Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1915-08-29 / 35. szám
Nagybánya, 1915. Augusztus 29. — 35. szám. i XLI. évfolyam. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE JVIEGrJ'ElT^ETsrX-E?: HV1IINFIDEIST Előfizetési árak : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. . . ----- Egyes szám 20 fillér. —— Fe lelős szerkesztő és laptulajdonos: RÉVÉSZ tAustos. Szerkesztőséi7 s kiadóhivatal: = Eelsóbanyai-utca 20. szám alatt. TELEFON SZÁM NAGYBÁNYA 18: = Az 5. gyalogezred részére szeretet- adományok a városházára küldendők Nyílik az iskola. A második iskolai esztendő nyílik háborús időben. Milliók küzdenek ott kint a harcmezőn életre halálra. Söprik a muszka várakat, mint a gyermek a kártyaépitmé- nyeket s itthonn azért folyik a tanítás csendben, békében, mintha nem is bömbölnének ott Varsón túl azok a negyvenkettesek. A tanerő, az mennél kevesebb, a gimnázium reá szorul a társadalom szellemi támogatására is. Most látjuk, milyen jó, hogy az elemi és polgári iskoláknál nők is tanítanak nagy számmal. Ha pár ezer nő nem foglalkoznék a tanüggyel, bizony szünetelnének ma az iskolák. Még gondolatnak is borzasztó, ha a muszka hadak keresztül hengereltek volna rajtunk. Most nem volna tanév, nem volna iskola, sem tanító, sem növendék, csak egy nagy siralom és pusztulás. E helyett azonban mi foglaltunk tért a fehér cár birodalmában s a Kárpátok bércei alatt csend és rend honol, a haza területén nincsen ellenség, nyílik az iskola. Áldjátok, ti szülék érte derék, vitéz katonáinkat, akik ezt lehetővé tették, ti pedig tanuló sereg, háláljátok meg azzal ezt a nagy jótéteményt, hogy tanuljatok, szorgalmatoskodjatok, gyüjtsefek kincseket a jövő megalapozására, hogy bennetek és általatok is nagy legyen a haza. Nyílik az iskola, büszke önérzettel lépjétek át annak küszöbét, mert a nemzet, melyhez tartoztok, nagyra hivatott. Adjon az ég a megkezdett iskolai évnek békés befejezést. Jó szerencséi! A lövészárokban. — Budapesti levél. — A villamos kocsi csilingelve fut a Ferenc József hid felé . . . Nyitott ablakán őszieden homályos napsugár siklik be és bágyadtan ^arcomat . » • Megborzongok, inkább fáj, mint jól esik ; már megint itt az elmúlás szomorú időszaka és hányán érik el a kikeletet? Hányán azok közzül, akik előttünk haladnak az ut testen fiatalon, üdén, bokrótás zászlóval, vig trombitaszónál . . . ? Hányán mi, kik mosolygós arccal, könnyes szemmel lobogtatjuk utánuk kicsi fehér kendőnket ? Hányán ? A nagy vásárcsarnok előtt sovány sváb kertészek koszorúkat áruinak . . . Mind cserfalevel- ből készült. Kellemetlen hang zavar föl gondolataimból. — Jegyet kérek! Felnézek, csúf szürke köpenyben egy harcias kinézésű, fekete »legszebb korú« penzionált szakácsáé .eh kalauz — sapkában gyér, fakó haján — kínálja a jegyet. Háborús kép. Veszek, pár fillért hagyok neki borravalóul s óh egek! A rém-alak összeüli csontos bokáját és szalutálva köszön, akárcsak egy fess kadét... Elmosolyodtam, csak úgy befelé, aztán már nem is volt olyan bágyadt a napsugár, mintha felfrissült volna ettől a furcsa látványtól. A villamos pedig száguldott tovább — tovább és »megsem állott« — mint a mesék mondják — hetedhét országig, még azon is túl, a hűvös völgyi lövészárokig. Nagy, szent kíváncsiság vitt oda. Látni akartam milyen az életök a háborúban a hősöknek. És miiyen a védelmök is? Óriás nemzeti szin trikolor mutatta az utat. Bent a kapun túl apró sátrak, összes szövetségeseink zászlóival díszítve, abban vannak az érmek s más hadi jelvények kiállítva. Csinos, virágdiszes kis jószágok ezek a tábori sátrak. Eszembe jutott róluk egy kedves honvéd-százados mondása: — Nagyon jók ezek a tábori sátrak, csak az a bajom velők, hogy ha lefekszem bennök aludni, arra ébredek, hogy az