Nagybánya és Vidéke, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-11 / 15. szám
ffi^kgybánya, 19Q9Április 11. — 15. szám XXXV. évfolyam. NAGYBÁNYA ÉS YIDÉKK TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MBGJBLBNIKMIMDEN VASÁBNAP Előfizetési árak . Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Eévész János. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Felsőhányai-utca 20. szám aía_. Üzleti hirdetések négyzetcentiméter, hivatalos hirdetések díjszabás szerint. Milyen fenségesen szép, igazán megragadó jelenség az, mikor mindnyájan egyszerre ünnepelünk. Ma nemcsak a római katholikusok- nak és protestánsoknak, de a görög katolikusoknak és az izraelitáknak is ünnepük van. A népiélek egy értelme, szivének egy dobbanása jelzi, hogy mindnyájan egyformán Isten gyermekei vagyunk. Azt, hogy a történelem folyamán hitbeli utaink különváltak, meghatóan ellensúlyozza a tény, hogy e napokban minden templom egyszerre ölt ünnepi díszt. Ő bár igy tudnánk egyek lenni a hazának oltára körül is, hogy végre- valahára értené meg minden fia az évezredek tüzében megpróbáltatott országnak, hogy ez a haza a miénk és mi az övéi vagyunk. Ott, hol a Magyarok először pihentek meg, először ünnepeltek Szent István birodalmában: Munkácson, üdvös mozgalom indult meg a görög ünnepeknek áthelyezése s a Gergely-féle naptár szerint való megülése iránt. Sajnos, hogy a tervezett üdvös változtatás csak egy püspökségre terjed ki, pedig itt volna az ideje, hogy minden igaz ok nélkül ne szaporítsuk többé ember és ember közt a válaszEs ne volna ismét csak szalmatüz az egész mozgalom, mint volt már annyiszor! A templomokból az orgona méla- bus zengése hallik, a hívek ájtatos éneke, forró imája keresi az utat az ég felé, az utcákon ünneplő mezbe öltözött csoportok békés pihenésben eszmét cserélnek. Húsvéti hangulat, ünnepi hangulat, hozz nekünk békét, egyetértést, szenteld meg a hétköznapokat is, a munkásnak szorgos idejét, hogy hirdessük, valljuk akkor is: él Jézus és mi is élünk Ővele. ' . VríW • H A Kossuth-muzeum 25 éves jubileuma. Aki igaz szivvel és nyugodt lélekkel magyarnak meri magát nevezni, az megszivlelendi e cikk keretében közölt sorokat. Nem laptölteléket Írunk, hanem az őszinte szív sugallatával szólunk az igaz emberhez, de meg különösen szólunk a magyar emberhez. Él-e még a magyar emberben egy olyan picinyke hajszál-edény, egy láthatatlan finom idegecske, amely néha-néha a kegyelet érzését hozza rezgésbe? Ha igen, akkor ezen csekélyke kegyelet érzelmét, melyet a lét küzdelme, a durvaságig hajszolt realizmus még meghagyott bensőnkben, kire fordítsuk másra, mint történelmünk nagyjaira s ezek közül a legkiválóbbra Kossuth Lajos emlékére? De ne csüggedjünk! Korunk egoizmusa még nem ölte ki a magyar lélekből a hazafiasság s az ezzel kapcsolatban levő kegyeletnek szent érzelmeit. Van még idealizmus, lelkesedés és áldozatkészség a magyarban akkor, ha Kossuth Lajos szent emlékéről van szó. Csak ki kell használni az elrejtett és kiaknázhatatlan magyar hazafiasságot és áldozat- készségét. Most pedig éppen arról van szó, hogy miként gondolkoznak, hogyan éreznek és mennyi a cselekvési erő egyesekben, testületekben, községekben és hatóságokban akkor, amidőn a nagy, a meseszerü, legendás halhatatlan nevű Kossuth Lajos, a magyar nép apjának emlékezetére kell a kegyelet oltárán áldozni. Avagy talán szükséges, hogy részletezzük Kossuth történelmi nagyságát, mellyel ámulatba ejtette az egész művelt világot ? Talán lelkesíteni kell a magyart akkor, amidőn Kossuth Lajos nevét vesszük méltatlan ajkunkra ? Avagy külön kell ismertetni azt a történelmi héroszt, kinek tüneményes egyénisége, szelleme belevésődött minden magyarnak a szivébe? Tagadhatjuk-e, hogy Kossuth Lajos mint eszme és eszmény, mint a magyar szellem megtestesülése él minden magyar szivében? Nem. Ezt nem tagadhatjuk. A Kossuth-kultusz ma már nem politikai pártkérdés és pártérdek, hanem fogalom, mely teljesen egyértelmű a magyar nemzeti lét fennmaradásával. Én tehát Kossuth Lajos nagyságához kommentárt nem fűzök. Éhez igen gyenge az én toliam. De irok egy másik legendás alakról, aki méltó arra, hogy Kossuth Lajos nevével egyidőben emlegessük . . . Jézusnak volt egy Pál apostola, Hunyadinak Kapisztrán Jánosa, Rákóczinak Mikes Kelemenje és Kossuth Lajosnak volt és van egy gróf Kreith Bélája. Most már pedig írjunk részben eszményi magasságig emelkedő, részben pedig elszomorító és a legridegebb prózaiságba sülyedő tényeket. .. . Kreith Béla gróf 25 évvel ezelőtt — valami isteni ihlettől áthatva — kezdte megvetni a Kossuth- muzeum alapját. Emberi erőt felülmúló fáradtsággal és küzdelemmel, párját ritkító lelkesedéssel, egy óriási vagyon feláldozásával egy negyed század alatt