Nagybánya és Vidéke, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-24 / 43. szám
(2) 43. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1909. Október 24. kialakulni, mely az idegen hatások dacára az övé és bizony mégis csak nagybányai is. Egy másik csoportja a fiataloknak megmaradt a régi zászló mellett s a naluralisztikus stúdiumot szellemi vagyonszerzésnek tekintve, természet-szerelmesen halad tovább a megkezdett utón. A szabad iskola ideje alatt fejlődött ezen újabb nagybányai generáció ma már jórészt nem ismeretlen a nyilvánosság előtt. Neveikhez sikerek is tapadnak és bizonyos vagyok benne, hogy fognak még nagyobbak is. Legelőször -legnagyobb tömegben, egyszerre a Könyves Kálmán szalonjában jelentek meg az uj nagybányai nevek az 1907.* júniusában rendezett kiállításon, mely a legifjabb generáció művészetét akarta bemutatni. Ezeknek legjelentékenyebb része nagybányai név volt. A sajtó a legnagyobb dicséret hangján, a kiállításról irt hosszú méltatásokban jegyezte föl Mikola, Perlroth, Boromissza Ferenczy V., Börtsök és még több N.-bányát évekig járt fiatal festő nevét. »Fiatal emberek, akiknek a ma is régmúlt időnek tetszik — írja egyik napilap kritikusa — fiatal tehetségek, akik a jövendőt látják csak. Igazuk van. Aki ma fiatal fővel nem a jövőbe néz, bizony elmarad, mielőtt megindult volna . . . Sok szertelenség, sok túlzás, szeretném mondani dühös modernség . . . örömmel tölt el azért, mert a sok fiatalos túlzást igazán tehetséges emberek követték el.« És ha a lapok vélekedése az egyesek értékéről meg is oszlik, a nagybányai nevek a legjelentősebbek, a legvitatottabbak. Csak p.z volt érthetetlen mulasztás e kiállítók részéről, hogy igy csoportban — noha az összesnek legalább felét tették ki — nem érvényesítették nagybányai voltukat, nem informálták erről a kiállítás rendezőségét és igy sem a sajtó, sem a közönség nem vett erről tudomást. Ezóta is föl-föltünnek szórványosan — avagy többen egyszerre a Műcsarnok, a »Kéve,« a »Miénk« kiállításain, mindenütt érdeklődést, dicséretet, néha gáncsot kapva, — de sehol a jelentéktelenek között. Ferenczy Valér, Czóbel Béla a Miénk törzstagjai lettek. A Miénk kiállításain kivülök föltünéssel szerepeltek még Perlroth, — aki a párisi Salon d’automne- ban is elismerést aratott, Boromissza, Tihanyi, Mikola, Galimberti, Ziffer. Azt a tényt is föl kell jegyeznem, hogy a sajtó részéről a dicséretek mellett a támadások is nagyobbára a fiatalok — köztük nagybányaiak miatt is, érték a Miénk kiállításait. VIII. A nagybányaiak hatása a magyar művészetben művészeti és erkölcsi volt. Ma már szinte feledésbe ment, hogy a nagybányaiak föllépése a tárgy »jóizüségével« ható genre- nak, az anekdotikus théma-festészetnek a halála volt. Ez a német növény addig korlátlanabbá burjánzott nálunk, mint hazájában, ahol akkor már réges-régen elvirágzott, mig itt megakadályozta minden nemesebb piktura érvényesülését. A publikum egy része, a korlátoltabb, egy darabig dohogott is, hiányzott a cukkerli, de aztán lassan megkóstolta az uj ételt és hozzászokott. Persze azért az ősi szimpátia lelke legmélyén megmaradt s a mai tárlatlátogató nem is tudja, miféle atavisztikus érzés mosolyog benne egy-egy véletlenül szemeügyébe kerülő »Gartenlaube*-, vagy »Moderne Kunst «-féle kép láttára. Első