Nagybánya és Vidéke, 1914 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1914-12-27 / 52. szám

1914. December 27,

(2) 52. szám.

_____ NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE

A nagy csendet a száraz fenyőgalyak sziszegő, pattogó tűzijátéka zavarja meg. Mintha csak szólna, sut'ogna a vörös zsarátnok fájdalmas panaszkodással a némán, elborultan bóion- galó karácsonfához, melynek ágain vásári olcsó cikkek, papirosszaliagok bizarr szinvegyülete lát szik ...

És a suttogás nem marad válasz nélkül, a sötét fenyő is megszólal. Szomorú, reszkető a hangja, Talán a havasi táj szépségét, a nap csodás ragyogását siraija s a vérrózsákat, melyeket annyiszor látott égni a hó csillogó fehérségén; talán a rózsát, hogy idehozták, megcsufolták a vásári diszek lélektelen csillogásával; mikor ott a hegyormon, a rásüiő nap reflexében oly káprázatos, meleg ragyogással villant ki sötét ágai közül a ráfagyott hókristályok milliárdnyi gyöngyszeme . . .

Lassan elhal a suttogás is: az ajtó csendesen kinyílik s egy szőke gyermekfő kiváncsi, okos tekintete cikkázik át a szobán, mig végre megakad a karácsonfa csillogó ágain.

— Megjött a Jézuska — csendül a gyermek őszinte, tiszta nevetése, a másik percben már ott térdel a fa előtt a boldogságtól lázasra pirult arccal s tekintete szinte gyegéden simogatja végig a nagybajuszu papiros huszárokat, a csillogó szárnyú angyalok libbenő csapatját . . .

Beszél hozzájuk, mintha értenék a szavát. Majd hirtelen mást gondol s kiszaladva a szobából gyermekes türelmetlenséggel hívja az anyját, hogy vele együtt örüljön annak a boldogságnak, mely — a naiv gyermek hite szerint — most betölti ragyogásával az egész világot.

Belép az anya s bizonytalan lassú iépássel közeledik a karácsonfa felé. Tekintete révedezik, talán nem is látja a fát, mely alatt boldogan játszadozva ujjong a gyermeke.

— Mamám! — mondja a gyermek büszke örömmel, — nézd mennyi szépet hozott a kis Jézus, bizonyára nagyon szeret minket! ... — Az anya szivén végig dobban a fájdalom. Valami reménytvesztett, d-.cos kétségbeesés reszket át rajta. Mi lenne mosl ? — gondolja lázas kínnal — mi lenne, ha én most karjaim közé venném a Pistukát s elmondanám neki, hogy apja valahol olt. szenved, ott vérzik a ködbetünő éjszakában, hogy a papiros huszárokat, angyalokat sem a Jézuska hozta, hanem én vettem a féltve őrzött utolsó koronámon; hogy holnap már nem lesz kenyér, hogy amit maga körül iát az mind hazugság, mind színlelés, mely megett ott lappang a dermesztő valóság kietlen sivársága ? . . .

Ránéz a gyermekére, azután magához öleli, mintha forró csókjával akarna bocsánatot kérni az előbbi kétségbeesett gondolataiért ... A gyermek kérdően tekint rá. Tisztán látszik, nagyra nyílott, őszinte gyermekszeméböl, hogy fáj neki anyja szótlansága. Máskor a karáesonestén az

anyja is ott játszott vele a karácsonfa alatt, segített neki felállítani a mereven szalutáló huszárokat, honvédeket s vele együtt örült a betévedő betlehemesek bohókás beszédeinek.

— Mamám, hát te nem örülsz ? — kérdi csendes, sirásrahajtó hangon. Az anya erőt vesz magán. Mosolyt kényszerit az arcára, csakhogy megnyugtassa a gyermeket. Mosolyog, pedig úgy érzi, hogy a kétségbeesés tépi, szaggatja a lelkét . . . Elfordul. S megy lassú, imbolygó léptekkel az asztal felé. Kivesz a fiókból egy kopott fényképet.

— Most irok apukának — mond a halkan s ráhajol a képre, hogy a kicsorduló könny meg ne csillanjon a szemében.

A gyermek tapsol örömében.

— Mamám, ird meg apukának, hogy a Jézuska mennyi mindent hozott nekem s hogy én neki is hagyok egypár aranyos diót, csak jöjjén már haza!

Az anya lassan írni kezd. A betűket elmossa a könny, a sorok is el-elferdü!nek, amint | reszkető kezével ijjedten törli le az előtörő könnycseppeket.

Künnt az éjszakában selymes suhanással bull a hő . . .

