Nagybánya és Vidéke, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1909-10-31 / 44. szám

1909. Október 31. (2) 44. szám. alatt az ország minden részében kolóniák alakulnak. Noha Nagybányát számban és művészeti hatásban el­eddig még egyik sem közelítette meg, anyagi áldoza­taik nagyságával egyre több szellemi erőt kötnek le maguk számára. Szolnok3), Técső, Kisoroszi, Gödöllő kisebb-nagyobb festőcsoportok tanyái. Újabban Kassa, Szeged és Kecskemét lépnek sorompóba. A sajtóban és szakkörökben szokássá lett folyton hangoztatni, hogy a magyar művészet magyar földtől, levegőtől nyerjen erőt, tartalmat, ihletet. A nemzeti eszme fő­bérlői — akiknek Nagybánya nem volt elég magyar, a barbizoni, karlsruhei, worpswedei példákat emle­gették folyton, — noha e példák a nagybányai vállal­kozás előtt soha eszükbe sem jutottak. És Nagybánya ősellenesei nem átallották egyidőben elkövetni a haza­árulást, melylyel Nagybányát kitörölték Magyarország­ból és ezzel próbáltak propagandát csinálni »magya- rabb« vidékeknek.4) Azonban nem volt képes meg­3) A szolnoki telep megalakulásáról, mely a legtöbb la" nulságot tartalmazza Nagybányára nézve, a Művészet (HP évf, 4. sz.) a következőket írja : > . . . Szolnok vidékén sokan kerestek pittoreszk anyagot. Pettenkoffennek egész sor után­zója festett Szolnok vidékén. Ott a festészet iránt valamelyes érdeklődés fönmaradt. Ezt az érdeklődést Lipich Gusztáv, Jász-Nagykun-Szolnok vármegye főispánja újból mozgósította. Még pedig nem is lelkesedéssel, hanem valóságos fanatizmus­sal. Megakarta mozgatni az egész vármegyét, hogy a kultur- munkásság szolgálatába szegődtesse. Egyelőre a szolnoki fes­tészet dicsőségét hirdette. A régiét, amelynek hagyományai még mindig büszkesége volt Szolnoknak . . , S a főispán, aki­nek adminisztráció és politika, azonkívül a központi hatalom helyi reprezentálása a dolga, ezen a dolgon kívül másikat vál­lalt : beállt a művészet kortesének. Azért, hogy a magyar kultúr­politikát szolgálja. Bajárta a vármegyét. A falukat is, a pusz­tákat is. a városokat és az úri kúriákat és a szolnoki művész­egyesület iránt érdeklődést mozgósított mindenütt.« És meg­indult a munka a megyében, a kultuszminisztériumban és Budapesten a művészek között »Lipich G., a kulturfőispán . . . úgy vélekedett, meg kell alapítani a műpártoló egyesületet, föl kell építeni a műtermeket. Ha ezek az alapföltételek meg­vannak, majd csak kialakul az egységes müvésztelep.« (Tehát ép fordított rendben mint Nagybányán.) És lázas munkás­sággal megszerezte az alapföltételeket. Tagokat, alapítókat gyűjtött, megnyerte a város jóakaratát, megszerezte a kormány támogatását. Megalakult a vármegyei képzőművészeti egyesü­let s hamarosan hozzálátott a telep építéséhez. A főispán az egyesületnek s kormánynak beterjesztette az anyagi garan­ciákról szóló jelentést. Csakis pozitív adatokról, pénzről, pénz­ről és megint csak pénzről volt benne szó ... A jelentés sze­rint a következő anyagiak állottak az egyesület rendelkezé­sére : Szolnok város 1787 d-ölnyi területet ajándékozott. A te­rület 42,888 K-t ért. Alapítványok fejében 10000, K gyűlt egybe, az egyesület 160 rendes tagja évenként 1440 K tagdijat fizet, a művészek együttesen (a 12 berendezett műteremért) 1440 K-t fizetnek lakbérképen, az állami kozzájárulás 3000 koronára rúg.