Nagybánya és Vidéke, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-24 / 43. szám
1909. Október 24. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 43. szám. (3) ereszkedik személyesen megnyitni, mint ez az előbbi minisztereknél szokásban volt. Kivételt ez alól talán csak egyetlen egyszer tett, amikor is evvel a modern művészet ellen demonstrálnia adatott.1) A cézári hóbort, mely hatalmi szóval képzeli megszabni művészek meggyőződését, szellemi munkások útjait, csak nevetséges, — de akik elég szerencsétlenek útjába vetődni, azoknak mindenesetre káros. Mivel pedig Nagybánya a »modern« szóval legrégebben megbélyegzett, ez a kolónia ma pártfogást s a város erre anyagi támogatást, mint itten képzelik — hacsak a napi politika ezt nem szükséglené, — tőle nem remélhet. Előtte vagy utána igen, de ma nem. *) Ez az alkalom a múlt tavaszi tárlat volt. Tette pedig Apponyi e kivételt a Benczúr nagy festménye, »A milleniumi hódolás« miatt. Azonban itt, a laikusoknak minden rossz pik- tura iránti ősrokonszenvén kívül, mélyebb szimpátiák is működtek nála közre. Politikai szempont rejlett itten, nem a napi, de a mélyebbeu rejtőzködő reakcionárius osztálypolitika szimpátiája, midőn minden rendelkezésére álló eszközt fölhasznált, hogy minél szélesebbkörü tüntetést rendezzen a képnek. Fölvezényelte az iskolákat, hadd nevelődjék a jövő generáció művészetben és lojalitásban. Lojális érzelmű kaszinók, hazafias asztaltársaságok, sőt szegény, félrevezetett munkások — államiak — is megkoszorúzták a közjogi poézistől remegő mesterművet. Nem tudom, de. talán a dalárdák is kivonultak eléje. És mindez miért ? Magyarország ezeréves fönnállásának örömünnepét örökíti meg e mű ? Szomorú örömünnep : főpolitikusok, főurak, főpapok selyemben, bársonyban szónokolnak — bizonyosan közjogról — az uralkodó előtt. Törzsfőnökök uruk s parancsolójuk előtt. Hát a szellemi, a kultur Magyar- ország hol maradt? Hát a munkás Magyarország, a szegény, a nyomorult, a dolgozó? — És ezt sem a sajtó, sem a közönség meg nem látta! Talán a sok arckép miatt? A sok fától az erdőt? Azonban érezte Apponyi és minden hagyományok iránti tiszteletlenség fölött fölháborodó nemes lelke örömmel telt el: ezt a művészetet már pártolná. Szellemy Geyza. Elköltözött tehát ő is, közéletünk érdekes és értékes alakja: Szellemy Geyza. Az erős test és erős lélek gyengének bizonyult a halállal szemben. Típust vesztettünk benne, az igazi müveit bányásznak típusát, aki élt-halt, lelkesedett az ő szakjáért szívvel, lélekkel Nagymüveltségü férfiú volt, sokat olvasott, utazott, tanult, igazi európai nívón állott. Szeptember közepén nejével együtt Olaszországba utazott, bejárták a szép Itália nevezetesebb helyeit. Október elején visszajöttek Budapestre s onnan október 16 án d. u. 5 órakor érkeztek Nagybányára. Utoljára láttam őt a szatmári állomáson a váróterem ajtajában, akkor is engem keresett, de a mi vonatunk már indulóban volt s igy nem beszélhettünk többé ez életben ! Vasárnap jó kedvvel ébredett, fölment a hivatalba is. onnan 11 és V2 órakor a gőzfürdőbe sietett, hol 12 óra tájban hirtelen összeesett és meghalt. Agyszélhüdés érte Egy órakor értesítették nejét a szomorú esetről s nem sokkal azután már koporsóban szállították haza az elhunytat Magyar-utcai lakására. Általános részvét fogadta a gyászhirt az egész városon. A pénzverőházon, városházán, az evang. templomon, Kaszinón, polgári körön stb. gyászlobogó jelezte a veszteséget s naponta háromszor harangok zúgása siratta. Majd koszorúk özöne borította el a díszes ravatalt, melyhez csak úgy özönlött a közönség. De önmagával elégedetlen lelke egyre magasabbra tört. Nyugtalan idegéletet élt. Néha úgy érezte, hogy mindaz, amit eddig alkotott, csak