eső a számba csurog, mert vagy a fejem, vagy a lábam van künt belőle, de többnyire a fejem. Ugyanis a vitéz katonatiszt szép szál magyar ember s kicsiny neki minden sátor. De most télen — pár hét előtt itthonn volt — Uzsoknál megoldotta a »keleti kérdést«, azaz két sátrat tett össze és igy sikerült, teljesen bent aludnia. Ezek egy kicsit nagyobb sátrak és apró zászlóikat vidáman lengeti az őszi szellő. Jobban érdekel azonban ennél a rajvonal, a lövészárok, amely élethűen van elkészítve egyik csataterünk után és egy ott harcolt, jelenleg itt tartózkodó hadnagy önmaga ügyelt az »élethűségre«. Tehát tökéletes mása annak a tűzvonalnak. Egy pionier katona kalauzolt, komoly A magyar hadsereghez. Borfeletti, dalfeletti mámor, Ami benned, magyar sereg lángol. Forró láza hazaszeretetnek, Isten lelke, tűzlelke lepett meg. Győzelmes lobogónk Szálldossál, szálldossál! Magyarok istene Áldássá!, áldassál! Ki megvédted országunk határát, Magyar sereg, uj feladat vár rád ! Kezet fogván törökök hadával, Le kell számolj a bitorló szláwal. Turáni lobogónk Szálldossál, szálldossál! Naparcu istenünk Áldassál, áldassál! Orosz az ur Etel birodalmán, Magyar virul Etel sirja halmán. Sir alól és sir fölül a hunság, Keljen harcba az egész rokonság! Turáni lobogónk Szálldossál, szálldossál! Hadisten, istenünk Áldassál, áldassál! Finn és tatár muszka rabigában Sinledeznek az ős Szkithiában. Vessük a szláv uraságnak végét, Vívjuk vissza Etel örökségét! Turáni lobogónk Szálldossál, szálldossál! Turul-isten, Atyánk, Áldassál, áldassál! Nincs énnekem egyéb kivánságom : Fajtánk legyen első e világon. Márma győztes harcok fegyverével, Győztes holnap munka büvszerével. Turáni lobogónk Szálldossál, szálldossál ! Világbiró Isten Áldassál, áldassál! Bánk bán. Pepi és Peti. — Irta: Salamon Mór. — A vonat hosszasat fütyül, a végállomást jelzi. Már látszik a város, de a gőzös még teljes sebességgel halad. Dobogó szívvel az ablaknál állok és nézem, nézem a várost. A várost, az én kedves városomat, melybe mint gyermek érkeztem és melyet mint felnőtt ifjú hagytam el. A várost, melyhez annyi kedves emlékem fűződik, melyben éltem legboldogabb szakát töltöttem s melyet két évtizeddel ezelőtt hagytam ott s azóta csak legfeljebb álmomban láttam viszont. Most ismét látni fogom, sőt, már látom is, szivszorongva gondolom, vájjon az én régi kedves ismerőseimet találom benne, vagy úgy járok, mint Rip van Vinkle, mikor hosszú álmából fölébredt f Már nem sokat tűnődhetem, a vonat járását lassítja, megáll, kiszállok és húsz év után ismét az én kedves városomban vagyok. Gyalog megyek be, hiszen a kocsi oly sebesen vinne s én látni akarom a házakat hosszasan és élvezni a viszontlátás örömét. Az emberek egész tömege halad el mellettem vagy jön velem szemben, jól megnézem mindegyiket — ez se ismerős, azt sem ismerem. Ki tudja; pedig lehet, hogy ez az öregedő ur volt legkedvesebb iskolatársam; ama szembe jövő, már görnyedezni kezdő urinő talán kedves keringő pártnerem, vagy négyes táncosnőm. Hiába, nagyon eljárt az idő, megváltoztak az emberek, hasztalan kutatok itt ismerős után, magamtól nem ismerek rájok s lehet, ha valaki mondaná ez vagy amaz kicsoda, alig tudnám elhinni. Abba hagyom hát a meddő kutatást az emberek között; a házakat, a magán és középületeket nézem. Azok is megváltoztak, szebbek, cifrábbak, de azért ezeket fölismerem s régi kedves emlékeim elevenednek föl Iáitokra, Itt egy kedves tanítványom lakott, amaz az osztályfőnököm lakása volt. Ezen az utcán sétáltam, sokszor üres gyomorral, de mindig telve ábrándokkal, reményekkel. Most nagyot dobban a szivem, a gimnázium épülete előtt állok, állok, nézem s nem tudok többé semmit a jelenről, mi van, mi történik körülöttem, lelkem s minden gondolatom már a
