Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1915-07-11 / 28. szám
L Nagybánya, 1315. Julius 11. — 28. szám. XLI. évfolyam. társadalmi hetilap. a pnvn/wv* r gazdasági egyesület hivatalos közlönye V c/ jEUSTIKI MXXsTO.ElIST VASÁRNAP Egész ói A/ w elelős szerkesztő és laptulajdonos: RÉVÉSZ tXuSTOS. Szerkesztőség s kiadóhivatal : Felsőbányai-vtca 30. szám alatt. = TELEFON SZÁM NAGYBÁNYA IS: — Aratás. Jobbak, sűrűbbek a vetések, mint a közelmúlt években. A rozs, a búza kalásza nagyobb, súlyosabb. Folyik az aratás mindenfelé. Viíiámíik a sarló, peng a kasza, marokszedő lányok gyűjtik a markokat, kévekötők után sűrűn maradnak a kévék és apadnak az aranyszínű, drága kalásztengerek, tavacskák, helyettök mind sűrűbben emelkednek a keresztek, éppen mint ezelőtt. S mégis más, egészen más az aratás az idén. Folyik a munka szaporán most is, de nem zengi vissza bérceinkről a visszhang az aratók dalát; emelkednek a keresztek, de nem hangos a mező az arató lányok és legények tréfáitól, kacajától. Aratunk, mint még eddig soha. Eddig is megtörtént itt-ott, hogy előre lefoglalt gabonát aratott a gazda. Most azonban mindenütt rekvirált gabonát vágnak galatnb- ósz férfiak, ráncos anyókák, serdülő lányok és gyermekek, a legjobb munkáskezek azonban hiányzanak ;• a legények. S folyik a munka szótlanul, komolyan, szaporán, még a 8 éves gyermek is segit, siet, hogy hamarabb legyen a cséplés, hamarabb legyen kenyér. S perreg a munka komolyan, hisz mindnyájan tudják, hogy most vitéz harcosaink után, a termés az, ami iránt legnagyobb az érdeklődés, Minden tekintet a termés felé irányul, s aggódva kérdi: vaj- j jón te drága föld, melyet ezer éve védünk ; és annyiszor áztál dicső hőseink érted kiomló drága vérében s most is, a történelemben páratlanul álló dicsőséggel védelmezünk s oly sok drága vér omlik ismét érted: nem fogsz-e most — mikor legnagyobb a szükség — cserben hagyni ? Es a főid, a drága földünk felel, némán, hangtalanul. Ontja a kereszteket, a bő termésű drága aranykalász kereszteket. Es az állam rekvirál, rekvirál a gazda kiadását és fáradságát szemelött tartva, nemesen és igazságosan. Igazságosan, mint gondos atya, kinek minden gyermeke egyformán kedves. Rekvirál s megmenti gyermekét a kapzsi kufárok körmei közül, kik különböző trükökkel öles I n összeszednék a termelők fáradságos munkájának gyümölcseit, hogy aztán szinte hihetetlen uzsoranyereséggel adják tovább a fogyasztóknak, az árváknak, özvegyeknek, a hazánkért vitézül harcolók családtagjainak. Áldásos az állam intézménye: a rekvi- rálás, mert tisztességes árban mindenkinek hozzáférhetővé teszi a mindenek fölött szükséges, mindennapi kenyeret. Ezért áldjuk az állam bölcs intézkedését, áldjuk és szeressük drága anyánkat: e haza szent földjét. Az utóbbi bőven ontja, az előbbi meg szétosztja igazságosan gyer mekei között a kenyeret. Ezért sietős, ezért csendes most az aratás, csak halkan rebegnek az ajkak egy- egy imát: — Hála Istennek van ismét búza, van gabona. Sűrűn, méitóságosan sorakoznak a tallón a keresztek. Kórházi levél. Kedves barátom ! Ha oz ember unja magát, megpróbálkozik mindennel, hogy unalmas idejét kevésbbé unalmassá tegye. Azt kérdezhetnéd, hát még a háborúban is lehet unatkozni ? Lehet. De csak akkor, ha már tizedik napja pihen az ember egy helyen, minden munka s dolog nélkül. Én ehhez nem voltam szokva. Én minden percemet felhasználtam. Talán ez az első eset, hogy voltak unalmas óráim is a háborús tizenegy hónap alatt. Ez is egy unalmas óra melyben ezt a levelet irom. Csak azt nem tudom kiről-miről Írjak. Lemberg bevételéről nem irhatok, azt már úgyis olvastad a lapokból, részleteket sem tudok róla, mert mi más irányban vagyunk. Hogy élünk itt? csakúgy, mint minden katona, ha pihen. Eszünk, iszunk, alszunk, sétálunk. Aztán, ha igy megunjuk, megfordítva kezdjük. Alszunk, iszunk, eszünk. Szóval a matematika egyik szép részével is foglalkozunk, a variatiővai. Csakhogy most nem a rideg betűket A. B. variáljuk, azaz variálom, hanem a rántott csirkét a riskásakochhal, zupát a hideg hallal, a fekete kávét a rántott hallal, a bort a sörre), a sört borral, a puha pázsitot a padlón való alvással stb. Ha ilyen példákkal tanították volna annak idején a variatiót, nem bántam volna, ha a latin órákat Í3 ezzel helyettesítik . . . De hová jutottam, a harctérről a gimnázium padjai közé 1 Nem is erről akartam én neked irni, hanem leirom, milyen nagyszerű