Nagybánya és Vidéke, 1912 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1912-08-04 / 31. szám
Nagybánya. 1912. Augusztus 4. — 31. szám. XXXVIII. évfolyám. NAGYBANYA ES VIDÉKÉ TÁRSADALMI HETILAP. * A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE: MEGJELENIK 3VCI3ST IDEIT ■Srj^.SA.Hl<TA.F $ \p*/ <*V .ft*» Előfizetési árak : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. — ......- ,=rz: Egyes szám 20 fillér. —A kiállítás megnyitása. A jubiláris képkiállitás megnyitása aug. 1-én minden tekintetben igen szépen sikerült, emlékezetes ünnepély volt. A szerdai és csütörtöki vonatokkal nem túlságosan sokan érkeztek körünkbe, azonban már előzőleg is nagyon sok idegen költözött állandó tartózkodásra Nagybányára s a szomszédos helyekről szintén sok távoli vendég lepett meg minket. így maga a miniszter képviselője, Gopcsa László dr. miniszteri tanácsos is Sza- mosujvárról jött le hozzánk, akit a vasútnál Makray polgármester fogadott szerdán délután. Teleki Géza v b. t. t. automobilén^ jött csütörtök reggel ide. Szerdán este érkezett Ilosvay Alispán és családja. Csaba Adorján főispán és családja. Tódorfy Lukács szamosujvári polgármester, dr Horváth Árpád főispáni titkár, Voith Gergely Gopcsa miniszteri tanácsossal jöttek. Ott láttuk a megnyitáson Vajay szatmári, Farkas felsőbányái polgármestert, dr. Takács Zoltán muzeumőrt, Pap Gábor, Komo- róczy, Horthy, Rózsafy festőművészeket, Littecky Endrét Szatmárról, dr Gergely György akad. tanárt nejével, Surányi Miklóst Szigetről, Ne- mestóthy Szabó Albertet Harácsek László min. tanácsost, dr. Lovrich Gusztávot Lovrich Istvánt, Kosutány Ignác kolozsvári egyetemi rektort, Papolczy Lajos táblabirót, Scheiber Miklós fő városi építészt Papolczy Zoltán apai ref. lelkészt családjával, Bay Lajos orsz. képviselőt, Kölcsey Ferencet, Luby Lászlót, Bradofka Frigyest, Fizély Sándort, dr. Moldován Ferencet Felsőbányáról, Erdődy főtörzsorvost, Németh Gyula operaénekest, az összes nagybányai festőket s városunkból igen díszes és nagy kö zönséget, mely már tiz órakor gyülekezett a festőiskola előterén. Pont 11 órakor érkezett meg Gopcsa László miniszteri tanácsos diszmagyarban nagy társaságtól kisérve, akit Égly M. főjegyző renFelelős szerkesztő és laptulajdono": RÉVÉSZ OS. dező biz- elnök a következő besz ^ kért föl a megnyitásra. Égly M. beszéde. Méltóságos Uram! Mélyen t Közönség! A legelső szó a hálás köszönet szava legyen, hogy a vallás és közoktatásügyi miniszter ur őkegyelmessége figyelmére méltatta e végvidék kulturális törekvéseit s kegyes volt Méltóságodat megbízni azzal, hogy e kiállításon, a mi nagy ünnepünkön magas személyét képviselje. Ne várjon most tőlem Méltóságod ma- j gasan szárnyaló, szónoki szépségekben gazdag s szóvirágoktól ékes beszédet. Az én beszédemben inkább a munkás férfiú szerény, egyszerű, hogy ne mondjam gügyögő szavai nyilvánulnak meg, ki munkája végeztével, szerényen bár, de önérzetesen, felemelt fővel lép bírálói elé. Egyszerű szavak az én szavaim, melyek szívből jönnek s szívből szólanak. Méltóságos Uram! A mi ünnepünkből mely úgy hiszem, nemcsak városunkra, de a magyar képzőművészetre is nagy jelentőségű, az érzelmi momentumokat kizárni szinte lehetetlen, nem csak azért, mert a mindent megaranvozó poezisn?!7^ a mindent széppé átvarázsoló művészetnek ünnepe a szív ünnepe is, — de ama sajátos, szinte mesébe illő