén tárgyalásra került a Kolozsvármegye törvényhatóságának, valamint a magyar-lengyel egyesületnek egy-egy átirata, melyben arra kérik Somogy vármegye közönségét, támogassa szeretettel az önálló Lengyelország tervét. Az a hagyományos vonzódásés barátság, mely Lengyelországot Magyarországgal évszázadokon át egybefüzte, még most is él a magyar szivekben és épp Somogyvármegye közgyűlése kimondta, hogy annak idején a legnagyobb szeretettel log síkra szállani az önálló Lengyelországért.

A legfőbb legyei nemzeti bizottság a következő köszönő iratot intézte a megye közönségéhez :

Somogyvármegye nemessxivü közönségéhez]

Tűzhelyeink füstje, szivünk omló vére hős magyar testvéreink vérével együtt borítja és öntözi újra az ősi lengyel földeket. Sirásunk hallik s fejűnk köré töviskoszorut fon a tengernyi kin és szenvedés. Vad kozák-hordák, az orosz zsarnok szolga-népe fosztogatják, dúlják szentélyeinket, ősi ellenségünk: az orosz támad reánk újra s harczban áll a világ : szabasúg, kultúra vívja véres csatáját folyóinak partján a vad zsarnokság ellen. Kik bilincset vertek ránk, kik legjobbjainkat

A tűzkeresztség.

— Ha egy órahosszat mentek előre az országúton, okvetlenül ráakadtok a falura. Nézzetek utána, hogy meg van-e szállva, milyen csapattal és mennyivel és aztán jelentést tesztek. De vigyázzon és jól jegyezze meg, hogy aki előbb látja a másikat, azt teheti és azt enged tenni, amit ő akar. És épen jöjjön vissza sergeant.

Hosszú, sovány ember volt ez a sergeant Fleiechman, szürkéskék szemeit világosszürke szempillák árnyékolták, az arca csontos, de izmos.

Mindenki vele akart menni, de ő a sváb Bauerlét választotta ki, mert jókedvű fickó és éles szemei vannak és Hahnt, mert ez meg jól tudott lőni. Vállukra akasztott fegyverrel vonultak el a déli napsugárban s megindultak céljuk felé az országúton. Az ut mentén egy karcsú fáról leráztak maguknak nehány almát és azzal csilapitották szomjúságukat, mert a finom szürke por Ugyancsak ráülepedett a nyelvükre.

Időről-időre figyeltek és ha az ut egy-egy kanyarulatához értek, a sergeant leugrott a mezőre és onnan vizsgálta végig látcsövével az országutat. Végigkutatta persze a láthatárt is. Az utón túl, jobbra tőlük egy templomtorony emelkedett, balra erdőség nyulott fel a hegy tetejéig.

Sokáig nem láttak semmit és minden csendes volt. Végre, amikor az erdő és az ut közé egy széles rét nyomult, jobbra a magas jegenyefasor felől fehér házikókat pillantottak meg.

— Ott jön valaki — szólalt meg Beäuerle.

— Ott nil . . . egyenesen előttünk az utón.

— Állj — parancsolta a sergeant. —■ Bújjunk a jegenyék mögé.

— A pokol minden ördögét 1 Most kezdődik ! — kiálltolta Bäuerle izgatottan és lekapta fegyverét, mig a sergeant figyelmesen nézett a fa törzse mögül.

— Nyugalom, Bäuerle! — parancsolta a sergeant.

Az üvegen át tisztán, világosan látott egy vörössipkás barna fejet. Az aggodalmasan felhúzott ajkak közül még a fehér fogak villogását is kivehette.

— De hiszen a vörös nadrágot is látom!

— veszekedett Bäuerle Hahnnal.

A sergeant számlálgatta őket.

— Tisenkét darab. Milyen messze vannak, Hahn?

— Ezerötssáz méterre.

— Úgy látszik tiszti őrjárat — szólt ismét a sergeant. — De többen is jöhetnek még utánuk. Bäuerle maga jobbra a krumpliföldben foglaljon állást, de fedezéket keressen. Hahn maga balra megy, én itt maradok az ut jobboldalán. Ha tüzet vezényelek, mindenki vegye jól célba a maga emberét.

— Addig a sárga földig éppen hatszáz méter.

— Jó! — szolt Bäuerle kissé hangosan és behunyta a szemeit, mintha szél fújna s az bántaná. A sergeant is sűrűbben pislaatott, mint máskor. Mindnyájuknak egy kis lámpalázuk volt.

— Engedjük őket a sárga földig jönni — szólt Hahn az ő mély hangján. Ettől ismét visz- szanyerték nyugalmukat.

Egyszerre csak megálltak a franciák és nézegetni kezdtek. Sergeanték lebujtak födözékeik mögé.

— Ezek a legjobb ólomkatonák, — szólalt meg Bäuerle — ezeket muszáj eltalálni !

Gyors léptekkel, előre szegzett fejjel, mint a szaglászó vad, jött velük szemben a kis csapat. Amikor elérték a sárga földet, velük szemben ropogni kezdtek a fegyverek.

Egyikük nagyott ugrott, aztán fekve maradt. Mig a többiek első meglepetésükben zavartalan maradtak állva, egy csomóban, ismét elesett közülök kettő. Erre már a többiek is szétrebbentek és a krümpli-íöldre vetették magukat.

Egy golyó, amelyik valahonnan lepattant, úgy fütyült, akárcsak egy sip, aztán a völgykatlan kétszeresen verte vissza a dörgő lövések visz- hangját. A krumpli-bokrok közül itt-ott kiemelkedett a franciák kémlelődö feje, aztán elkezdtek vadul lövöldözni az erdő felé, amely éppen szemben feküdt a sergeaotékkal.

A levegőben hullámzott a lövések visszhangja.

— Szent Isten, de durrognak amarra! Mi az, ami úgy dörög? — kérdezte Bäuerle.

— Ehhez maga nem ért, — felelt a sergeant — a hang megtéveszt, a füstnélkülinek meg nem látszik a füstje.

Most nyugodtan, még kilencen vannak!