Nagybánya és Vidéke, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1909-03-07 / 10. szám

(2) 10. szám.

NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE

1909. március 7.

akkor hozhat, hogyha leg'alább 20 tag jelen van. Egyenlő szavazatok esetén az elnök szavazata dönt s hogyha megfelelő számú tag nem jelenik meg, 15 nap múlva újabb közgyűlés hivandó egybe, melyen a megjelentek számára való tekintet nélkül, érvényesen hztároznak az eredménytelenül összehívott közgyűlésre kitűzött tárgyak fölött.

11. S A közgyűlés hatásköre.

1. A tisztviselők és a választmányi tagok választása. A választás közfelkiáltással, vagy szavazati lapok által történik, melyeket egy, a választás megkezdése előtt az elnök által kinevezett öttagú szavazatszedő bizottság vesz át és olvas össze.

2. A választmányi jelentés tárgyalása, az évi számadások átvizsgálása és azok iránt felmentvény megadása. A számadások egy három tagból álló, közgyülésileg évenkint előre választott bizottság által vizsgáltatnak át s ezen bizottság jelentése kíséretében terjesztetnek a közgyűlés elé.

3. A költségvetés megállapítása.

4. A választmány határozatai elleni beadványok, előterjesztések és a közgyűlés határideje előtt legalább 3 nappal az elnökhöz írásban beadott indítványok fölötti határozathozatal.

5. Rendkívüli kiadások megszavazása, alapszabályok módosítása és az egyesület feloszlásának elhatározása.

12. §.

Az alapszabályok módosítására és az egyesület feloszlására vonatkozó indítványok a közgyűlés előtt 14 nappal a választmány elé írásban felterjesztendők. Ha a közgyűlés az egyesület feloszlását kimondja, az egyesület vagyona Nagybánya sz. kir. város pénztárának adandó át kezelés végett mindaddig, mig egy ugyanilyen célú egyesület alakul.

Az alapszabályok módosítása, az egyesület feloszlása és a vagyon hováforditása iránt csak oly közgyűlés hozhat érvényes határozatot, amelyben a tagoknak legalább 2/a-a jelen van; ha megfelelő számú tag nem jelenik meg, a 10. §. értelmében újabb közgyűlés hivandó össze, mely végleg határoz.

Ezen határozatok foganatosítás előtt jóváhagyás végett a m. kir. belügyminisztériumhoz felterjesztendők.

13. §.

Az egyesület törzsvagyonát alapítványok és adományok képezik. A forgó vagyon a tagsági dijakból áll. Fiók-egyesületek forgó vagyonára nézve az anyaegyesület erre vonatkozó szabályai az irányadók.

14. §. <

Az esetben, ha az egyesület az alapszabályokban meghatározott célt vagy eljárást, illetőleg hatáskörét meg nem tartja, a magyar kir. kormány által, amennyiben további működésének folytatása által az állam vagy az egyesületi tagok vagyoni érdeke veszélyeztetnék, az 1875. évi május 2-ről kelt 1508. ein. számú belügyminiszteri rendelet mellékletének 9-ik pontja értelmébe haladéktalanul felfűg- gesztetik s a felfüggesztés után elrendelendő szabályos vizsgálat eredményéhez képest végleg fel is is oszlattatik, vagy esetleg az alapszabályok legpontosabb megtartására különbeni feloszlás terhe alatt köteleztetik.

Az adizmusról.

— Reflexiók egy verskötetre. —

— Irta: dr. Vietorisz József. —

Uj időket élünk; uj eszmék, uj irányok kapnak lábra egész szellemi világunkban, a művészetnek minden ágában s igy a költészetben is.

A klasszicizmus és romanticizmus szélesre taposott, kényelmes útjáról újabb irodalmunk a realizmus és naturalizmus szükebb, egyénibb gyalogösvényére csapott át, hogy végül az impresszionizmus és szimbolizmus útvesztőjébe tévedjen.

Ebben a nagy kavarodásban, ahol igazán alig tud tájékozódnia figyelő és gondolkodó lélek, szokatlan érdeklődést keltett az a magáról sokat beszélő és beszéltető, szinte lármás mozgalom, mely állítólag arra van hivatva, hogy költészetünknek határozott lendületet adjon s melyet nagynak hirdetett vezéréről, már akár jól, akár rosszul adizmusnak próbáltam elnevezni.