tanulmány, hogy neki még valami nagyot kell teremtenie. Ezzel tartozik saját művészi lelkének! Valami olyat kell alkotnia, ami előtt a műértők is tágra- nyilt szemmel állanak s amit csak részleteiben tudnak megérteni, de ahhoz, hogy egészben méltányolhassák, kortársai még nem elég érettek. Ekkor ismerkedett meg Lolával. És megfogamzott a »Múzsa« c. képének gondolata. Uj erők ébredtek lelkében. Újra éledt a régi lelkesedés, amelyet főleg pályája kezdetén/ érzett, mikor még csakis ez a lelkesedése volt meg, de tudása úgyszólván semmi! S megindultak az édes órák! Szemtől-szembe láthatta órák hosszat maga előtt Lolát, szinte érezte a lehelletét! S bár igyekezett komolyan dolgozni, néha-néha megfeledkezve nézett a képre. Lolára hosszasan nézni nem akart. Félt már önmagától, félt az érzéseitől. Félt attól, amitől már hiába félt: beleszédült Lola szemeibe! S ez az érzés csak nőhetett, hogy aztán egy szép napon előtörjön a visszafojtott érzés teljes korlátozhatatLnságával! Úgy történt, hogy Ákos közeledett már a kép befejezéséhez. Még nehány napig kellett csak ülnie Lolának. Egy ilyen ülés után megint beszélgetni kezdtek. Ákos az utazásairól, terveiről beszélt, de szemét nem vette le Loláról, aki szívesen hallgatta. Úgy álltak ott, hogy a nagy vászon elfödte alakjukat. A néni pedig, aki Lolát rendesen elkísérte, éppen valami érdekes olvasmányba mélyedhetett el. mert nem kisérte figyelemmel a fiatalokat. És Ákos addig-addig mélyedt el Lola mosolygó szemébe, mig végleg bele nem szédült. Megölelte Lolát. Lola szelíden védekezett, aztán — odasimult szerelmesen a kebelére. A néninek föltűnhetett a nagy csend ! (Oh, azok A köszönik közül sikerült följegyeznünk a következőket : Az özvegyé »Felejthetetlen Gézámnak árván maradt feleséged: Gabriella« felírással. A testvéreké : »Felejthetetlen Gézájuknak Ida, László.« Továbbá: A szeretett kartársnak — a bányaigazgatóság tisztikara. Több mint egy negyedszázadon át volt érdemes főtiszlviselőjének — a nagybányai ev. egyház A nagybányavidéki osztály — fáradhatatlan titkárának. A felsőbányái kincstári tisztviselők — szeretett kartársuknak. Szeretett főnökünknek - - a m. kir. kerületi bányamérnökség. A m. kir. bányaiskola tanuló-ifjusága. Szeretett tagjának — a Teleki társaság. Szellemy Geyza m. kir. bányatanácsosnak — a kapnikbányai m. kir. bánya és kohó tisztviselői kartársi szeretettel. F'elejthetetlen barátjának — Kéméndy Jenő. Geyza bácsinak — Wagnerék. Díszes koszorút küldöttek még Pokol Elek, Ket- ney Mihály »A kiváló szakembernek« s az itt felsoroltakon kívül is több felírás nélküli koszorú és csokor érkezett. Tömérdek részvétirat és sürgöny is érkezett a családhoz és az ev. egyházhoz, melynek a boldogult egyik vezetője volt. így köldes Bélától, Meskő László államtitkártól, Bársony Istvántól s másoktól. Meskó László részvétirata következő: Budapest, 1901). október 19. Nagytiszteletü lelkész ur! Sietek igaz részvéttel osztozkodni a fájdalomban, mely a nagybányai egyházat buzgó jegyzője és gondnoka hirtelen halálával sújtotta. Kegyelettel fogom emlékét megőrizni én is, ki egyházunk e jeles tagjának mindvégig igaz tisztelői közé tartoztam. Fáradhatlan munkálkodással szerzett érdemei helyet biztosítottak neki mindnyájunk szivében. Kiváló tiszteletem kifejezésével maradtam Kész hive Meskő László. Révész János a temetésre Budapestről hétfőn d. u. 5 órakor ^érkezett haza. Kedden délután 5 órakor volt a temetés a részvétnek valóban bámulatos megnyilatkozása melleit. Óriási emberáradat leple el a nagy udvart és az egész utcát. Lámpavivők, fáklyások, foncás bányászok világítottak be a sötét alkonyba, kigyultak a villamlámpák is, miket az utón, a merre a menet elvonult, fekete fátyollal vontak be. Bányászcimerekkel