Az erdőszélben, derékbatört, fagyos hóval borított fenyő alatt áll feltűzött szuronnyal az apa. A szeme mereven szegződik az éjszakába, dermedt ujjai görcsösen szorongatják a Manlícher hideg csövét Körülötte holdsütötte mező, melynek fehér hóleplén groteszk árnyékot vet a katona imbolygó alakja.

Három hosszú órát kell őrt állania.

Sóhajtva indul el az erdőszélen, melynek sötét bokrai között a halál ezernyi fenyegető, leselkedő rémét látja a hó fehérségétől szinte elvakult szeme.

— Istenem — sóhajtá — vájjon mit csinál oithonn most a feleségem, meg a fiam, az én Pistukám? — vájjon meggyujtolták-e már a színes gyertyákat a karácsonfán, énekelnek-e nálunk is a betlehemesek ? Milyen jó volt tavaly ... Elgondolkozik.

Szinte örül üz emlékeknek, melyek betöltik egyszerű lelkét és visszaviszik a hátrahagyott, árvánmaradt otthonába.

— No, de sebaj, majd csak hazamegyek — tűnődik felig hangosan gondolkozva — aztán hogy fognak otthon örülni, ha visszajövök valami nagy medaillonnal. Én leszek a falu büszkesége, még az anyjukom is nagyra lesz vele, ha végigjöhet velem ünnepkor a főutcán a templombéii szolgálatra.

Ettől a gondolattól oly jó kedve támadt, hogy szeretne táncra perdülni. Egy pillanatra behunyja a szemét, hogy lás-sa a gondolataiban űzött mosolygós képet, azután megindul, súlyos léptei alatt sziszegve sülyed a fagyos hó

Egyszerre csak megáll.

— Milyen melegem van I — mondja csodálkozó hangon. A fegyvert önkéntelenül leereszti és rátámaszkodik, miközben tekintete végigsiklik a mezőn. Ijedten rázkrdik meg Szeme előtt hirtelen megmozdul az ég s a fehér hótemető ezernyi kristálya őrült keringéssel kezd forogni körülötte. Mintha lövéseket hallott volna ? Féltérdre ereszkedik, a fegyvert görcsösen szegzi a hang irányába. Azután csendesen leereszti. Amint ott térdel a hóban, tisztán látja, hogy,a havas la- törzs megelevenedik. Nini! hiszen nem is fenyő az, hanem egy fthérleples leány, kötényéből csak úgy szórja a piros rózsákat a térdeplő katona elé.

— Milyen szép, milyen friss rózsák — gondolja csendes, zsibbadt örömmel — vájjon igaziak-e? — Lehajol a földre s reszkető kezével végsimogatja a havat Nem érzi a rózsát, ujjai valami forrót érintenek.

— Vér . . . vér . . . suttogja kábult remegéssel.

Zugó agyában őrült iramban kergetőznek a gondolatok.

Majd hirtelen halálos zsibbadtság fogta eh Merev, bizonytalan tekintete még mindig a havon

látszó vérfoitokaf. nézi.

Az anya épen az ntolsó sorokat Írja. Feleszmél. A karácsonfa alatt könnyes szemekkel ü! a gyermek. Játékai ott hevernek körülötte. Amint észreveszi, hogy anyja rá néz, lassan feláll, szivettépő, keserves gyermekzokogással esik az anyja ölébe. Az anya megrettenve néz n. Azután magához szorítja csókos, féltő szorítással .. . Csak a fuldokló zokogásuk hallszik.

Min'ha csak megérezte volna a gyermek sejtelmes lelke, hogy a messze éjszakában egy szegény katona borul a hideg, csillogó puskacsőre s csókolja kékü ő ajkával hosszan . . . hosszan . . .

Karácson a Kárpátokban.

— Irta-: Révai Károly. -•

Valahol fent a Kárpátokban A fenyő erdők közepén,

Karáesonestén áhilattal Ül egy nehány magyar legény.

Egy terebélyes fenyőfára Aggatnak egyet-mást körül:

Kis semmiségek, mit ma kaptak A Tisza partról, messzirül.

Cukorka, alma, pár diócska Kis képes lapok, levelek . . .

Az alföld rónáiról küldték Asszonyok, lányok, gyerekek.

Apám mesélte: Boszniában történt. Négyen voltunk egy hegyszakadékba vájt országút szélén. A méteres hóban nem valami kellemes volt a pihenés. Az előttünk izzó tüzből már csak hunyorgó zsarátnok árasztotta melegét abban a gödörben, amelynek oldala csillának) fehér, fagyos, jeges hó volt. Messziről a távol feketeségből halványan rajzolódott Sarajevó lámpáinak sáppadt fénye az északi égre. Fagyos hideg volt A dermesztő éjszakában, a sivitó szélben mi négyen, a magyar alföld négy tájáról verődtünk itt össze a pislogó tűznél. Nem volt semmi dolgunk, csak a tábori postát kellett bevárnunk, hogy a szerte csatangoló rablóbandáktól megvédelmezzük az ezred vagyonát.

Egy hórihorgas nyírségi legény volt a vezetőnk. Fülig bujt vastag komisz bundájába, manlicherét meg úgy szorongatta, miut a hasa- fájós pólyás gyermeket szokás. Mind a négyen a tűz körül kuporodtunk. Sajnáltuk, hogy lánggal nem éghet, de szigorú parancsunk -volt rá, hogy föl ne fedeztessük magunkat. Megelégedtünk hát egy kis harácsolt szénnel is. Sokáig ültünk igy szótlanul, gondolatunk Isten tudja merre járt, mikor az egyik, tgy ragyás képű, de jámbor szemű fiú megszólalt:

— Tudjátok e, mi van ma?

— Hát este, vagy éccaka, tán éjfél is van már ... — szólt bele mormogón a vezetőnk.

— Eszed vau fiú, de mégis , . .

— Megállj csak — kezdett számolni a harmadik, egy cigány fajtájú alacsony fiú, — ten- nap volt huszonhárom, ma van . . .

— Ügyi, decemberben vagyunk? — szakította félbe csak úgy szokásból az óriás szakaszvezető.

— Ott hát, ma van december huszonnégy ... éjfél előtt talán vagy húsz perc . . . Nézzétek a fölöttünk való csillagos eget, pislog a sok csillag, mintha valamennyinek könnye volna

Mind a négyen az égre néztünk. Valóban gyönyörű csillagos éjszaka borult ránk és Isten tudja meddig bámultuk volna, ha egyszer csak a ragyás le nem kapja sipkáját borzas fejéről.

— Ma született meg a Krisztus ... — suttogta áhítattal és keresztet vetett magára.

— Igaz . . . igaz — sóhajtottunk mindannyian — ma szenteste van, ma vau a világ Megváltójának legszebb ünnepe .

Az óriás fölsóhajtott:

— Bizony, tavaly nem igy ültem meg a szentestét

— Én sem — feleit a másik. Mi többiek nem is szóltunk. Én hallkau mormoltam el egy édesanyámtól tanult imádságot, mig lelkem egy karácsonfa körül keringett otthon, amit talán most díszít sirató édesanyám.

A kis ragyás azonban megzavart mindnyájunkat. Széles fogait mutogatva, mosolyogva kérdezte:

— Emlékeztek-e még rá, hogy a bibliából mit tanultunk ? Rosszalón néztünk rá mind a hárman.

— Ugyan, hagyd most az iskolát — szólt rá az óriás

— De nem hagyom ám! — erősködött a ragyás, — ügyi abban van, hogy aszongya, hogy a pásztorok éjjel nyájaikat őrizték és egyszer- csak megjelent egy angyaisereg és énekelve hirdette, hogy megszületett a kis Jézus. És azt is

tudjátok, hogy mit énekeltek az angyalok. Ugye azt, hogy »Dicsőség a magasságban Istennek, békesség a földön és az emberekhez jóakarat.«

És mégsem volt békesség. Nem volt, mert gonosz emberek mindig voltak ezen a földön és mindig is lesznekl Akkor is ott volt Heródes, aki gonoszságában gyermekvérre áhítozott . . .

I Hát oszt’ — szedte össze rendszertelen gondolatait a kis ragyás — hát oszt’ azóta nem mindig gonosz emberek iparkodnak elrontani a jámbor keresztények békességét? Bizony azok! Mert ha nem azok, hát most én nem itt ünnepelném az Ur Jézus születését, itt né ebbe’ a hó odúba’, hanem otthon, bizony otthon . . . — Itt már könybe lábbadt szeme a fiúnak. Görcsösen ragadta meg hideg fegyverét és fölsóhajtott :

— Bárcsak ezen a szent éjszakán lehetnénk békességben . . . Hiszen a békesség olyan boldogító . . .

Ebben a pillanatban a közeli hegyről halk csúszás hangja verődött le. Mind a négyen a | hang iránya felé néztüuk.

Jó szemünk volt, a hó fehérsége is segített, csakhamar fölismertünk kilenc fekete alakot a sikós havon. A hegyoldalnak támaszkodva kúsztak felénk. Az óriás szakaszvezetö mormogott valamit. A cigáuyképü fegyverét vizsgálgatta, mig a jámbor szemű ragyás keserűen sóhajtott föl:

— Istenem, jóságos Istenem, hát öljünk, öljünk ezen a szent estén, ezen a szent éjszakán? Hej, hej, a Heródes álma, átok a világon, átok, átok ..

— Micsoda Heródes álmáról beszélsz ? — hajoltam hozzá suttogva,