kiállításaink egy nagy csomó fiatal művész — nem nagybányai — előtt nyitotta ki a bátorság kapuját: festhettek egyéniségük s meggyőződésük szerint és nem kellett félniök, hogy egyedülálló bolondoknak tartják őket, avagy betegnek deklarálják, mint *) Ép tiz évvel később mint az első nagybányai kiállítás. Félbemaradt kép. — Irta és a Teleki-Társaság 1909. évi okt. 10-én tartott ülésén fölolvasta : Németh Béla. — Hűvös szeptemberi est! ^».kos ott hevert egyedül a tó partján egy pádon. A hold kiterítette ezüst fátyolét, végig vonta a vidéken s nyomában minden hideg ezüst színben úszott: a fodrozó hullámok a tó szennyes tükrén, a hallgató, nagy ták a tó szegélyén s a füszőnyeg a fák alatt 1 Fantasztikus árnyat rajzolt a viz játszó színére a sudár fenyő, mig karcsú termetén végigöm- lött a hold ezüst himpora! S a fa lábánál meghúzódó pázsit ezüst uszályként foly végig, mögötte pedig éles kontrasztban vonul meg a sejtelmes, fekete árnyék. A nap elpihent fényével s átengedte helyét az estnek, a hangoknak. A nehéz csendet, a természet nehéz csendjét csak egy-egy tücsök cirpelése, vagy egy-egy égi bogár ceccegése zavarja meg. Közben a szél gyengébb-erősebb rohama végig suhog a fá-' kon, a fák sudara belenyög a csendbe, aztán újra elnémul minden. Egy gyengébb szellő elkezd a még zöld lombbal enyelegni, de alig indítja meg a leveleket, már tova száguld, hogy a szomszédos fa leveleivel is sugdosodjék! Csak a fenyő tülevele mellett suhog el nesztelenül! Ezt hidegen hagyja a szellő enyel- gése. Ez jobban is jár! Megmarad élénk színében! A többi fa lombja, mintha várva várná az enyelgő szellőt, mintha lázasan rajongna a csapodár szellőért. De a langyos szellő csókdosása helyett borzongató hideg szellő simogatja végig a leveleket, mire felszisszenve, zizegve óvják egymást a hűtlen szellőtől. De késő! Jégkeze már végig cirógatta őket, szerelmi lázuk elpihent s a hideg érintéstől egyre jobban sápadnak! Azért olyan szomorúan sárgulok a lombos fák levelei! a Műcsarnok titkára egy évi jelentésében a nagybányaiakat első fellépésök után. Az egyéniség jogát a nagybányaiak revelálták a magyar közönség előtt. Ma már a Szinnyei, a Hollósy, a Csók, a Thorma esete nem ismétlődhetik meg. Az erőshangu talentum szava ma már nem pusztába kiált, mindig akad füí, amely meghallja. Ez az erkölcsi hatás a művészetinél talán még nagyobb fontosságú. Felszabadulást jelent ez a konvenció, a maradiság jármából és egy egész sereg fiatal művésznek hozta meg az elismertetés, az érvényesülés lehetőségét. Bizonyos, hogy ez bekövetkezett volna Nagybánya nélkül is, lassan, később, de talán sok erős talentum elvérzése után. A tény az, hogy a követ, amely elzárta az utat, a nagybányai akció hengeritette el. Ha valakinek Budapesten csak egy délután alkalma volt — csupán valamely művész-kávéház törzsasztalánál is — bepillantani a budapesti művészeti viszonyok bűzös kháoszába, elundorodva menekül s áhitva kívánja vissza Nagybánya tiszta levegőjét. Csak azokat az állapotokat ismerve lehet valakinek fogalma arról az óriási erkölcsi fölényről és tisztaságról, melyet Nagybánya reprezentál Budapesttel szemben. Az irigység, az anyagi érdekek titkos és nyílt harca, az intrikák, az önvigéckedés, az alattomos klikk-manőverek, besugások, kilincselések, ezekkel szemben az egyes, a