Nagybánya és Vidéke, 1914 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1914-04-11 / 15. szám
Nagybánya, 1914. Április 11. — 15. szám XL. évfolyam. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE i^EötnBx-.iEiisrxiK: jMLxmTD^nsr "st'-a.s A:e,:isr.A.:p Előfizetési Egész évre 8 K. Félévre ===== Egyes szám Negyedévre ? iíér. — •" Felelős szerkesztő és laptulajdonos: KÉVÉSZ TÁITOS. Szerkesztőség s kiadóhivatal : Felsőbányai-utca SO. szám alatt. Szép tavaszi idő kedvez. Virágzanak a fák, kicsalogat a szabadba a zöldelő levél, virágoktól tarkállik a rét. Itt a husvét, a tavasz kedves ünnepe. Igazi örömnapnak kellene ennek lenni, amelyen feledi mindenki búját-gondját, az élet sok nehéz föladatát, a kegyetlen akadályversenyt, amelyben mindnyájan futunk ezen a világon. De, fájdalom, nem élünk olyan időket, hogy ezeket egészen feledhessük. A közállapotok nem valami rózsásak és biztatók. A föld sok helyen most is viz alatt áll. Ősszel nem tudtak vetni, tavasszal nem tudtak szántani. A pénz hiába olcsó, mikor nincs és nem kapható; a vállalkozások e miatt a minimumra szállottak alá. A háborús hírek csak nem hagynak alább, képtelen rémmeséket eszelnek ki és terjesztenek mindenféle országpusztulásról, emberevő alakulásokról. Éppen husvét első napján életbelép az uj sajtótörvény és rendelet, mely annyi korlátozást tartalmaz, hogy a sajtó működése nagyon meg lesz bénítva és rövid idő alatt — kétségkívül — revízióra fog szorulni a sajtószabadságot erősen megnyirbáló uj rendszer. Voltak nekünk törvényeink, amelyek soha sem léptek életbe, pl. a lex Szapári- ana a közigazgatás államosításáról. Vagy amelyeknek életbeléptetését a közvélemény felszólalására elhalasztották, pl. az uj adótörvény. Csodálatos, hogy éppen ezt a törvényt nem tudták fölfüggeszteni, mikor szabadsajtó nélkül nincsen előrehaladás, egészséges fejlődés. A városok el vannak adósodva mind egy szálig és nincs, aki segítsen rajtuk. Ezek áldozatai a haladásnak, amiben szívesen gyönyörködik mindenki, — t. i. a haladásban, — de segédkezet nyújtani hozzá, úgy látszik, nem akar senki. Az ünnepi ruha r»-kívánkozik rólunk, az ünnepi falat keserűvé válik, ha kissé gondolkozni kezdünk a jelen állapotokon. A harangszó, az orgona bugása templomba hiv. Örömet, reménységet hirdet az ige. Vajha tudnánk már egyszer igazán örülni! Egy akaraton. A magyar nép kifáradt, elkedvetlenedett azokban a nagy harcokban, melyek erőit az utóbbi évtizedekben igénybe vették. Kifáradt, mert a közélet váratlanul és előkészületlenül rengeteg követelést támasztott vele szemben és elviselhetlenül súlyos terheket rótt reá. Elkedvetlenedett, mert azzal a sorvasztó munkával szemben, amit végzett, nam áll arányban az eredmény, amit elért, sem nemzeti, sem gazdasági, sem kulturális téren. A közéleti harczok sikertelensége közönyössé tette a népet még a nemzet életérdekeit legközelebbről érintő kérdések iránt is. A súlyos gazdasági válságok szegénnyé tették és kivándorlásra kényszerítik. A műveltség és tanulfság terén való hátramaradás elégedetlenséget idézett elő, mert kevés tudással nem képes felfogni, hogy mi okozza bajait és mi az oka annak, hogy túlfeszített munkával sem biztosíthatja magának a régebben kevesebb munkával elért jólétet. Teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy a nép minden bajának, szegénységének, tudatlanságának oka abban rejlik, hogy nem voltak önzetlen vezetői, akik az élet minden vonatkozásában tanították volna, lelkiismeretes és becsületes tanácsokkal látták volna el. Azt is megállapíthatjuk, mert szintén igaz, hogy a bajok másik oka a nép szervezetlensége. Nálunk minden ember önmagára s legfeljebb rokonaira, jó szomszédaira van utalva. Külföldön a nép köz- ségenkint való s azután országos szervezetekben él. Meg is van az eredménye, mert vagyonos, tehát független és nem futkároz minden apró- cseprő ügyében jegyzőhöz, ügyvédhez, mert tanult és ismeri legalább azokat a törvényeket, amelyek közvetlen közelről érintik az ő életét. Csodálatos dolog, hogy nálunk, ahol törvényalkotás és törvénytelenségek elkövetése esetén is olyan sűrűn hivatkoznak külföldi példákra, arra nem gondolnak, hogy a nép érdeA názáreti. i. Jfpiavaszi napsugárként járt a földön: ölik Gyógyerőt rejtett maga is, — az öltöny, Mely nyúlánk szép alakját bétakarta. S járt mindenütt gyógyitva, tanitgatva, Szeretett hona kék ege alatt . . . Követte őt a lelkes kis csapat, Körülölelve bizó szeretettel; így élt közöttük a Fiú, a Mester. S hogy bizonyitsa égi küldetését — Csodatettek jelzék járás-kelését: A tiszta vizet nemes borrá tette, Jairus leányát életre keltette . . . Gyógyított — merre útja vezetett, — Vakot, bénát és lelki beteget . . . S neve Izraelbe és Júdeába Elterjedt, áldva, szeretve, csodálva! Mint megtestesült égi szeretet, A lelkek nyomorán úgy szenvedett ! De olykor-olykor mégis fölvidult, Ha karjaiba kis gyermek simult . . . Ártatlan szemek fénylő sugarába Égi hazáját tükröződve látta . . . Szivére ölelt minden kisdedet!-------Szavának a vihar is engedett: Le csilapult a háborgó elem, S hold fénye ömlött szét a tengeren. * Tavaszi napsugárként járt a földön, Hogy lelke-vesztett dogmákat letörjön, S romjaikon hozzon új szellemet, Melynek alakja: emberszeretet. Mely nem csupán egy nemzetet emel, De minden népek közt terjedjen el. Eszmékért küzdött, melyek égi lángja Sugarat vigyen a vakhit-homályba. Yilágtestvériesség szellemét; . . . — S példának állitá önéletét: — Ö volt a szenvedők vigasztalása, Kitaszítottak s szegények barátja; A farizeus-dölyftől megvetett Az ő szivénél íölmelegedett . . . S ő, ki parancsolt a tenger szelének, Megérté az emberi gyengeséget . . . A gyarló ember-szivekbe belátott; A megtérőnek áldón megbocsátott! De mig gyomlálgatá a lelkeket, Csalán marta, tövis vérezte meg! Kit szeretettel vett a nép körül, Sivár érdekhaddal szembe került . . . Avult törvények sok dölyfös sáfárja Merev tanok szavát szemébe vágta; Hatalmi féltés ezer kigyónyelve Szállott feléje lángolón, sziszegye! — És ő állta, állta a zivatart, Mely sok lelki iszapot felkavart; Tűrve a gúnyt, mely arczába csapott, Küldetett utján békén haladott, Megpihent olykor kis Bethaniába, Hol mindig gyöngéd, hű megértés várta, Hol megtépdesett, fáradt galamblelke Erejét, önbizalmát visszanyerte . . . Eleázárnál, akit szeretett, Talált csöndes, nyugalmas fedelet. S látván, hogy immár az idő bételve . . . Mielőtt nehéz sorsa elé menne, Hogy elbírhassa, mit rá mér a végzet: — A kis családhoz még egyszer benézett; Fogadták most is jámbor, hü szivek . . . Végső nagy útja előtt megpihent. Eleázár hogy közeledni látta, Átölelve vezette hajiokába S áradt ajkáról a szó melegséggel: Mester, pihenj meg nálunk békességgel. És úgy szivéből jött szemrehányása: Beh régen láttunk itten utoljára! S amint a pitvarba lépett az Ur, Két leányszempár sugarasra gyűlt, S az egyszerű kis családi körön Úgy eláradt a benső, mély öröm. S mig rendezkedett Márta lelkesen, Hogy a vendég kényelme meglegyen S ha álom szállna fáradt pillájára, Vacsora után tiszta, hűs ágy várja; Sürgölődött a délceg, karcsú lány, Yidulva az Ur egy-egy mosolyán . . , Mária Jézus mellett térdre hullt S hallgatá, mig az ég bealkonyult. A falu csöndes, ábrándos leánya Belemerült két tiszta szemsugárba; S összekulcsolva ölén két kezét, Vendégére függesztő őzszemét . . . — Távol a bűnös nagy világ zajától: — Itta az igét szózatos ajkáról! És olykor-olykor halkan kérdezett S úgy eltűnődött a válasz felett: — Mint szárnyát próbáló pelyhes madárka, Ha vágyik fölszállni a napsugárba I Bevéti <*Cíidolatok.
