Nagybánya és Vidéke, 1914 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1914-07-05 / 27. szám
*vy Nagybánya, 1914. Julius 5. — 27. szám. XL. évfolyam. NAGYBANYA ES VIDÉKÉ íme TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEaJELENIK ZMUZKTIDEIISr VASÁRNAP Előfizetési árak : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. ...... -= Egyes szám 20 fillér. :------- . = Fe lelős szerkesztő és laptulajdonos: RÉVÉSZ jAoSTOS. Szerkesztőség p kiadóhivatal : QO. }2 alatt. r 18: = A SARAJEVÓI TRAGÉDIA. Ma egy hete még ünnepségek voltak a bos- nyák fővárosban, a nagyszerűen sikerült hadgyakorlat után pihenőre térve, örömben ünnepeltek katonák és civilek, hatalmasok és közemberek. A trónörökös, mint daliás, erőteljes férfiú, járt-kelt a nyüzsgő, éljenző alattvalók között, megosztva az áradozó ünnepeltetést hőn szeretett kedves nejével: Zsófiával. Ma már nyugosznak mind a ketten az art- stetteni falusi csendes kis templom még csendesebb sírboltjában. íme a vég, mely szörnyű egyenlőséggel osztályrésze királynak és koldusnak egyaránt. Bölcső és koporsó minden emberi élet kezdete és vége. Csakhogy a jelen esetben gaz, elvetemült, aljas fickók fondorkodásai, lesbe állott orgyilkosok bombái és forgópisztolyai szóltak bele embertelen kegyetlenséggel a történelembe s a kierőszakolt tragikus vég szive mélyéig megrendítette hazánk emberiesen gondolkozó, hűséges lakóit, a férfiakat, a nőket, az apákat, az anyákat, a gyermekeket mind. Siratjuk az erőteljes férfiút, a gyöngéd nőt, a szerető házaspárt, a trónnak nagy reményekre jogosított várományosát, siratjuk azt a három apró árvát, akiknek a fényes rang, a milliónyi vagyon, az országok részvéte nem adhatja többé vissza soha a jó apának, a drága édes anyának mosolyát, ölelését, szeretetét. És siratjuk a mi jó öreg királyunkat, I. Fe- rencz József őfelségét, akinek 86 éves agg korában ezt a rettenetes tragédiát is meg kellett érnie 1 Mily keserű csalódás a műveltség, az élet- tapasztalat oly magas fokán látni, hogy sülye- dünk, esünk visszafelé, hogy Jézus nevét hir- 'dető államok mint fenekednek egymás ellen, hogy a XX. század gyermeke sokszor alább- való az erdei vadállatnál, mert az csak akkor öl, ha éhezik, mig emez ... De ne folytassuk tovább, kifolyt vére annak a fenséges házaspárnak, amely a szeretet családi szentélyében találta minden boldogságát s amely bizonyára az országok szövetségének nagy családját is épp oly igaz szeretettel istápolta volna a jövőben! A mi gyászunk mély, a mi gyászunk igaz, a mi gyászunk osztatlan! Úgy vágynánk fölébredni a rémséges álom kínzó lidércnyomása alól! És föl fogunk ébredni. . . mert »van bíró a felhők fölött, áll a villámos ég!« Halál. így indulok majd ismeretlen útra, Melytől, ki nem bölcs, mind remegve fél... Irta: Sajó Sándor.— Harangok zúgnak, temetésre búgnak . . . Itt benn körültem árnyak lengenek; Ahl neve sincs tán az én néma búmnak, Mely átkarolja bágyadt lelkemet. Sejtés tán, melytől - mint napfény az éjtül - Szárnyas jókedvem nyugovóra száll, S hogy im az alkony végkép rám sötétül, Te ülsz az agyamra, bús képzet: halál! Szeretek élni. Bár tövist taposva, Egy-egy szál rózsát mégis téphetek; S bár utam sokszor könnyek árja mossa, Nem mondom gyásznak ezt az életet. De, hogyha lenni: nem teher szivemnek, Kell, hogy nem lenni még könnyebb legyen, A gondolat, hogy vég nélkül pihenjek, Zajgó hullámot nem ver lelkemen. Eimulni könnyű; hull a kert virága: Nem neki fáj az őszi bús halál; Hajh! csak a kert lesz mondhatatlan árva, Hogy díszét vesztve, letaroltan áll; Meghalni nem fáj, ahl temetni fáj csak, Halottnak tudni féltett örömöt, A sir, amelyet kedvesünknek ástak, A hant, mely a koporsón dübörög . . . Csillag kialszik odafönt az égen, Virág elhervad idelenn, tudom; És nemsokára magam is elérem A bú; part szélét, melyről lebukom. Holtom harangszó panaszolja búgva És viszi hírét röpke gyászlevél, — S meghalni sem fáj! Oh, e gondolatba Ölelő hittel kulcsolom magam; Elmúlunk, mint a tónak játszi habja, Bú nélkül, könnyen, öntudattalan. Lágy ölbe ringat a halál az éghez, — Végső vívódás: élők kínja csak, Búcsúzó lélek földit már nem érez, — Azé minden gyász, aki itt marad . . . Uram, ki ur vagy életen, halálon, Ettől a gyásztól ments meg engemet! S add, hogy koporsóm másoknak se fájjon, Ha majd magadhoz hívod lelkemet. Ne jajduljon bú napom elborultán, Hogy könnyen haljak, órám ha lejár: Szelíden, mint a tó tükrén a hullám, S bú nélkül, mint a röppenő sugár. 0 0
