Nagybánya és Vidéke, 1914 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1914-05-03 / 18. szám
1914. Május 3. 18. szám. (3) javunkért, mi mellettünk vagy a szomszédságunkban élnek s. mégis, messzibb vannak tőlünk, minden Rómánál, minden Velencénél, minden New-Yorknál: a magyar népről, az ő lelkiéletéről, amit szeretnénk szeretni, de nem (ismerhetünk — mert minden jobbágy-felszabadultság dacára, távol, nagyon távol élnek tőlünk, magyar uraktól a magyar parasztok s könnyebb kimenni Rómába s megösmerni a Vatikáni könyvtárt, mint egy magyar faluba, megösmerni a magyar paraszt lelkét. Annak, aki Velencét, Rómát, Nápolyi, Madridot, Caprit megakarja ösmerni, csak hajóra vagy vasútra kell ülnie, de annak, aki a magyar parasztot akarja megösmerni, világok fölfedező utjáná! nagyobb útra kell vállalkoznia: mert áthidalni a távolságot Nagybánya, Budapest és Madrid között könnyebb, hiszen csak gazdasági és tehnikai kérdés: de áthidalni a távolságot Budapest — Nagybánya és a falu lelke között — nem, ezt nem lehet olyan könnyen. Nem lehet, mert a magyar paraszt a magyar urban ma is ellenséget lát, aki őt kihasználja, energiáját, tőkéjét, utódjait, munkáját igénybe veszi és nem ad érte mást, mint az életoptimum mi- nimálilásáí, még azt sem adja, hogy embernek ösmerje a magyar népet — s a lelke megös- merésére törekedjék: mert van n ki is lelke, csak nem ébredt föl annyira, hogy tudatosságával az úri osztály tudatos lelkiéletébe kapcsolható legyen Igaza van, asszonyom, ha szociális érzékének minden fejlettségével ennek a végtelen űrnek áthidalását szeretné. És szereti már is a magyar parasztot, — vagy legalább szeretné szeretni, de érteni ön sem értheti: mert ön is kulíurember, mint a magyar nép, a magyar parasztság legékesebb szószólói is csak szeretik: nem érthetik, a magyar nép minden fájdalmát. Sem én, sem ön, sem Jászi Oszkár, sem Kuni! Zsigmond, sem Ágoston Péter, sem Szende Pál, mert ők sem abból a népből nőttek fői a nép megértésére törekvőkké, hanem a polgári osztályból s itt is ott van az áthidalhatatlan távolság, ami a megértést, messzire veti. Mit értek én megértés alatt, asszonyom? Lássa: Velence szépségeit könnyebb nekünk megösmerni, megérteni, mint a paraszt lelkivilágának szépségeit, mert. épen a ku’turánkkal vagyunk közelebb hozzá Velencéhez is. Rómához is, Párishoz i.*, New-Yorkhoz is. Hiszen az iskolák, a könyvek a klassika filológiát, a kias- sikus művészetet, klassikus nyelveket és geográfiái ösmereteket adnak, de nem szociális érzéket a közelünkben élő, szenvedő, elnyomott és meg nem értett paraszt szeretetére. Erre pedig szükség van a ma életében, de szükség van tolmácsokra is, akik nekünk — mint a geográfia ö-:merői a távoli világokat — toimá csolják. Erre pedig nem alkalmas sem az én, sem az ön, sem Jászi Oszkár, sem Szende Pál. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE sem Ágoston Péter, sem Kenedi Géza műveltsége, tudása, mert ők is csak szensibilitásukkal közeledhetnek a néphez, nem a tolmács oda-, közéjük tartozóságával. A nép tolmácsa pedig nem lehet más, csak a nép, a parasztság városba került, művelődött, intelligens eleme: a munkásság. Lássa, asszonyom: ennél a pontnál pedig az ön, az én, sőt igen sokunk óhaja, vágya, hogy a szociális témákon át eljussunk a nép lélektanához: földbegyökeredzik a lábunk, a tudásunk, a vágyunk, mert ugye, sem ön, sem én, sem mindnyájunk nem akarnánk egy munkást — nehézkes és töredezett, esetleg nem is finom stílusával a mozidobogóra állítva hallgatni ? Pedig, bogy a tolmács ulján értsük meg a népet, ehhez kellene folyamodnunk I Volt már ön törvényszéki tárgyalásokon? Vagy ügyvéd, jogösmerő barátai révén tudja, ugy-e bár, hogy a román nyelvű vádlottakat román tolmács, német nyelvünkét német — és igy tovább — tolmácsok utján hallgatják s mentik fői őket? Vagy ítélik el? De látta-e már ön asszonyom, hogy ha asszonytársa került a vádlottak padjára, asszonytársának tolmácsolásával ítélték el őt a férfiak ? A férfiak, akik soha úgy nem érthetik, érezhetik, tehát menthetik is egy nő lelkivilágát, szenvedéseit, szervi indulatait, mint egy nő, aki maga is ki van téve egy nő minden gyötrelmének? Helyes ez? Vagy iátta-e már, hogy a magyar parasztot egy munkás tolmácsolt volna a polgári osztály elemeiből felnőtt urak, bírák előtt? Akik épen úgy nem érthetik meg a parasztot, sem, tolmács nélkül, mint a nőt, vagy a román, német, szerb ajkú vádlottat. Mit akar tehát ön, asszonyom ? Olyan tudományos szociális előadást hallgatni, ami önnel együtt a munkást is megneveli: a tolmács szerepére, vagy ennek a tolmácsnak az előadását? Ami ma még lehetetlen? Lehetetlent pedig nem szabad akarni: de igenis, dolgozni lehet és kell a leküzdéséért. Hagyja tehát, hogy a Waigandt Anna szociális érzéke utat vágjon Róma, Nápoly orvosilag ajánlva e légzőszervek mindennemű megbetegedése ellen, tüdőbetegségek gég ©hum?, szamárhuruí, gyermekek oer/é’yMrja ellen, /, fi&pftató mi-no’un -o hf<Úr+ £W ÜY+.q érQ 4 kor or*s és Paris előadásain át ezekehez a szociális előadásokhoz, mert ez és csakis ez az egyetlen lehető mód, hogy a munkásságot megneveljük a tolmács fontos és szükséges szerepére, ezzel együtt megteremtve azt a szociálisan kialakuló jövőt, amiről ön és én és még igen sokunk álmodik s amiért küzdünk. Mert higyje meg, nekünk, magyaroknak előbb Velencét, Párisi, Rómát kell megösmertetnünk, hogy tudatára ébredjünk önmagunk megösmerésének! —ön. Heti krónika. Egy igen kellemes utazással kezdtük meg a hetet. Voltunk Velenczében. Láttuk a remekszép dózse-palotát, a tündéri Márk-templomot, a feledhetetlen Kanál-grandot, a kottaorru gondolákat és a bájos Lidót. Nekünk, akik már bejártuk — igaz, hogy nem száraz lábbal — Velenczét, talán többször is jól esett viszontlátnunk a vízben fürdő csodavárost, melynek építését az egyszeri magyar huszár olyan szé • pen megmagyarázta. Minden hazugságát elhitte a föld népe, de azt már nem, hogy egy város a vizen épüljön s az utcákon csónakon járjanak. — Pedig nagyon egyszerű a dolog — mondá a vitéz. Hát tudják kentek, mikor a tengerbé- fagyott, ráépítették a jégre a palotákat. — Hát osztán mikor elolvad* a jég? — Olvadhatott már, atyafiak, mikor a város rajta volt. — A’ biz’a! Csakugyan úgy van. Nos tehát kedves és emlékezetes marad a hétfői Uránia-előadás mindenkinek, aki ott volt. Nem sokkal ez után megint egy andalító, tündériesen varázslatos nap következett: a május elseje. Az idő kedvezett neki. Éjjel adott ugyan egy kis esőt, melyre hetek óta áhitva várt a szomju föld, de az eső mellett is a cigány- zenekarok követhették ősi szokásukat s estétől reggel 8 óráig húzták a fülbemászó, lágy hangú dalokat s házról-házra járva, elszórakoztatták az utca népét is. A ligetben igen sokan fordultak meg este, éjjel és reggel is. Különösen a fiatalság kereste föl a most már teljes pompájában ragyogó ligetet, ezt a mi fő büszkeségünket s fölhangzott a dal, a szép magyar dal sokfelé az utakon, az erdőben, a hegyeken. Olyan jól esett hallanunk, hogy ebben a szomorú korszakban mégis vannak, akik dalolnak, akik örülnek az életnek. Mert vannak ám panaszkodók is, akik azt mondják, hogy éheznek, hogy nincs munkájuk. S mi tagadás benne, az építkezések nálunk kimentek a divatból, egy-két kisebb^ tatarozást vagy bányászházikót kivéve, nem épül Végül ádáz pillantást vetve a majomra, meghajolt a közönség előtt. A cirkuszos is meghajolt és a kocsis kivezette a lovat. Zúgott a taps. . . A cirkuszos család összehúzta a függönyt s mikor a kocsis szétoyitotta, az előtérben, egy asztalon, kis bábszínház állott ... A színes papírból készült alkotmány szépeu ki volt