« — A telek parkírozását M. Kohner Adolf, hires, lelkes és hozzáértő műbarát vállalta magára. Ugyancsak ő ott azóta több 5—5 száz koronás ösztöndíjat is oszt ki fiatal festőknek és műtermet, ami ellenében 6 hónapig ott kell tartózkodniok és dolgozniok minden más kötelezettség nélkül. Ilyent ad most Kecskemét is hármat, de 1200 koronásat. (Az iskola ve­zetőinek — 3-nak — egyelőre 3—3000 korona tiszteletdijat hathónapi munkájukért.) Az építkezés és berendezés Szolnokon került 06,400 koronába. A fizetett bérösszeget ezzel összehasonlítva, nyilván­való, hogy ez ott nem egy kategóriába soroztatott, a vásár­vám, a borpataki, vagy szénatéri korcsma bérletével, s más hasonló városi jövedelmekkel. *) Különösen a kultuszminisztériumnál volt ez a Nagy­bányaellenes nacionalista felfogás elterjedve. A képzőművé­szeti ügyosztály vezetője lelkes cikket irt a szolnoki telep létesülése alkalmából, és kiemelve Szolnok magyarságát elő­legezve a dicsőséget, hirdette, hogy Szolnok a magyar művé­szet történetében korszakot jelent! S a vidéki kolóniák kez­deményezését is Szolnoknak tulajdonítva, Nagybányáról (1902-ben!) egy árva szóval sem emlékezett meg. Ugyancsak a sajtóban is lappangva elterjedt a fölfogás, hogy Nagybánya nem magyar. Egyik izvorai tájrészletről (Grünvvald egyik legszebb tájképéről: a »Bérezek között«-ről) sütötte ki ép a tájról egyik neves műkritikus (Keszler), hogy NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE dönteni Nagybányát sem az aknamunkával terjesztett abszurd vád, sem a hatalmasok ellenszenve, sem uj mű­vészeti irányök forgószele : ügyeljetek, hogy önkezetek ki ne vágja az amúgy is senyvedő fát! * Tizennégy év nagy idő és a nagybányai koló­niára nézve se tűnt el nyomtalanul. Sok minden vál­tozott azóta. Őszi szelek járnak, az egykor zöld le­velek száradtan, fáradtan hullanak, szállnak, az ég se kék, a napfény is a messze ormokra költözött, a nem rég mosolyogva nélkülöző életkedv fázósan ko­molyodik el: a tüzek amiket gyújtott, másnak mele- gitnek, hideg lett, esteledik rendre. Hideg bizony és ti, kedves véreim azt hittétek, hogy mikor köröskörül az egész országban a nagy­bányai eszme nyomán hajlékokat építenek a kultúrá­nak, a városok versengve hoznak áldozatokat, hogy falaik közt festőkolóniákat honosítsanak, — itten ma­radhat minden a régiben, akarnotok, tennetek nem kell semmit, ide jönnek úgyis százával, itt dolgoznak úgyis lelkesen, önzetlenül lusztrumokig és ti sütké­reztek a nagylelkű adományozó népszerűségében, a hir napfényében örök időkön keresztül ? Elolvastátok, avagy meguntátok, amit nektek itt megírtam, az aján­dékhozónak történetét? Világos lett-e előttetek, hogy elérkezett a ti órátok? Az utolsó óra a cselekvésre, hogy a jövőnek ágyát megvessétek. Avagy hiába igye­keztem meggyujtani mécsesét annak, akinek nincs? Hiába, tükröt tartani a nemlátónak? A választ a közel jövő adja meg. Lesz-e a fá­nak uj tavasza, vagy végelszáradás ez? Végleg búcsút mond-e neked, szép szülővárosom, olaszkék egednek, fényes levegődnek, hullámos, nyájas hegyeidnek, völ­gyeidnek a beléd szerelmes festők csapata, egyenként, fájdalmasan ? Higyjük és akarjuk a jobbat! Tanitógyűlés. A megyei általános tanítóegyesület nagybányai köre, melybe mintegy 20 állami iskola tanítótestü­lete tartozik s amely ezenkívül a felekezeti iskolák tanítóinak is egyrészét tagjául fogadta e hó 26-án Nagysomkuton évi gyűlését az ottani iskola 25 éves fennállásának megünneplésével kapcsolatban tattotta meg. A gyűlésen Bodnár György kir. tanfelügyelő a nagysomkuti áll. iskola gondnokságának tagjai, ezeken kívül sok érdeklődő s az egyesületnek számos tagja vett részt. A hymnusz elhangzása után Székely Árpád elnök az iskola hatását, annak egy-egy községre és annak környékére gyakorolt átalakító erejét s azokat a vezéreszméket említette fel, amelyek az iskolának változatlan irányelvei és a tanítónak mindörökké ideáljai voltak és azok maradnak. Lelkes hangon előadott s jól átgondolt beszédjét igy végezte ; »Régi, ismert igazságokat érintettem. Szándékosan tevém. Az idő változik s e változás az iskola