Alkalmat az itt következő nehány észrevétel elmondására az a könyv szolgáltatott, mely nemrégiben ezen a címen jelent meg: »A Holnap.,Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Ernőd Tamás, Juhász Gyula, Miklós Jutka versei. Összeállította Ántal Sándor. Nagyvárad, 1908.«

Mohó vággyal kaptam a sokat Ígérő kötet után : ime hét prófétája a sivár jelennek, kik titáni erővel döntik le a tegnap hagyományait, hogy annak romjain a dicsőséges holnapnak igazabb, szebb és maradandóbb palotáját építsék föl ; ime az uj igék, uj hangok, melyek nemesebb, tisztultabb, magasztosabb érzelem- és gondolatvilágot tárnak elénk: ime a hatalmas apostolok, akik fiatalos hevüknek fennen hirdetett merészségével a tiszta igazság bajnokai s a várva várt boldogabb jövendő üttörői lesznek!

Mert valljuk meg őszintén, rendkívül elsekélye- sedett költészetünknek igazán szüksége volna már egy kis felfrissítésre, mely a költői mü megkövetelt szép testének ernyedt tagjaiba erőt, téveteg mozdulataiba élénkséget, bágyadt színeibe üdeséget varázsolna.

Hol vannak régi íróink, akik egy-egy alkotásukkal a nemzeti lelkiismeret eleven megnyilatkozásai voltak ? Hol van régi irodalmunk, melynek szent csarnokában a pihenés óráit uj erők gyűjtésére használhattuk ? És hol vagyunk mi, akiknek talán már fogékonyságunk is kiveszett az örök szép költői műveknek megértése és élvezése iránt ?:

Hiba van hát valahol, kárhozatos hiba, melyet megkeresni, megvilágítani és megszüntetni mindnyájunknak kötelessége, akik a szépnek kultuszát űzzük, annak megtestesítését művészi célnak tekintjük s diadalát egyéni és nemzeti szempontból egyaránt kívánatosnak tartjuk. Rá kell mutatnunk a hibára akkor is, ha a műalkotásban, akkor is, ha bennünk jelentkezik. Ne induljunk vakon egyes jelszavak után, de viszont ismerjük be, ha tévedtünk.

Érthető várakozással, feszült figyelemmel olvastam tehát a kötet minden darabját, elfogultság nélkül, félretételével minden vonatkozásnak, mely akár az egyiket, akár a másikat hamis világításba állítaná. Elejtettem a hazafiasság kérdését: miért is beszéljen erről a költő minekünk, akiknek szivében ez az érzelem úgyis bőségesen megvan?! Figyelmen kívül hagytam az emberiség közös érdekeivel való kapcsolatot: elvégre is Ízlés dolga, érdekli-e, vagy nem, ez is a költőt! Eszményekbe vetett hitet, tisztaságnak, erénynek s más efféle kopott dolgoknak dicsőítését nem is igen kerestem bennök: ezekről, úgy látszik, lassan-lassan le kell mondanunk a haladó korral 1

Mit találtam tehát?

Valami különös világot, melyről nem lehet tagadni, hogy uj, de azt se, hogy nem kellemes.

Ebben a sejtelmes, diszharmonikus, álomszerű, pogány világban beteg a férfi, mert »testét, lelkét öszesebezték Isten, kétség, bor, nő, betegség,« — beteg a nő, mert »mézes szavakkal, véres ajakkal« csak arra való, hogy »kilopja az emberből a szivet« és beteg az egész emberiség, mert, legalább egyelőre, nem akarja elismerni, hogy e »szürke, fáradt, rokkant, nyavalygós, nyűgös, fonnyadt derekú, béna gerincű« társaságnak lázas álmaiban s ki nem fejlett gondolataiban nincs természetesség, nincsen igazság.

Ezek a »nagy álmodok, szomorú merészek« beszélnek »fiatal bűnről, fekete álomról, barna halálról« és »förtelemről, melynek mocsarában otthon érzi magát a lelkűk,« tobzódnak vágyaikban és kacérkodnak a halállal; cimboráskodnak »az ős Kajánnal,« aki földre issza őket és »száll Keletről tovább Nyugatra s uj pogány tornákra szalad,« »kötődnek az Istennel, aki nagy ür, vidám ur a föld felett« s »ott van minden gondolatnak az alján,« de aki maga is »beteg és hűtlen« és neve nem más, mint a »tüzesé válás, felséges Öröm!«

Erő ez ? fölemelő, magával ragadó ? Dehogy erő, hiszen ez náluk a »finom remegésekben« nyilvánul, mert a »költő szive egy nagy harangvirág!« Vagy báj talán ? elbűvölő, lebilincselő? Dehogy báj, hiszen ezt kizárja szent irtózatuk mindentől, amit mások ilyennek éreznek 1 Bizony nem egyéb ez, mint adizmus, vagyis dobálózás a szavakkal, melyek mögött néha még értelmet is hiába keresünk.