világítva s benne két kis cifraruhás bábu táucolt . . . A nép álmélkodva nézte a csodát .. . A cirkuszos asszony a színház mögül mesélte Genovéva szomorú történetét és mozgatta a bábukat . .. Németül beszélt. . . Nem értette senki . . . Az asszonyok között sokan voltak, a kik német szót sohasem hallottak s ezek kényelmetlenül feszengtek a padokon és sajnálattal vegyes félelemmel néztek a bábszínház felé . . . Aki hallott valaha, annak is nagyon szokatlan volt az előadás, a német szó nagy tömege, melyből csak a Genovéva és Goió neveket tudták megérteni . . . De a mozgó alakok, a veszekedések, szaladgálás annyira lekötötték a figyelmet, hogy lassanként már nem érezték a mese hiányát . . . Előre hajoltak a padokban ; az öregek föltették az ókulárét; mindnyájan kidülledt szemmel bámultak s nagyot nevettek, ha egyik bábu megverte vagy megölelte a másikat .. . A história hosszú volt, de a mikor vége szakadt, látszott az arcokon, hogy nézték volna bármeddig . . . Tapsoltak; a sovány trikós asszony, a kinek igen fogyatékos bájait nevetve tárgyalták az emberek, jobbra-balra hajlongott és köszöngette németül az ovációt. A függönyt összehúzták , . . Nemsokára megperdült a dob: szétnyílt a függöny és előlépett a majom . . . Piros ruhában volt; fején czilinderrel , . . Végigsétált a publikum előtt, megemelte czilinderét és félve nézett gazdájára, a ki korbácsot tartott a kezében . . . A séta sikerült... A majom letette a cilindert, fölmászott egy kötélén és gyorsan leereszkedett ... A gazda fejébe nyomta újra a cilindert, könyvet adott a kezébe s pápaszemet akart tenni az orrára, mondván, hogy a »tanító ur tanít« A majom azonban nem akart tanitani Az ember rávágott a korbáccsal s a majom cilindert, könyvet, pápaszemet eldobva bemonekült a közönség közé. Sikoltások hallattszottak . . . Majdnem mindenki fölugrott a padokról s a megrémült majom nem tudta hová legyen . . . Végre belekuporodott az egyik vénasszony ölébe, odasimult j hozzá és félkézzel átölelte a nyakát . . . A mámi szinte elájult , . . Nem mert hozzányúlni a cifraruhás majomhoz és csak kiabálva tiltakozott. — Ne izéljön urfi! No, no, urfi mit akar?!... Egetverö kacagás tört ki. A cirkuszos nagynehezen elvitte a majmot és a közönség körülfogta a mámit és bosszantották. — De a mikor ojan urfi formája van ! — védekezett a vén asszony, hanem hiába, mert nem tudta meggyőzni a publikumot. — Mijen izü a csókja ? Hogy dobog a szüve ? Szur-e, ha ölei? —- zúdították rá a kérdéseket. Csak a cirkuszosok mozgása vetett véget a mámi kínzásának . . : Következett az utolsó szám, a rettenetes kígyó kivétele a ládából. A művészek közeledtek a láda felé és belenéztek. A cirkuszos fölkiáltott: — A redenetes kígyó álszig ! — A kígyó alszik! — hangzott a közönség körében és egyre többen kerültek elé, hogy az üveglapon keresztül megnézzék. A »redenetes kígyó« valóban ott volt és aludt, még pedig örök álmot, mert ki volt tömve . . . A kocsis borzalmas történeteket mondott el róla . . . Elmesélte, hogy hetenkint egy malacot nyel le és azután alszik. Jaj volna annak, a ki fólébresztené . . . Említette, hogy egyszer, ilyenkor, valaki benyúlt hozzá s azt behúzta a ládába és lenyelte. A kígyó roppant vastag volt és mindenki húzódott el a ládától, mert-ki tudja? . . . így a kitömött kígyó hire meg volt mentve, A cirkuszos még néhány szót kerékbe tört, azután hajloogás, dobolás következett és a közönség tódult ki az ajtón az éjszakába . . . * * * Kölönte Mózsi báék egy kissé elmaradtak a többiektől, mert a tojásos kosarat keresték az asztal körül ... A kocsis segítségével végre megtalálták és megindultak, öregesen, botorkálva, a felszeg felé . . . Mózsi bá most is elől ment, a vén asszony utána . . . Jóleső érzéssel gondolkoztak a látott csodákról, de a világért nem mutatták volna, még