ékesítették a menetet, valamint a gyászkocsit. Elől vitték a kettős aranykalapácsot. A koszorúkat külön kocsira helyezték. A vidékről, különösen a bányakerületből igen sokan vettek részt a végtisztességtételen. A háznál Révész János lelkész tartott gyászbeszédet és imát. Maga a beszéd igy hangzott : Ó Mi Istenünk, nem tudunk hová lenni, hanem csak te reád néznek a mi szemeink. A Krón. II. könyve XX. r. 12-ik versével sóhajtunk föl fájó érzések közölt e szomorú alkalommal, mert nagy a mi veszteségünk, gyászoló gyülekezet ! Kétségtelen, hogy minden ember, midőn kidől az élők sorából, bizonyos űrt hagy maga után, az őt szerelők szivében, de nemcsak ott, hanem az emberi társadalomban is. a nénik, úgy látszik, nem szeretik a nagy csendet!) Félbeszakította olvasmányát s ,feléjük közeledett. Lola ijedten rebbent el Ákos mellől! Zavartan igyekeztek valami közömbös dologról beszélgetni. De kipirult arcuk, minden mozdulatuk elárulta őket. Á néni, aki különben bizonyára elfelejtette, hogy valamikor szintén fiatal volt, (ezt egyébként lassan- lassan minden néni elfelejti), mondom, a néni szigorú tekintete vihart jelzett! Csak annyit mondott aztán: Lola, ,menjünk! És Lola ment. Ákost ideges nyugtalanság fogta el. Mi lesz most ? ! Nem sajnálta ugyan tettét, mert szive szerint cselekedett. De bosszantotta az, hogy Lolát kellemetlen helyzetbe hozta. Nyugtalanul eltöltött éjszaka után arra ébredt, hogy levelet hoztak neki. Lola nénje irta. Röviden csak annyit tudatott vele, hogy Loláéknak hirtelen el kellett utazniok; tehát nagyon sajnálja, ha igy a munkája esetleg némiképen meg van zavarva. Ákost mintha villám sújtotta volna! Erre számított legkevésbbé, hogy elutaznak ! Gondolatai egymást kergették. Érezte, hogy tönkre tették ! Elrabolták tőle a lelkét, a művészi lelkesedését! Lola nénjéhez sietett. Nem akarta elhinni. S tudni akarta legalább azt, hogy Lola mit szólt mindehhez?! A néni eléggé kimérten fogadta s tapintatosan bár, de tudatára adta, hogy tegnapi tette késztette arra Lola mamáját, hogy elvigye leányát, akinek sorsát már —. diszkrétül megsúgta ezt is — egy gyáros kezébe akarta letenni. Tehát igy vagyunk! gondolta magában Ákos. Ezért kellett hát Lolát olyan hirtelen kiragadni az ő környezetéből, nehogy esetleg itt felejtse a szivét, mert azt a kezével együtt már másnak, egy pénzeszsáknak szánták! Hogy ezzel egy ember lelke, művészi jövőjére alapított szép reménye egy csapással Különbözők vagyunk a szellemi talentumokra nézve, miket forgatunk, különbözők érzésben, az akaraterő megnyilvánulásában, alkotásainkban, mik életünk mesgyéjét jelzik, diszitik s ha ez igy van, bizonyos az, hogy az egyének értéke is különböző. Szellemy Geyza — immár kiszenvedett — kedves testvérünk, polgártársunk, barátunk, értékes ember volt, kire sok talentumot bízott az Ur s aki azokat nem ásta el, hanem eredményesen forgatta a család, a város, az egyház, a haza, a társadalom javára. Ezért mondtam előbb, hogy nagy a mi veszteségünk. A mily gyors felfogású volt, a milyen gyorsan járt az ő találékony esze, hirtelen ugrott át egyik gondolatról a másikra és pillanatnyilag oldott meg sokszor nagy, nehéz kérdéseket, olyan gyors, olyan hirtelen volt halála is Az egyik percben még mosolygott, a másikban megfagyott ajkán a mosoly. Szeretett látni, tanulni, tapasztalni, utazni; a külföldet sokszor bejárta Most is onnan jött haza az ő kedves Nagybányájára barátai, tisztelői közé; csak épen hogy üdvözölte őket, aztán elment egy másik hosszú, nagy útra, ismeretlen tájék felé, melyről csak annyit tudunk, hogy onnan nincs soha visszatérés! Nagy ész és nagy szív volt ő. Gondolatait bátran kimondta, hogy ha az ellenkezett is sokszor a közfelfogással, A hivatalban, a tanácsházban, a