Nagybánya és Vidéke, 1913 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1913-09-21 / 38. szám
kolozsvári: KRISTÁLY r ^ jglvállalja fehérnemüek mosását és vasalását, női és férfi ruhanemüek vegyileg tisztitását és festését. Csomagolás és szállítás « ■ ■ £ -m gfőzmosógfyár- -í Kapnikbányán képviselve Pusztai Gyufa ur által.- ... J ü ytaian TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELEL 1K MIN HDZEJUXT VASÁRNAP EUőflisatési áruk : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. ===== Egyes szám 20 fillér. :--------- == Fe lelős szerkesztő és laptulajdonos: RÉVÉSZ JÁITOS. Szerlceaztóség s i 'óhivata.1 :- - F’ílaőbányai-u: ßO. ■ z&m állott. TELE. f"/'. NAGYBÁNYA IS. =^.,,,. Följegyzések. Appropóra jutott eszembe valami, amikor a kolera-járvány elterjedéséről olvastam. Eszembe jutoT^^tPgy a piszok, a szénny, ime, hogy feltámadt ellenünk; üléssel fenyeget az a jámbor valami, amit eddig oly szivesen megtűrtünk magunk mellett a szobánkban, az udvarunkon, a ruhánkon, mindenütt. Mondom — ezzel kapcsolatban jut eszembe, hogy közegészségügyi intézkedéseinket a külföld minduntalan kineveti. Nálunk, ahol sok helyen ötven községre jut egy szál körorvos, nálunk fejlett közegészségügyi állapotokról beszélni nem lehet. De hiszen — mondják — jó fajta a magyar fajta. Ha egy harmadrésze el is pusztul a javasasszonyok gyógyitó keze alatt; ha a másik harmadrészét a szülői »gondoskodás« juttatja is koporsófödél alá, azért mégis marad egy harmadrész belőle, amiből becsületes embert is nevelhetnek. Azt gondolom, hogy nem is magyar emberekről volt szó abban a különös rendeletben, amit a tavasszal egy felvidéki alispán adott ki. Ez a prófétalelkü alispán úgy látszik, járt valaha nem parkettes termekben is, ahol a szoba padlóját földnek hívják. Bizonyosan alázatosnak tanította a penészes mestergerenda, meg a fakilin- cses ajtó. Talán még az ablaknak nevezett szenynyes lyukat is észrevette a fagerendás falban, mert rendeletben adta ki, hogy a községi elöljáróság sürgősen vizsgálja meg a lakóházak ablakait és — no ne tessenek csodálkozni — ahol az ablak »szellőztetés« céljából ki nem nyitható, vagy ahol esetleg nehezen nyílik, ott a kinyithatás eszközléséről eleve gondoskodjék a fent nevezett erkölcsi testület. Tehát az alispán ur rájött arra, amit a pestiek nyaranta unikumképen emlegetnek, hogy t. i. vannak falak, amelyek embereket kerítenek körül, meg esetleg bútorokat is; és amely falakon van szalmatető is mohával benőve és sok más gazzal, de a falban csak lyuk van, lyuk, amit egy darab üveggel ablakká hamisítanak . . . No hát kérem szépen ezeket az ablakokat betörni igen, de szépszerével kinyitni sohasem tudná az elöljáróság. Mert ez az ablak annak a kunyhónak mindene. Éltetője a parazitáknak, a kolera bacilusoknak és fényt adója a piszoknak. Nagyobbra nincs szükség. Kinyitni annál inkább nem kell, mivel a nap elég kicsi ahoz, hogy beférjen rajta. A levegő, az meg télen nagyon hideg, ergő kint maradhat. Nyáron? . . . Nyáron meg borzasztó meleg és elrontja azt akis hüs odút, amiben három malacot neveltek fel az ágy alatt csak a télen is . . . A levegő láthatatlan. A levegőnek hát nincs értéke, pláne ott nincs, ahol igen sok van belőle, anélkül is; ott a felvidéken, az oláhságon vagy az oroszságon. üi , amilyen most, Hivatali P betöretné is. rra való, hogy blak arra _, raggBTté?»e-"'vrotiTn. .tzt Mert, ha az az ablak nagyobb találna lenni egy farkas fejnél, akkor — Uram Isten — a szegény jámbor oláhocskákat