tehetségek gyűltek össze a mi kórházunknál és milyen egy k. u. k. Mab. Res. Spital társadalmi élete. Mert nemcsak a betegekkel, a sebesültekkel, a Magen és Dermkatharrai, Lungenspiizenkathar- ral stb. foglalkozunk itt (ügyelj, hogy olvasás Férfiúról, miegymásról. Ebben a novellában szerelemről van szó. tehát banális; férfiról, aki golyót repit a fejébe, mert észreveszi, hogy a föiáüitott teóriája helytelen volt; tehát lehetetlen is . . . Tulajdonképen nagy merészség manapság egy ilyen lehetetlen, sőt banális dolgot megírni, de amióta rájöttem, hogy maga az élet produkálja a leglehetetlenebb novellákat, azóta nyugodt lélekkel tudom leírni az elbeszéléseimet, melyekre még a legszigorúbb kritika sem foghatja rá, hogy nem történhetett meg. Ezek után — ha úgy tetszik — rátérhetünk a kérdéses tárgyra. Az újság az nap tizennyolc oldalon jelent meg s a szerkesztő a haját tépte dühében, mert a szerencsétlen Krausz háborús cikkét az első szótól az utolsóig törülte a cenzúra. — Az ördög vigyen el minden alkalmi Napóleont — tört ki elkeseredve, araikorsehogy- sem tudta összeállítani az újság aznapi számát. Amint a rossz novellákban történni szokott — én nem tehetek róla — de ebben a percben a szerkesztőségben is megszólalt az életmentő telefon. — Halló . . . halló — kiabálta egészen felvillanyozva a szerkesztő. Hogy mi mindent hallott, azt csak felragyogó arca árulta el némileg; öt perc múlva már az Íróasztalánál ült s óriási gyorsasággal gyártotta egymásután a kutyanyelveket. Maga a cim egy félhasábot töltött be. Öagyilkosság! Várady László tragikus halála stb. . . . »Városunk nyugalmát ma reggel . . .« stb. Nincs szándékom az egész riportot leközölni, azt önök úgyis megtalálhatják, ha fölkeresik az újság illető számát. Ellenben meg kell jegyeznem, hogy a cikk tanúsága szerint az öngyilkosság oka pillanatnyi elmezavar volt. Hogy tényleg az volt, azt a kis város intelligenciája habozás nélkül helybenhagyta. Ellenben nem fogják helybenhagyni önök, ha elmondom azt, amit az újság nem tudott s amit véletlenül én tudok az esetről ... Várady László megtestesülése volt annak a sokatjeleníő fogalomnak, amit a nők a »fess ember« kifejezéssel szoktak azonosítani. Hogy az arca, tekintete milyen volt, azt nem részleteze.a bővebben, ehhez mi férfiak nem bírunk kellő fogékonysággal. Ellenben tudom és pedig biztos forrásból, hogy a hagyatékát százezer forint, negyvenkét nyakkendő és harminc pár színes selyem harisnya képezte, nem említve azt a pár száz szerelmes levelet és több parókát kitevő bakfis- hajfürtöt, melyet az Íróasztalában találtak . . . Nekem jó barátom volt a megboldogult s épen azért a lehető legkomolyabb stílusban fogom önöknek elmondani az esetét. (Ez ugyan ismét szabálytalanság, mert ha az ember vígan kezdi, fejezze is vígan be, mondják az irodalmárok, noha ez nagy tévedés. Tessék megnézni az életet, ahol a köny és kacagás oly közel állanak egymáshoz — mint minden komédiában — hogy össze is szokták cserélni őket) Szegény barátom tragikus halálát a szive okozta. Ne tessék mosolyogni, az én barátomnak negyvenkét nyakkendője mellett tényleg a szive volt a legértékesebb része. Hogy tudott az s.- ember érezni! Engem is szeretett, mint barátját, de a nőket . . . Ha egy mosolygó bakfis arc véletlenül rámosolygott a Bretter-promenadon, akkor nem lehetett szegény Lacival bírni. Egyszerre úgy viselte magát, mint egy hetedikes gimnázista. (Bocsánatot kérek a diákoktól, hogy ezt a közkedvelt frázist leírtam. Szerintem a diákszerelem ez a bérház és telekkönyvmentes hangulat legértékesebb lelkiállapot a világon !) Imádta a lányokat. Szinte beteges, nagy vonzással volt rá minden mosolygó lány-szem, melytől nem tudott szabadulni, addig, amig . . . (hanem nem vágok elébe a dolognak, inkább elmondom, hogy mint vélekedett ő a lányokról.) Egy este (a novellákban a legkedveltebb időpont) együtt feketéztüak a »Römischer Kaiser« kávéházban. A szemközti asztalnál ült egy leány. Előtte kis pohár likőr, éppen olyan meleg, rózsaszínű, mint az ajka . . . (Ezt Laci jegyezte meg, aki egyszerre lángra lobbant a kis leány jelenlététől.) — Nézd csak, moadá egészen közel hajolva hozzám. — Olyan ez a bakfis az ő szókés loknijai- val, mint egy kinyílni készülő rózsabimbó . . . (Éppen igy mondta.) Szinte csudálkozva néztem rá. Egy ember, aki a XX-ik században a lányokat a rózsához hasonlítja! Mikot már a középkorban is szégyenkezve meite leírni az