rendszerében átalakíthat egyet-mást. Ezek az igazságok azonban örök vezéreszméi maradnak az iskolának, fenséges ideáljai a tanítói munkának mindenha! Ezekkel fu­totta meg a lefolyt 25 évet a nagysomkuti állami iskola és ezekkel kell elindulnia a további munkára. Kívánom, kívánjuk, hogy tehesse ezt nagyobb erő­a tájkép nem magyar, a rajta levő alakok (magyar kosztümös cigánymodellek !) ellenben magyarok. Ilyen balvé­leményekkel kellett Nagybányának megküzdenie. vei, szélesebb körre terjedően, sokkal könnyebben mint eddig tehette s az emberi haladásnak, a becsü­letnek az embereket összeforrasztó testveriességnek : a magyar nemzet megszeretésének, a haza megbe­csülésének e községben és környékén nyerjen meg mindenkit! Terjessze a jót, irtsa a rosszat minden tanítója nemes ambícióval, erős lelkesedéssel!« A megnyitó beszéd az ünnepi hangulat emelését semmi­vel sem csökkentette. A tetszéssel fogadott megnyitó beszéd után Veress József nagysomkuti ,ig. tanító olvasta fel az iskola 25 éves történetét. Evről-évre kimutatta, hány tanuló volt az iskolában; miféle külső mozzanatok voltak nagyobb hatással az isko­lára. A 25 éves történet eléggé nagy részletességgel volt megírva. Nehány adatot idejegyzünk belőle. Ezek : Az iskola létesítése körül a gr. Teleki család s a szabad gondolkodású Drágos Pál főszolgabíró fejtettek ki tevékenységet. Működését 2 tanítóval kezdette meg. Ma 6 tanító tanítja benne Somkut gyermekseregét. Magyarosított, mert ennek előtte a környékbeli falvak lakói közül is több küldötte be a gyermekét a a somkuti áll. iskolába. Most azon­ban már a vidékiek száma csökkent, mivel a kör­nyékbeli községekben is több helyen van állami iskola. A terjedelmes compendiumért melyben egy csomó min. rendelet is számszerint volt megemlítve, a gyűlés az iskola történet megirójának jegyzőkönyv­ben mondott köszönetét. Ezután Imre Károly olvasott fel. Kimutatta a nyelvtan, számtan-, földrajznak az elemi iskola és a gimnáziumban való egyféleségét s igy megállapította, hogy a két iskola tanulmányi anyaga eléggé egybe­olvad csak a latin nyelv az, ami a gimn. alsó I. II. és az elemi iskola V. VI osztályát elválasztja s igy a még áthidalhatlan űr emiatt marad fenn. A tömören megirt értekezés felolvasása után Bodnár György kir. tanfelügyelő szólalt fel. Mint mondá 15 éve van módjában, hogy az iskola mun­káját Nagysomkuton figyelje s ezalatt arról győző­dött meg, hogy tanítói mindent megtettek arra, hogy az iskola emelkedjék, hogy a magyarság öntudatában nyerjen itt s hogy az iskola által nyújtott áldás ter­jedjen. Örömének adott kifejezést, hogy az iskolá­nak ez ünnepén részt vehet s nagy megnyugvással jelentette ki, hogy az iskola anyagi ügyeinek veze­tője: Veszprémi Sándor gondnoksági elnök bár r. kath. pap, mégis milyen lelkesedéssel szolgálja a kultúrát bizonyságot adott ezzel arról, hogy a r. kath. lelkész lehet az állami iskolának elfogulatlan veze­tője illetve segítője. A gyűlést az elnök nehány buzdító és köszönő szava után a szózattal zárta be a tanítóság. Gyűlés után mintegy 60-an közebéden vettek rjészt a vidékiek és Somkutiak, amelyen Székely Árpád a tanfelügyelőt, Bodnár tanfelügyelő a som­kuti áll. iskola gondnokságát, az iskola megterem­tésében fáradozó gr. Teleki családot s az ebéden résztvevő gr. Teleki Jenő főszolgabírót köszöntötte fel. Veszprémi Sándor a gyűlést emelkedett hangu­latban tartó szereplőket, gr. Teleki Jenő a tanítókat, Doroghy ,Ignác a gyűlésen megjelent tanítónőket, Székely Árpád pedig Veszprémi Sándort köszön­tötte fel. A jövő évi gyűlés Koltón lesz. Sirvirágok. Elnézem őket: mily buján virulnak Ä sírkeresztek csöndes erdején! Kertté varázsolták a gyász tanyáját — De bennök eltitkolt