nem lehetne élve megőrizni olykor, olykor . . ., mert a farkas az szemtelen, az tolakodó, az nem respektálja a rámát, se az üveget; mert a farkas is csak lyukat keres, ahol bejuthasson . . . Hanem, ha már ilyesmi eszükbe jut az alispánoknak, most hát — tekintettel erre a kolerás időre — proponálok én is valamit! Rendeltessék el, de szigorúan, hogy ahány ház (nem annyi szokás), hanem annyi „kémény“ legyen . . . Kémény aszó legszorosabb értelmében. Olyan építmény legyen az, ahol a füst, meg az avas égett szalonnaszag bátran kimehet. Legyen kémény minden kunyhón, mert hiába van ablak, hiába nyittatja ki rendelettel az elöljáróság, ha a füst ott marad a szobában, ha lassú méltósággal kénytelen a padlás hasadékain kikászmálődni; ha orrot facsarva, könyüt csorditva kénytelen ott ebédelni bent a családdal, akkor jó levegőről, kolera meggátlásról hiába beszélünk! Hja! Dehát a parasztnak a füst melege többet ér mindenféle szénaillatos, ózondus, hegyi levegőnél... Rácz Pál. Apróságok a nagyidőkből. Sötét az éj. A tél fehér szemfedöje borult a halott Magyarországra. Hó bontotta a mezöt, síkságot s azokat az emberkéz alkotta dombokat is, melyek alatt oly édes a pihenés, oly édesek az álmok, harci riadóról, fényes győzelemről, dicső szabadságról . . . Nem szabad bolygatni e hantokat, meg ne tudják az elesett hősök, hogy hiába mentek küzdve, dalolva a halálba, letört a háromszinü lobogó s tépett rongyát a minden oroszok cárja temette palotájába . . . 1850. újév estéjén összejöttek a rokonok, barátok, komák a nemes ur meleg tűzhelyénél. Nem mulatni, ahhoz nem illik a fekete szia. Majd minden háznál van hogy kit gyászoljanak. S ha akad olyan ember, kinek nem vérszerinti való atyjafia ment el a szabadságért a csöndesség birodalmába, az siratja azt a szomorú Asz- szonyt, akinek azért patronája a hétfájdalmas Anya, mert közös a sorsa mindkettőnek. Ha anya az anyának nem értené meg szenvedését, ugyan kicsoda értené. És ha a Hétfájdalmas nem támogatná az ezer sebből vérzőt, ki pártfogolná akkor ? . . . Nem mulatni jöttek, de azért Ancsa, a belső lány, magyar szokás szerint vacsorához teríti a nagy diófa asztalt. A tükörfényes poharakat még egyszer át- törülgeti, nehogy a nagyasszony valami hibát találjon; s a kompótos tálakat eligazgatja. Az asztalfönél egy kerek tálacskában szép sorjában piros cékla, fehér zeller, zöld uborka van ízlésesen összerakva. Hej I ha tudná az a méltóságos megyefőnök ur, ki nem is olyan régen, még Csehországban fújta réztrombitán a »prágai kettőst,« hogy hogyan beszél ez a háromszinü saláta, de elkonfiskálná mindjárt és megenné a házigazdával együtt I De nem jut eszébe, hogy a raboknak százféle a nyelvük, már elfeledte, pedig valamikor talán ö is tudott ezen a nyelven, ha nem is efajta főben járó bűnért kapta a hallgatást . . . A nappali szobában külön diskuráltak az asszonyok; apró csipkés zsebkendőikkel meg- megtörölve kisirt szemüket. A szomszéd benyillóban kerek asztal mellett szótlan pipálnak az idősebb férfiak; néha koccintanak és isszák a savanyu vinkót, ami az idén olyan keserű . . . Egyedül a kis Izácska kacag a gyermekkor boldog gondatlanságával, egy honvéd attilás ifjú, Birányi Ákos — a poéta — évödik a gyermekkel. A fiatal költő csengő hangon énekli: Nézz rózsám a szemembe ...» s mindenkép azon mesterkedik, hogy ezt a kérelmet Izácska valóra váltsa, ellenben a kis leány pajkosan leszegi fejecskéjét, hogy ez ne történhessék meg s iparkodik elmenekülni a csinos ifjú elől, de ez sem