Hanem itt már alighanem bennünk van a hiba, mert ők nem igen igényelik, hogy megértsük azt, amit írnak ; hiszen hazájuk az álom birodalma, ahol az értelmet bőven pótolja a sejtelem!

Olvassuk el csak a »Feketeországot«, amely bizonyosan azért fekete, mert a költő 38 sorsban 46-szor ismétli a »fekete« szót:

Fekete országot álmodtam én,

Ahol minden fekete volt,

Minden fekete volt.

Minden fekete, de nem csak kívül:

Csontig, velőig fekete,

Fekete,

Fekete, fekete, fekete.

Fekete ég és fekete ház,

Fekete fák és fekete fák,

Fekete állat, fekete ember,

Fekete öröm, fekete gyász,

Fekete érc és fekete kő és Fekete föld és fekete fák,

Fekete férfi, fekete nő és Fekete, fekete, fekete világ!

Áshatod ime, vághatod egyre Az anyagot, mely lusta, tömör:

Fekete földbe, fekete hegybe

Csap csak a csáklyád, fúr be a fúród;

S mélyre merítsd bár tintapatakját:

Még feketébben árad, ömöl.

Nézd a fű magját, nézd a fa makkját,

Gerle tojását, csiragolyót:

Fekete, fekete, fekete;

Fekete kelme s fekete elme,

Fekete arc és fekete gond,

Fekete ér és fekete vér és Fekete velő, fekete csont.

Más szin a napfény vendég-máza,

A nap a színek piktora mind :

Fekete belül a földnek váza.

Nem a fény festi a fekete szint Karcsú sugárecsetével,

Nem:

Fekete az anyag rejtett lelke,

Jaj,

Fekete, fekete, fekete.

Nemde azon vesszük észre magunkat, hogy feketék leszünk mi is s feketévé érzéketlenitett lelkűnkből legfeljebb az a fekete gyanú fog kifeketélni, hogy a fekete költő fekete bolondoknak tart bennünket !

Hanem önérzet, az van bennük bőven, különbség nélkül, több, mint kellene.

»Góg és Magóg fia vagyok én«, zengi Ady Endre, aki »Dévénynél tör be uj idők uj diadalaival« és előre is »durván tipró gazoknak« minősítvén biztosra vett gáncsolóit, »sírva és kínban« hirdeti, hogy dala »mégis győztes, mégis uj és magyar!« Valóban remek hármas zárótétel, csak az a hibája, a költőnek jellemző magyar voltát semmi sem igazolja, győzelmét pedig önmagának előlegezni nagyon is korai, ha ugyan nem naiv!

Akik pedig nem hiszik, hogy ő magyar, azokat elnevezi »álmosaknak, piszkosaknak, korcsoknak és cifrálkodóknak, félig élőknek, habzó szájúaknak, magyarkodóknak, ködevőknek.« S miért? Mert a magyart »ős Napkelet olyannak álmodta,« amilyen ő: »hősnek, borúsnak, büszke szertelennek, kegyetlennek, de aki elvérzik egy gondolaton; merésznek, újnak, nagylelkűnek, szomjasnak, busitónak, nyugtalan vitéznek, egy szerencsétlen, igaz Isten fájdalmas, megpróbált remekének, nap fiának, magyarnak.«

Micsoda leverő hatású duskálódás ez a jelzőkben, melyeknek hallatára gyöngéknek érezzük magunkat, hogy elegendő babért fonjunk a költőnek fenkölt, uralkodó, tiszteletet parancsoló, mély gondokkal tépelődő, hazájától elforduló, nyugat felé kacsingató, tüzimádó homlokára ... (Megy az kérem, mint a parancsolat, csak belejöjjön az ember!)

így már, persze, elhihetjük, hogy költőnknek »még ezer évi szunnyadásra volna szüksége, hogy idő jöjjön ezekre az uj csodákra.«

Éz is adizmus. Te pedig magyarom, értsd meg jól, mert rólad szól az ének: te maradtál el ezer esztendővel a Nyugat kultúrája mögött. Hiszen »mig ő nem jött, koldusok voltunk, még sírni sem sírhattunk szépen,« ő tehát megsiratja magát is, meg minkét is.