sajtóban, föld felelt és föld alatt egyaránt munkálkodott szakadatlanul és hűségesen majdnem negyven éven keresztül. Éis az élet keserűségei, összeütközései, viharai nem rontották meg nemes szivét, mely szeretettel dobogott családjáért, hitveséért, testvéreiért, de amellett szeretni tudta pályatársait, barátait, ezt a várost, az egyházat, a hazát, az egész emberi társadalmat, szeretni tudott mindenkit ! Mint kincstári tisztviselő elnyerte a díszes bányatanácsosi rangot, bányászati szakértelmét bámulták, nemcsak honfitársai, de a külföldiek is, mint városi képviselő résztvett a legnehezebb ügyekben s nem vonogatta magát, ha Nagybányáért minden jutalomra való kilátás nélkül tennie kellett, sőt ellenkezőleg kész volt arra, hogy félreértést, gúnyt, megtámadta- tást, harcot arat hála helyett. 1877. március 4-én egyházi jegyző lett s eltekintve az évektől, miket más helyütt töltött, azóta állandóan jegyzője volt ev. gyülekezetünknek, teljes 26 esztendőn keresztül, 3 évig presbyter, 8 év óta gondnok is, úgy, hogy a jegyzői és gondnoki hivatalt egyszerre viselte. Gondnokká választása alkalmával igy szólt: »nem akarok a jegyzőségről lemondani, el akarom érni a negyedszázadot.« És viselte mind a két hivatalt, mely annyi áldozatot és munkát követelt tőle. Sokat, igen sokat lehetne róla beszélni, de e helyütt, gyászoló gyülekezet, nem lehet feladatom az, hogy kimerítő életrajzot adjak a boldogultról. Talán elég ennyi is annak feltüntetésére, mily nagy a mi veszteségünk. Mint villámsujtolt fa kidőlt az erdőből s a terebélyes, hatalmas cser tátongó űrt hagyott maga után. Mint bányászt, kit utóiért a szerencsétlenség, úgy hozták haza őt meghalva családjához. Nemsokára kikisérjük innen és lebocsátjuk a föld ölébe az utolsó munkaszakra. Óh mi Istenünk nem tudunk hová lenni, hanem csak te reád néznek a mi szemeink! Nem élt hiába, nem szenvedett sokat, volt elég öröme is 59 év alatt. Ezzel vigasztalódhatnánk. Tudjuk azt is jól, hogy mindnyájan csontvázat hordunk magunkban. Hogy az élet tulajdonképp nem egyéb, mint a meghalás gyorsabb vagy lassúbb forombadől, azzal az anya hétköznapi gondolkozása, úgy látszik, egy percig se törődött. Ákost kimondhatatlan keserűség fogta el. Rá sem tudott most már nézni a képére. A műteremnek feléje sem nézett! Csak élt az életnek máról- holnapra. Sokáig hevert az ecsete, mig erőt tudott venni magán, hogy újból dolgozzék. De régi lelkesedése oda volt. Magával vite Lola. Zárkózottá lett. Már csak inkább egyedül bolyongott, mintha kerülni akarta volna az embereket, akik őt úgy sem érthetik meg. Hisz a tömeg, az érzéketlen nagy tömeg úgyis annyira e röghöz, a sárhoz tapad gondolkozásával, annyira csak a testi szükségletek kielégítésének él, hogy a lelki vívódások iránt nem lehet érzéke. Sajátságos! A légkör viharait mérik a viharjelző készülékek. De a lelki viharokkal, melyek az em - bér lelki erejét morzsolják össze, nem törődik senki! * Teltek az évek. Aztán lassankint újra visszatért Ákos az ecsetéhez, újra dolgozgatott, újra tervezgetett. S mikor már azt hitte, hogy újból föltalálta önmagát, akkor zavarta föl az elpihent emlékeket az az édes, dallamos kacagás! S amint a múlt édes-bús napjai újonnan fölelevenedtek lelkében, sétaközben ismét a tó partjára ért észrevétlenül. A hold még mindig ezüstös pikkellyel vonta be a hulámfodrok hátát s még mindig hintette ezüst porát a tájra. De most már mintha gúnyos mosolyra húzódnék az arca! Talán őt neveti, hogy egy édes női kacagásra hogy riadt föl ábrándozásából s hogy zaklatta föl egy édes kacagás a már már elpihent kínos emlékeket?! Pedig nem történt semmi különös! Csak egy kacagás ,hangzott el, — csak egy ajtó zárult be! S Ákos tovább is künn maradt a hűvös szeptemberi éjben!