bút érzek én. Önző keservek kénye ült été ki Szolgáidul: kegyetlen kegyeleti Fájdalmas tisztjük: életet hazudni És virrasztani hamvadók felett, Kedves virágok, szegény számüzöttek, Mostoha árvák ! — meghat sorsotok; Mely sírok ormán rendelé tinéktek Fakadni, nyílni s elvirulnotokI Hű apácái a bús temetőnek! Megannyi hős, megannyi áldozat: Ti megtanittok tűrni bármi sorsot S mosolylyal födni gyászt és harcokat! Kulcsár Ferenc. Egy pár papucs kalandjai. (Keleti mese.) Volt egyszer Hamadánban egy Akbár nevű gazdag ember, akit messze földön jól ismertek a zsugoriságáról. Sok kincset halmozott össze, de azért éppen úgy élt, mintha a legszegényebb ember lett volna. A ruhája rongyos volt s különösen a bőr­papucsain látszottak meg az esztendők pusztításai. Akbárnak sokszor mondogatták a szomszédai: — Miért nem veszel már egy uj papucsot? Hiszen ezek már szét vannak taposva és kilátszanak belőlük az ujjaid. Akbár ilyenkor bosszúsan dörmögte : — Ne törődjetek én velem! Ezek a papucsok még nagyon jók 1 Uj papucsra nem fogom kidobni a pénzemet a ti kedvetekért. Történt egy napon, hogy Akbár a fürdőbe me­net egy régi barátjával találkozott, aki azután ke­ményen megkorholta őt a fösvénységéért. — Tudom — mondotta neki — hogy gazdag ember vagy s szép házad is van. Miért jársz tehát ilyen rongyos, széttaposott papucsban? Ha nem do­bod el ezt a csúnya papucsot, magam fogok egy párt vásárolni számodra, pedig én szegény ember vagyok. Régi barátom vagy s szégyellem, hogy igy menjek veled végig az utcán. Bementek azután a fürdőbe s levetették az ajtó előtt a papucsukat. Ugyanakkor a kormányzó is el • ment a fürdőbe s amikor meglátta Akbár rongyos papucsait, nagy haragra lobbant. — Dobjátok innen félre ezt a csúnya papucsot 1 — kiáltotta oda a szolgáinak.- Azután levetette a maga szép papucsait és be­ment a fürdőbe. Akbár, amikor kijött a fürdőből, keresni kezdte a rongyos papucsait, amelyeket a szolgák már félre dobtak. Eközben megpillantotta az ajtó előtt a kor­mányzó szép, aranyos papucsait s örömmel kiáltotta: — Bizonyosan az én régi jóbarátom tette eze­ket az én rongyos papucsaim helyére. Meg akart ör­vendeztetni velük. Felhúzta ezután a szép papucsokat és hazament. A kormányzó, amikor el akarta hagyni a für­dőt, nagy meglepetésére nem találta meg a papu­csait, de hamarosan megtudta, hogy mi történt ve­lük. Elküldte tehát a szolgáit Akbárhoz s maga elé hurcoltatta őt és lehuzatta alábáról a szép papucsokat. — Tolvaj vagy! — kiáltott rá haragosan. — Elloptad a szép papucsaimat! Ezért szigorúan meg foglak büntetni! Akbár hiába mentegette magát, nem használt a könyörgés, sem a sirás: a kormányzó nagy pénz- büntetésre ítélte őt. Felhúzta azután a régi, rongyos papucsait és hazament. — Most már csakugyan veszek uj papucsot! — kiáltotta kétségbeesetten. Azután nagy mérgesen ráncigálta le a lábáról a papucsait s átdobta mind a kettőt a házának kerítésén. A papucsok beleestek az ott csergedező forrásba, amelyből a környékbeliek vizet szoktak meritgetni. Nagy baj történt ekkor. A papucsok el­zárták a forrás nyílását és megakadt a viz folyása. A kormányzó azonnal vizsgálatot indított a baj oká­nak kikutatására s hosszas keresgélés után megtalál­ták a vízben Akbár papucsait, amelyek bedugták a forrás száját. Nagy haragra lobbant a kormányzó s megint nagy pénzbüntetést mért Akbárra, aki ezután visszakapta a rongyos papucsait. Most már még jobban meggyülölte a szegény Akbár ezeket a papucsokat, amelyek már annyi pén­képviseletet keres. fest, mos MINDENFÉLE Postai megbízást 8 és tisztit DEBRECZENBEN, RUHANEMŰT Széchényi-Utcza 42. nap alatt eszközöl. wr Telefon-szám: 333.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents