Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1915-06-06 / 23. szám
L Nagybánya, 1915. Junius 6. — 23. szám. XLI. évfolyam. TÁRSADALMI HETILAP. vBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE aGKTBlLElSIIIK: Xv'EIUSriDIEX'T VASÁRNAP <>• cí^r- ai J Egész évre 8 Kr Félévre ¥i>. Negyedévre 2 K. ===== Egyes szára 20 fillér. ——-—= Felelős szerkesztő és laptulajdonos: ÍRÉ'VÉSZ JÍ.1TOS. Szerkesztősé ff s kiadóhivatal : Felsőhányai-utca £0. szám alatt. A háború tanulságaiból. Szélcsend volt. A békének áldásos nyugalmát élveztük. A csendes munkának helyenként szép fejlődésében gyönyörködhettünk. A fokozatosan haladó építésnek eredményei többször meglepően emelkedtek előttünk. A nemzet erősödését, vagyonodását örömmel szemléltük. Az utóbbi években azonban itt-ott nyomoítságot is láttunk. Mint a kánikulai rekkenőség, olyan nehézséggel szállott reánk ez időnként. Már a nemzeti tespedésnek jeleit éreztük ebben. Aztán vihar kerekedett. Amit tespedésnek láttunk, nyomottságnak éreztünk, az a kitörésre készülő vihar jele volt. A ciklon óriási erővel, eget-földet megrázva jött. irtózatos ereje minden azelőttit fölülmúlt. A népek tajtékzó haragja úgy megindult, mintha a földről mindent el akarna seperni. Mi e küzdelemnek a kellős közepébe jutottunk. Élet-halál harcot kell vívnunk, ha élni akarunk. Ha Isten segítsége az akaratunkat megacélozza, megmaradunk. Meg kell maradnunk már nemzeti múltúnknál fogva is. * Mióta a világháború kitört s nemzetünknek erőfeszítő szívós kitartását napról-napra tapasztaljuk, e küzdelemből tanulságokat óhajtunk levonni, amelyeket aztán béke idején a nemzet erejének fejlesztésére felhasználhassunk. E tanulságok természetesen kell, hogy olyanok legyenek, amelyek a nemzet nevelésében kiváló értékkel bírjanak. A tanulságok egy részét az ország egységes nemzeti fejlesztésére használhatja fel a nemzet, másik része az előbbibe, mint keretbe foglalva iskoláinkban, gyermekeink nevélésénél kell hogy értékesítve legyen. Minket, iskolaügyi munkásokat az utóbbiak munkakörünkből kifolyólag is érdekelnek. Itt most lehetőleg csak ezekkel foglalkozunk. Az ember mint a társadalom tagja addig és akkor érték, ha a neki jutott munkakörben, szigorú kötelességérzettől vezetve mindazt megteszi, amit legjobb tudása, becsületes akarata mellett igazi odaadással végezhet. Nem egyéb ez, mint a kötelességteljesítésnek az a mértéke, amely minden jóravaló egyénben, nő- vagy férfiben meg kell, hogy legyen. A hazáért dicsőséggel harcolók, a merész tettekre elszánt katonák, a határozott cselekvésü leleményes hősök a harctéren ezekből válnak ki. Ezek mindenikében elszántság van, az önfegyelmezésnek, a gyors meggondolásnak erejével bírnak. Közre játsz- hafik véletlen s lehR kivételes eset is, de a háború hősei általánosan mégis a kötelességtudásnak olyan mértékével vannak felvértezve, felfegyverezve, akik itthon békés munkásokul egy-egy helyen erős kötelességtudással dolgoztak. Ebből következik, hogy az a régi kipróbált s örökké igaz nevelési alapelv, mely a kötelességteljesítést az embernek annyira sajátjává akarja tenni, hogy mintegy a vérébe bevinni szeretné, mint a háború tanulsága első sorban szemünkké ötlik. Nekünk ezt az ósdi nevelési elvet, ha lehet, az eddiginél nagyobb eréllyel kell a gyakorlatban megvalósítanunk. Arra kell törekednünk, hogy a kötelességtudásnak erényével, a kötelességteljesitésnek vágyával minden tanítványunkat lássuk el. Igyekezzünk ezzel az embereket odanevelni, hogy belássák, hogy a kötelesség odaadó teljesítése a társadalom s a nemzet iránt való olyan elemi tartozás, melyet aki elmulaszt, nem méltó arra, hogy a társadalomnak s a nemzetnek vívmányaiban osztozzék. Ha mindnyájan egyenlő odaadással teljesítjük kötelességünket, azzal egymásnak nagyban segítségére vagyunk. Az utcai sociálismus, az elfajult munkabérharcok a kötelességteljesitésnek ilyen szigorú, ideális, de a gyakorlati életbe átplántálható mértékével ellentétben állanak. Nekünk részben ezért is kell, hogy a kötelesség végzésének magasabb mértékét állítva fel, vigyük be a nevelésünkbe. Egy-két évvel ezelőtt még, amint ismeretes, a munkásosztály tagjainak munkaadó és munkás között fennálló rideg követelése, mint társadalmi betegség élesen kirítt. A háború előszelének ideje s a háború alatt ez megszűnt. Ma a munkás örvend, ha munkát kaphat s túlzó követelésekkel nem lép fel. A háború által előidézett szükség a szemérmetlen követeléseket letörte s az illetőket a körülményekkel való megalkuvásra kényszeríti. Az a fegyelmezetlenség, amely e részben és más tekintetben is megvolt, mint a háború által felvett tapasztalat arra int, hogy a kötelességtudás erénye mellett fegyelem legyen a társadalomban, de ezt a fegyelmet a tekintély elvén alapuló Apám halálán. — Irta: Dura Máté. — I. Koporsódhoz jöttem, kiterítve fekszel, Mozdulatlan, némán, lecsukott szemekkel. Rósz álomnak hinném, mit szemeim látnak: Anyám zokogása mondja valóságnak. Anyám zokogása mondja, hogy meghaltál, Minket, szerettidet, árvaságra hagytál. Hosszú, örök útra keltél búcsúzatlan, Áldás nélkül hagytál a világi harcban. S hogy tőlünk így vált el szótlanul a lelked, Velünk fájdalmában még a föld is reszket. II. Simítom homlokod, halovány orcádat, Könyeim patakja mindjobban magárad; Az tehát a vége világnak, életnek: Hideg földbe tesznek, hant alá temetnek ? Itt hagysz, itt kell hagynod minket mindörökké? Átváltozol porrá, meg se ujulsz többé? Lelked égi szikra, égbe szállt-e vissza? Lesz-e őrző gondod földön hagyottidra? És vájjon az emlék szelíd esti fénye Vet-e csak egy sugárt gyászunk éjjelébe ? Siratunk mindnyájan: apánk többé nincsen! Reménykedve mondom: ott van a jó Isten! III. Csillag égett nyugaton Fényesen ragyogva — Benned az én csillagom Leesett a porba! Szép, hatalmas büszke cser, Kímélték az évek — Gyenge szélből nagy vihar Éppen ez tőré meg 1 Hegy tetején tiszta tó, Szívnek is javulás: Hát csak ezt eltörleni Jött a földindulás? Megnyugvás és bizalom Segítsetek engem: Félek, összeroskadok Kétségtört hitemben! IV. Nem is messze vittünk, csak a temetőbe, Abba a rád váró, nyirkos sírgödörbe, Ahol az életnek útja ketté válik — S nem érkezel vissza soha mihozzánkig! De mi azért várunk, minden órán várunk, Oh, beh kedves vendég lennél te minálunk ! Hátha lehető lesz egyszer a lehetlen? Hátha még az élet fölpezseg szívedben? V. Nehéz-e már a föld, Mi koporsód nyomja? Ép csak mostan rakták Fölötted halomba. Nehéz-e már a föld? Meghajolva kérdem S mintha engem nyomna: Megtörik a térdem. Átölelem fejfád, Nevedet kiáltom: Föllellek-e még itt, Vagy a túlvilágon ? S kéidésimre válasz Kél az égből, földből: Fölíeljük még egymást: Föltámadunk, föl, föl! VI. Mint a szikla, hitben Voltál rendületlen;