»Mit ér az ember, ha magyar!« — kiált föl egy másik helyen s nem gondol vele, mily visszásán cseng a fülünkbe ez az eredetisége mellett is oly lehangoló reveláció. Szinte szeretnők felébreszteni Balassit, Csokonait, Petőfit, Vajdát, Reviczkyt: vájjon vállalnák-é ezt a megdöbbentő élet- és világfelfogást?

»Meddő, kisajtolt neki a magyar föld,« unalmas a »gémes kút, malom alja, fokos,« kellemetlen a »sivatag, a lárma,« bántók a »durva kezek, vad csókok,« riasztók a »bambák, álombakók,« itthon »fagyos lehellet, hullaszag érzik,« keleti átok ül rajtunk,« »a kin, a nyomor átkoz el innen«: el hát a »buja gyönyörök hazájába,« el Párizsba; ott van »az élet, az asszonyöröm,« ott vannak a »sápadt, vérivó lányok,« Manna, az «ingyenleány,« Maillard kisasszony, a »sáppatag csillag,« szóval az egész, nem is egész, hanem fél-világi társaság 1

Hát én azt hiszem, ezért nem érdemes Párizsba menni, még kevésbbé érdemes dalra lelkesülni. Idegen levegő ez és egészségtelen; alkalmas talán arra, hogy »egy-két buja, uj dalt« termeljenek benne a »szent bátrak,« de le is perzseli szárnyukat a »pogány örömök vad gyönyöre,« s nem ok nélkül lesz a »szemük, szivük s gerincük is béna!«

Háromszoros adizmus ez a gerinctelenség, mert főleg ennek áldozatai azok az egyéniség nélkül való, gyönge poéták, akik nagyon sokadmagukkal az ő iskoláját alkotják. Mi elhisszük, hogy ez lehet vonzó ideál, mert hiszen néha a szenvedésben is van öröm, lehet pathologiai jelenség, mely részvétünkre kétségtelenül számíthat: de igazi költői mü alapjául nem fogadhatjuk el, mert beteges, fárasztó, sorvasztó, szóval minden egyéb, mint szép. Azt pedig csak nem tagadhatja senkisem, ha józan, hogy a költészet jogosultsága, mint minden művészeté, a szép meg- érzékitésével kezdődik és végződik.

Ezt a szépet mindenütt lehet keresni, Párizsban is, máshol is, és mindenütt meg lehet találni, máshol is, itthon is. Uj benyomások, uj gondolatok határtalanul fejlesztői lehetnek az isteni szikrának, melyet csak táplál a koldusbot, növel az ambíció s el nem fojthat még a legartisztikusabb élet, még a legeltévesztettebb irány sem. — Igazi nagyságra azonban mégis csak az a költő emelkedhetik, aki hü marad nemzete eszményeihez s egynek érzi magát nemzete törekvéseivel. S épen a mi irodalmunk története is arra tanít, hogy legnagyobb jeleseink nem azokból támadtak, akik idegenbe kalandoztak, hanem azokból, akikben ősfajunk eredeti sajátságai nyilatkoztak meg.

Hogy aztán ők azt, ami szép, ép úgy semmibe se veszik, mint azt, ami igaz: ez kétségtelenül eredeti vonás, amint eredeti az a verselés is, melyben nyoma is alig van a ritmusnak s eredeti az a nyelv is, melyen e megálmodott hangulatokat, hamis érzelmeket és kuszáit gondolatokat értésünkre juttatják. Ezen a téren iparkodnak védeni őket azok a hozzászólók, akik akár nem eléggé beható vizsgálat alapján, akár megokolatlan jószívűségből, akár óvatos számításból a kétes értékű vállveregetés szerepére vállalkoznak.

Nos hát elismerjük mi is, hogy eléggé hajlékony, színes, sőt gazdag is ez a nyelv, képeivel, fordulataival újnak is, merésznek is bátran nevezhető, de nem mindig szerencsésnek.

Azt tapasztaltuk ugyanis, hogy lantjukon a kegyetlen sors ellen való elkeseredés, a felcsigázott vágyak és kielégített gyönyörök ujjongása ép úgy megtalálja a maga hol vad, hol nyers, erős hangját,