Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1915-11-14 / 46. szám
(2) 46. szám. 1915. November 14. bitóra húzták, kik szent hazánkat eiraboiták, újra fegyvert ragadtak, s azt hitték, hogy végóránk ütött. Szennyes áradatként jöttek, hogy bennünket végleg elborítva igába hajtsanak, mint más nemzeteket I Ám a Kárpátóktól Krakó szent falóig ércfal támadt fői ellenük. Duna-Tisza tájnak Turul- madárszülfe érckebiű fiai fegyverrel kezükben vártak rájuk. S a »Rajta» kiáltásba bátran és merészen csendült a régi szó: »Nincs még veszve Lengyelország!» Krakó várának tornyából repülve jött a fehér sas s vezette fiait; a pelyhes- állu légiónistákat Báthory földjére harcolni, küzdeni. Magyar és lengyel vér folyt össze újra, mint annyi közös harcban a dicső múltban. A vert kozák hadak tehetetlen dühökben iszonyú bosszút vettek rajtunk. Földulták s rabolták mindenünk. S a tengernyi szenvedésben egyetlen testvérnemzetünk: a magyar az, mely vigasztalást nyújt részvétével a rettenetes jelenért, s biztatást ad a jövőre. A múltban mindenki elfordult tőlünk. Fájdalmunkat, panaszunkat, könnyeinket csak magyar testvéreink értették meg. A lengyel nemzet hálás szivében arany betűkkel van beírva: Kölcsey, Deák, Kossuth s a magyar nép többi nagy fiának megszentelt emléke, ök adtak nekünk vigaszt és reményt a megpróbáltatások nehéz napjaiban. Most, mikor reményünk újra támad, hogy zsarnokunk napja lehanyatlott örökre, hogy a sok vér és szenvedés nem volt hiába, hogy uj és jobb jövő: szabadság jövend megkínzott hazánkra, magyar testvéreink mellettünk állnak újra. A nemesszivü magyar nép fiai nem feledkeztek meg rólunk. Messiásként szólnak hozzánk s mi hálatelt szívvel vesszük az igét. Köszöntjük Somogymegye nemes közönségét, kik részvétüknek s testvéri szeretetüknek, a többi vármegyék első sorában, fényes tanulságát adják, s ügyünket pártolólag fölkarolják. A vér- zőkeblü lengyel nemzet szivébe zárja s hálával fogja ápolni ezt a nemes részvétet és segélynyújtást. Megtépve vészben, szenvedésben bízva, de törhetetlenül reménykedünk, hogy a könyre, gyászra, szivünk sajgó sebére boldog és örömteljes jövő jövend. Amit oly sok századon át epedve vártunk, s amiért oly sok vérrel áldoztunk, föl jön újra a mi napunk. A népek nagy ité'őszóke előtt, hol sorsunk eldől, igazságos szószólónkat látjuk a nemes magyar nemzetben és dicső szövetségeseiben. Biztos kezekben látjuk jövendő sorsunkat, s az igazságba vetett erős reménnyel várjuk megitéltetésüoket. A sok sir a Kárpátokban, s a bus lengyel mezőkön, hol magyar és De vagy nagyon rövidre, vagy nagyon magasan lőttek mert több nem akart elesni. Csak a hadnagy, aki egy jegenye mögött állt, hor- gasztotta le egyszerre a fejét és csúszott le a fatörzs mellett a földre. És ekkor a sergeant előtt lecsapódott az útra egy golyó. Egy kis porfelhöcske szállt fel a nyomában és a kőmorzsák messze szétfrecscsentek. — De hiszen nem is erre lőnek, — gondolta magában és látcsövével újra szemügyre vette a franciákat A vörös nadrágok még mindig ott feküdtek sorjában fejjel az erdőnek fordulva és ennek dacára irmét oda vágódott egy golyó épen abba a fába, amely mögött ő feküdt Erre hirtelen az utszéli árokba ugtott és hátranézett Bäuerle, — szólt tompa hangon — nem kapunk mi hátulról tüzet ? A katona nem felelt és amikor Fleischman sergeant kiemelkedett az árokból, megrettenve látta, hogy Bäuerle ott hever ugyan a krumpli- földön, de a feje élettelenül fordult oldalra Fleisch- man sergeantnak egy pillanatra elállóit a szívverése. Jó ideig tartott, amig Hahat nevén tudta szólítani. — Parancsára, sergeant ur, — szólt ez nyugodt hangon. Ettől visszatért az ő nyugalma is, — Nem vette észre, hogy hátulról is kaptunk tüzet? A kérdezett megfordult. — Ej ha 1 Annak a fának az ágai között lövés villant föl! Fleischman a látcsövén keresztül valamit feketéileni látott az ágak között. — Jobbra a fa törzsétől, a második ágon . . . olt kell ülnie, Az háromszáz méter, Hahn egyszerre lőjjünk. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE lengyel katonák közös sírban alusszák újra örök álmukat, föltámadást ígérnek népünknek : «Nem haltunk meg, élni akarunk és tudunk!» , Hálatelt szívvel hajtjuk meg fejünket az egész magyar nemzet előtt, őszinte szívvel s forró szeretettel óhajtjuk, hogy a tömérdek áldozatból a dicső Magyaroszág jóléte, s Lengyelország szabadsága viruljon ki 1 Isten áldása legyen mindkét nemzeten! É!jen a kőt nép testvérisége ! Éljen Magyar- és Lengyelország! Testvéri jobbot nyújtva vagyunk Stamirovszky Tadeusz lovag és Syntirtis Gyula dr. báró, a legfőbb lengyel bizottság magyarországi kiküldöttei. Külföldi esetek. A gyerek bölcsészek. K. D. a bölcsészetnek hires berlini tanára, meglátogatta kartársát, aki a iörténelem tanára volt. Nyitott ablak mellett állva, a bölcsészeiről és annak hatásáról beszélgettek. A historikus annak a nézetének adott kifejezést, hogy a bölcsészetnek csak úgy lenne hatása, ha az emberek alsó rétegeibe kiszivároghatna, mi azonban a bölcsészek által használt, alig érthető, szakkifejezések mellett nem lehetséges. A bölcsész ellenben azt állította, bogy a nép alsó rétegeiben igy is lehet bölcsészetet észlelni. — Figyeljen csak — mondta hirtelenül a bölcsész. Az ablak alatt, melynél a tudósok vitatkoztak, két fiú élénken beszélgetett. Arról hogy kezeikben cipőt tartottak, azt lehetett következtetni hogy suszterinasok. — A remény — mondá az egyik — egyedül a jó; remény nélkül nagyon rossz dolgunk lenne. — Az attól függ — válaszolta a másik — nincsen-e beleszólása mesternének, mondhatom hogy az asszonyság még a reményt is elrontja. — És mit szólsz a barátsághoz? — Ezt ismerjük mindketten. E őbb azt hittem, hogy legfontosabb a barátság. — — Megismerkedtél talán a szerelemmel? — De mennyire. Meg is utáltam. A tudósok eddig szótlanul hallgatlak. — Menjünk le gyorsan. Azt hiszem, hogy alkalmam lesz állításomat elvitázhatlanul bebiA két puska harmadik lövésére valami nehéz test zuhant le a földre, — Ez csak az egyik: — szólt Fleischman és fellélegzett, — Itt nincs több. Most gyerünk vissza ezekre. Előbb a jobbszároyon fekvőre Hahn! A lövéseknek nem volt hatásuk a harmadik után Fleischmann észrevette, hogy a por messze a franciák mögött csap föl. — Rossz irányzékkal lövünk! — kiáltotta dühösen. — Ötszázötvennek kell lennie 1 Három lövés után az elsőt és két ujjabb után a másodikat is harcképtelenné tették. Ez már sok volt az ellenségnek. Az emberek felugrottak, eldobták a fegyvereiket és feltartották a kezüket, még mindig az erdő felé fordulva, mely utoljára verte vissza a lövések hangját. A közepén állt egy hosszú, szikár, lecsa- pottvállu francia. — Azt már ide kéne hozni! — dörmögíe Hahn. — Várjunk az nem megy 1 — felelte a sergeant. — Nem tudja, mit tesz az franciául idejönni ? — Hm ... azt hiszem voálá . . . A sergeant felállt és hangosau kiáltotta feléjük : Voálá 1 Voálá I A vörös nadrágosok lassan, egyenkint meg fordultak és egy pillanatig tanácstalanul néztek össze A sergeant még kétszer ordította át hozzájuk : — Voila! Voilal Vagyl — és nekik szegezte a puskáját. Erre megindultak, kezüket még mindig a magasba tartva. — Vitel Vitel — kiáltotta Hahn, akinek most egyszerre egyre több francia morzsa jutott eszébe. zonyitani — mondta a bölcsész, aki kartársával az utcára érve megszólította a fiukat. — Ti a reményről, barátságról és szerelemről beszéltetek; úgy látszik sajátságos tapasztalaitok vannak ezekben. A fiuk hallgattak és mosolyogva integettek egymásnak. Végre az idősebbik szánta magát feleletre ; — Hát az bizony úgy van. — Mondjatok valamit a barátságról és szerelemről. — — Menjünk Guszti, ezek az urak gúnyolnak minket. Erre hosszabb tárgyalás következett a tudósok és fiuk között, de csak a fiuknak nyújtott »borravaló« eszközölte ki a kívánt felvilágosítást. — A mester kőtéllel, vagy nádpálczával szokott ártatlan csínjainkért vagy mulasztásainkért megverni. A kötelet reménynek, a nádpálcát barátságnak és a korbácsot szerelemnek nevezi. A bölcsészet hires tanára csalódottan vette ludomásul a felvilágosítást, de mindkét tudós jóizüt nevetett a váratlan tapasztalaton. Veszedelmes találmány. 1845. évben egész Európát izgalomba hozta uj robbantó anyag feltalálása, mely hivatva lenne a hadviselést teljesen megváltoztatni. Saubrigde exeteri tudós volt a feltaláló. Az angol kormányhoz juttatott anyag minden várakozást fölülmúlt. Ennélfogva az angolok négyezer márkát kínáltak Sauhridgenek a találmány átengedéséért; ő azonban kijelentette, hegy találmányának értékesítése iránt előbb hazájának kormányával kíván tárgyalni. Az illetékes hatóságok elhatározták, högy a fontos találmány megszerzendő, midőn azonban Saubridget a szerződés megkötésére akarták felhívni, megjött a hir, hogy a tudóst és a laboratóriumot légberöpitetle a robbanó anyag. A roncsokat gondosan átkutatták, de a robbantó anyag készítésére vonatkozó feljegyzéseket nem lehetett megtalálni és szerencsére mai napig sem sikerült a veszedelmes anyag készítési módját felfedezni. A hálás anya libája. I. Vilmos császár, a német-francia háború dicsőséges befejezése után otthonába tért vissza. Hazaérkezése után következő napok egyikén parasztasszony, hóna alatt libát tartva, kért be- bocsáttatást a császár palotájába és az őt elutasítani akaró őröknek magyarázta, hogy a libát ajándékul hozta ő Felségének azért, hogy mind a hat fia sértetlenül jött vissza a háborúból; Az arcuk halvány volt, szemeik aggódva pislogtak. Fleischman sergeant odaugrott az elsőhöz és lerántotta a bornyuját. A többiek maguktól dobták le és közben folyton Hahn fegyverére pislogtak. A sergeant aztán hármat-hármat egymás mögé állított aztán rájuk kiáltott: — Előre! Indulj I Ha valamelyik megmozdul egy lövéssel mindegyikünk egyszerre hármat lő keresztül. A franciák azonban nem mozdultak és szépen mentek előre szapora lépésekkel. A táborba érve, hangos halló fogadta őket és nagy csapat kisérte őket a kapitány elé. — No, mi újság Fleischman f — Kérdezte a kapitány. — Jelentem aiásan kapitány i r, úgy látszik, a falu nincsen megszállva. Egy tizenkét emberből álló tiszti őrjárattal találkoztunk. Az ellenségnek hat halottja van, a többit elfogtuk. Bäuerle közkatona elesett. — Tehát szerencséjük volt, sergeant. — Szerencsénk és balszerencsénk egyszerre, kapitány ur, mert a fáról lelőtték szegény Bauerlét. A kapitány ezután fegyverbe szólította a legénységet és röviden elmondta előttük is az eseményeket. A század becsülettel esett át a tűzkeresztségen. Hátom ember legyőzött tizenkét ellenséges katonát. Egy bajtársuk elesett a hazáért, de ha mindig tizenkettőre fog egy halott esni, akkor nem lesz baj. Csak igy kell tovább folytatni. Aztán ismét elszéledtek a legények, néhá - nyan pedig elmentek Bäuerle holttestéért, hogy becsülettel eltemessék.