kialakulásnál fogva is, mely ez ősi bányavárost magyar Barbisonná varázsolta át, lehetetlen mély meghatottság nélkül vizszaemlékezni ama kisded csoportra, mely ezelőtt tizenhét évvel Holló&y mester vezetése alatt itt ütött tanyát s itt tűzték ki ama forradalmi lobogót, a mely mozgalom a magyar képző művészetnek mintegy újjászületésére vezetett. Nem hoztak ide magukkal mást, mint fiatalos munkakedvet, tüzes lelkesedést s min- denekfölött a művészet lángoló szeretetét. S ez a hármas talizmán csodákat müveit. Győzött a meg nem értésen, a kicsinyes lenézésen, a gúnyolódáson s két évtizednek véres Szerkesztősé ff s kiadóhivatal : Felsőbányai-utca 20. szám alatt. = TELEFON: NAGYBÁNYA IS. SZÁM. = viaskodásain keresztül az egykori pajtaszerü »festőiskoládból eljutottak oda, hogy ma világszerte elismeréssel, csodálattal emlegetik a »nagybányai« nevet. Méltóságos Uram ! Az önérzetes munkás kegyet soha senkitől sem kér, de azt szívesen veszi, ha becsületes munkáját méltatják, érdeme szerint megbecsülik. Kegyet mi sem kérünk senkitől. Méltóságodtól is csupán azt kérjük, hogy legyen hűséges tolmácsolója mindannak, amit itt körünkben látott, ami itt szivét megillette, legyen hűséges tolmácsolója annak az oltártemelő munkának, melyen tüzes lelkesedéssel, tudásuk legjavával részt vettek a kicsinyek, a nagyok s amely oltáron a magyar kultúra, a magyar művészet szövétneke gyulád ki s szórni fogja vakító sugarait időtlen-időkig! Ebben a reményben szeretettel kérem Méltóságodat, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter őnagyméltósága nevében kiállításunkat megnyitni méltóztassék. (Éljenzés.) A min. tanácsos harsogó hangon s őszinte szívből eredő mély érzéssel a következően felelt: Gopcsa László beszéde. Tisztelt Közönség! Nem üres szó, hanem mély és igaz érzés az, melyet érzek e pillanatban, midőn gr. Zichy János vallás- és közoktatás- ügyi miniszter Ur Ó Nagyméltósága nevében, megbízatásából és képviseletében itt ezen a szép festői helyen, nagyrabecsült körükben megjelenek. Annak az államférfiunak képviseletében, ki minisztersége alatt mindenkor állandó jóindulatban és támogatásban részesítette a magyar művészetet és annak minden ágazatát. A miniszter ur O Nagyméltósága megbízott engem azzal, hogy mindenek előtt itt köszöntsem a megjelent díszes társaságot és üdvözöljem a festőművészeket és mindazokat, akik a mai kiállítás rendezésében részt vettek. Legnagyobb örömmel és büszkeséggel A nagybányai művészet revíziója. — Irta: Takács Zoltán dr. Az emberek hamar felejtenek. Tizenöt évvel ezelőtt, mikor a nagybányai festők először jelentek meg Budapesten a nagy nyilvánosság előtt, minden azt a látszatot keltette, mintha a magyar művészed kritika máról-holnapra megváltozott volna. A konzervativek kisebbségben maradtak. Ellenfeleik a legnagyobb melegséggel tették a magukévá Nagybánya ügyét s Holiósy, Réthy, Thorma, Ferenczy, Grünwald annyira akreditált emberekké lettek, hogy tekintélyüket semmi rosszakarat se tudta már megingatni. A barbizoni festők esete azonban megelőzte a nagybányaikét s ha egyszer egy eszme győzelemre jut a mindenható Parisban, akkor talán nem fog vele szembehelyezkedni nálunk az átlagos kuliurember, akinek 1897-ben már modern nézeteket illet vallani. Ismétlem, megeredt a dicséret és meg se szűnt többé, de sajnos nagyon hamar elvesztette igazi értékét és súlyát. A művészeten kívül álló és a létért való küzdésben rendszerint döntő befolyású tényezők nálunk is éreztették hatásukat és a nagybányai festők emiatt csak kétszer állíthattak ki csoportosan, a harmadik télen már kénytelenek voltak bevonulni a Műcsarnokba s átadni magukat engesztelhetetlen ellenségeik bosszújának, akik nem tagadták meg magukat ebben az esetben sem. Ekkor már nem volt senki, aki a fővárosi sajtóban az őszinte sajnálat hangján panaszolta volna, hogy a nagybányaiak mint olyanok, nem adnak művészeti szereplésüknek külön nyomatékor hogy különállásukkal nem szereznek nagyobb érvényesülést annak a feltogásnak és azoknak a érzéseknek, amelyekkel sikerült új életet vinniök az elposványosodott, elvértelenedett magyar piktu- rába. Ferenczyt, Rétit, Thormát, Grünwaldot dicsérték külön-kütön. Nem felejtették el, hogy nagybányaiak, sőt fiatalabb festőink képein is felismerték az iskola specziális jellegét, de nem volt senki, aki igaz fajdalmai érzett volna amiatt, hogy azok a nehezen, vagy többnyire egyáltalaban nem definiálható finom hajtóerők, amelyek a levegőből, a föld és az erdő mélyéből törve elő láthatatlan fluidumként villanyozzák a fogékony idegzetüeket, nem gazdagítják külön vizrendszerü folyam gyanánt a szép fejlődésnek indult magyar festőművészet topográfiáját. Ellenkezőleg. Olyasmit érezhettünk, mintha kritikusaink és azok, kik a művészetnek hivatás- szerüleg viselték gondját, jobban örvendtek volna a központosításnak. Mintha azt hitték volna, hogy a művészeti termelésnek a béke, a megállapodás az éltető eleme. Feslőkolóniánk vezető tagjainak érdemeit letagadni nem lehetett. A rosszakaratú támadások és aknamunkák nem szűntek meg, de azért a pesti és külföldi kiállítások dijainak nagy része a nagybányaiakhoz került, sőt kifelé ők lettek a magyarság legelőnyösebben ismert művészeti exponensei. Minél több elismerés jutott azonban osztályrészükül, annál kevesebb szó esett Nagybányáról. És ennek a hallgatásnak nagyon érthető oka volt. Városunk messze van az ország központjától és nálunk veszedelmes tradícióvá vált a vidék mellőzése Nagyszabású intenzív szellemi élet csak a fővárosban van (ott sem olyan, amilyenre szükség volna) és ennek tudatában a budapesti ember teljesen érzéktelenné vált az iránt a csekély intellektuális szerep iránt, amit a vidék egyik- másik városa játszik, illetőleg játszani kezd. A budapesti iró-, helyesebben újságíró gárda láthatta, hogy festőink mind nagyobb és nagyobb tömegben keresik fel Nagybányát, de azért a legközelebbről érdekelteket, Lyka Károlyt, Rózsa Miklóst és még egy két tiszteletreméltó kivételt leszámítva senki sem kereste fel az ódon bányavárost, senkinek sem jutott eszébe, hogy csak a vidék sajátos szépségeinek ismerete vezethet a nagybányai képírás teljes megértéséhez. A jő képek maguk nagy optikai élvezetet szereznek, de ha mélyebbre akarunk hatolni és érezni akarjuk az alkotó művész egyéni erejét, ismernünk kell okvetlenül azokat a motívumokat, amelyekkel ő munkaközben szembeáíl, amelyek utánzó vagy kritikai munkára ösztönözték s benne reflexiókat keltettek. Nagybányai festőkről irni kilátástalan vállalkozás annak, aki Nagybányán sohasem járt és mégis azt látjuk, hogy nemcsak a kis újságíró nem félt attól, hogy városunk ismerete nélkül mondjon bírálatot festőinkről, hanem Ferenczyrői, Grünwaldról életrajzokat Írtak olyanok, akik az