odáig vitte, hogy ma a saját tulajdonát képező Kossuth-muzeum, a melyben a legutolsó cérnaszál, kell, hogy a magyarnak, a magyar nemzetnek szent ereklyéjét képezze — zord üzleti számítás szerint is — Ébredés. — Irta : Lampérth Géza. — osolyog az édes napsugár, af Csókolózva gallyról-gallyra jár . . . Zizeg, susog enyhe íuvalom, Ébredez a rózsa, a halom. Halk zsibongást, zsongást hallani, Megmozdul a szívben valami . .. Elborítja édes varázslat, Mint a rügy, a bimbó az ágat. Észrevétlen, litkon benn terem : Dalos madara, — a szerelem . . . Azon veszed észre magadat: Kicserélt egy bűvös pillanat! Bánatod, — a pajkos, rossz gyerek. Virágágyon nyugszik, szendereg . . . Tarka, kis pillangó — örömöd — Karikáz vigan szived fölött! Álmodozva, bú-bajt feledőn, Elbolyongsz az erdőn, a mezőn. Csókolod a feslő virágot, Csókolod az egész világot! . . . Hol van Krisztus? — Irta: Alexy E. — Az orgona felbúg. A hatalmas akkord, mint forró, erős könyörgés, diadalmasan tör ég felé. De a lelket rázkódtató hanghullámok csakhamar végtelen finomságú lágy pianókban olvadnak össze és a hangok szárnyán leszáll az Ur a földre. Várakozásteljes imádattal dobban fel a szív, elcsendesülnek a háborgó érzelmek s az Ur biztató mennyei szavának dallamos hangja csititgatja a fájó kebel zokogását. Tekintetem az oltár előtt térdeplő embercsoportra téved. Csupa közönséges, igénytelen parasztfő. S ezek a bútól és gondtól terhelt fejek időnként léié- hajolnak, akárcsak az érett buzakalászok, midőn a nyári szellő Isten szelíd kezeként lágyan tovasimit rajtok. Mily szent áhítattal, mily bizalommal tekintenek ez emberek arra a homályos képre ott az oltár fölött, melyet ők csodatévő Krisztusnak neveznek. A vékony kis viaszgyertyák gyér világa szivárványszínű glóriát fon a sötét kép köré, hová a nép hite Isten lelkét helyezé. A föltétien bizalom és imádat, melyet az emberi hit e kis fényövezte téren összpontosít, most visszasugárzik reájuk. Könyörgésük, reményük és panaszuk azon a képen hitté, bizalommá erősbül s mint akaraterő és vigasz áramlik vissza lelkűkbe. Tehát a bensőjükben élő mindenható isteni szikrának reflex fénye az, ami gyógyít, vigasztal, ami csodákat mivel. Ajkukon felhangzik a nagyheti zsoltárének és panaszos siránkozással, mint egy nagy szemrehányás száll az Ur trónja elé. Miért mérsz annyi csapást a Te gyermekeidre? Miért oltasz annyi elérhetetlen forró vágyat lelkűnkbe? Miért nem oldod meg gyötrő láncainkat? . . . Az orgona hatalmas, szelíd hangja ismét megszólal. A lágy dallam mind nagyobb, mind szélesebb hullámokat ver. A templom sem elég tágas már az egyre áradó , hangtömegek felölelésére ; kiáradnak a szabadba. Ahitatos zúgásuk betölti a léget és hírül adja a napi teendőik után sietőknek, hogy itt most Isten tartja bevonulását. Valami halk, finom dallam zendül meg. A hangokat inkább csak szuggerálja, mint játszsza valaki. S ezekből kinek-kinek lelke úgy alkothatja össze az akkordokat, aminőnek benső lénye és vágya a boldogság zenéjét képzeli . . . Lelkemet távoli, hárfához hasonló szimfónia rezegteti meg, melynek magasratörő, el-elhaló hangjaiban örömujongva olvad fel minden kínom, minden fájdalmam. Az égi dallamnak egyre finomabb hangnüanszai ölén az aranyhimes bársonyfelhők magaslatán is túl, ismeretlen távolságokba szárnyalok, hol szivem csordultig megtelik szeretettel, hálával és szent imádattal... Oh, úgy szeretném magamhoz ölelni ezt a végtelen gyönyörű mindenséget azzal a sok szenvedő és küzködő emberrel együtt! Isten lehellete érinti Őbenne -megnyugvó lelkemet s valami édes remegés kél bensőmben. Ez érzelemrezgés selymes habjai tisztán megéreztetik velem, hogy nem kivülünk, hanem bennünk van az örök boldogság kutforrása. Ennek fölfedezéséért kell hát annyit küzdenünk, vágytól és szenvedéstől űzetve bolyongnunk. Mert csak a gyötrelmek tisztitó tüzében megtisztult, tulfmomult szellem képes élvezni a mennyei gyönyört a maga szent tisztaságában; csak a fájdalmas, szomorú tapasztalatok árán az önbeismerés „ fokára jutott lélek egyesülhet Urával, Istenével. Őbenne a természet nagy lelkének atomjait külön-külön egyéni szempontjukból tanuljuk szemlélni, ennélfogva mindeniket megértjük; aki pedig mindent megért, az mindent megbocsát. Hisz éppen ez a közös megértés, ez az örökös megbocsátás, ez a mindent átölelő szeretet a menny, a nagy Istenség temploma. De hol van Krisztus, az istenember ? . . . Révedező tekintetem ismét az oltárképre esik. De a hideg márványarc nem nyújt feleletet lelkem kérdéseire. Szemeim kutatva futják át a szent hely minden zugát, mig egyszerre szinte megilletődve az imádkozok áhítattal telt vonásain pihennek meg. Bensőmben világosság dereng . . . Érteni kez_ Ijapnnlc mai száma ÍO oldal. Husvét í).illáén