legjobb se érvényesülhet, kivéve, ha az anyagiak nyújtanak erkölcsi támogatást a szellemi pozíciónak. Ezekkel áll szembe Nagybánya tiszta és fölényes lelkiismerete — a múltban s jelenben — de, fájdalom, az anyagi pozíció nyújtotta »erkölcsi« támogatás nélkül. Aki a hazai állapotokat egyebekben is ismeri, — nem csodálkozik, hogy a hajlongással, kilincseléssel, hajlékony gerinczü önérzettel elkényeztetett hivatalos körök, a művészet gőgös kertészei, akik szívesen lenyesnék a nekik nem tetsző, szabadjára nőtt ágat, — nem viseltetnek nagy szimpátiává! sem a nagybányai művészek — voltak és jelenlegiek — sem az egész mozgalom iránt. A tiszta munka és a tiszta lelkiismeret adta nyugodt önérzet és nyíltság szerezte meg a nagybányaiak számára — ott is — az »arrogáns« díszítő jelzőt. Ott, ahol szavazatok döntenek művészeti kérdésekben, bizonyos, hogy a kiválóbbak művészi és anyagi érdekei nem érvényesülhetnek a falkává tömörülő »többséggel« szemben, a népszerűség keresése, kon- czessziók, paktumok nélkül. Ez á megalázó állapot érlelte tetté a már évtizedek óta fölmerülő eszmét, hogy a jobbak — a modern művészet zászlaja alá tartozó különböző fegyvernemekből bár — szintén verődjenek csoporttá és állítsanak ki külön, saját rendezésük, saját zsűrijük mellett és harmadéve megalakult a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre, — a MIÉNK. Ezt a mozgalmat is nagybányai művész indította meg, Ferenczy Károly és Szinnyei Merse Pállal és Ripl-Rónai Józseffel ő is vezette mos- tanig. Az uj művészi egyesülésben csaknem valamennyien a jelenlegi s volt nagybányaiak részt vettek és az első névsor összeállítása tényleg talán valamennyi jobb, modern magyar festőt magába foglalt. A sajtó az első nagybányai kiállítások jelentőségével összehasonlítva, lelkesen fogadta a legjobbak ezen jogos mozgalmát, — de az uj és nagyobb kiállítások nem bírták emlékezetéből kitörölni a tiz év előtti nagybányai kiállítások fényét. Az uj volt, az megnyilatkozás volt. Az akkor kibányászott termés- arany most földolgozva került már a közönség elé és meglepetést ez nem hozott, — az újonnan bányászók, kutatók pedig még nagyon is földolgozatlanul hozták Mig ilyen gondolatok közt hevert ott Ákos, a tó tükrén egyre növő árnyakat figyelve, a közeli nyaralóból édes kacagás vág át a nagy csenden. Ákos összerezzen! Ezt a kacagást, mintha már hallotta volna. Keresgélni kezd emlékei között. Egymás után felvonulnak nőismerősei, de alig, hogy megjelennek, tovasiklanak, mint a hullámokon végig sikló ezüstös holdsugár. Ez sem az! Ez sem! A kacagás még egyszer átcseng a légen, — egy lámpa bevonul, — egy ajtó bezárul, — aztán még nagyobb lesz a csend. Ákos fölugrott s önkéntelenül a nyaraló felé tartott. De már késő,! A lámpa bevonult, — egy ajtó bezárult — s Ákos tovább is künn maradt a hideg szeptemberi éjben. De a kacagás, az a lágy, dallamas kacagás még egyre csengett a fülében! S eszébe jutott, kitől hallotta először! Évekkel ezelőtt történt! Itt nyaralt a családja. És szép volt a lányka! És széditően fiatal! Éjsötét .haja érdekesen ívelte be nemes, magas homlokát, élénk szeme villogott s mosolygott, egyre mosolygott, mindenfelé csak derűt, ragyogást árasztva maga körül! S a kacagás, az az édes, dallamos kacagás! Észbontó kacagás! Szomorú emlékek elevenedtek föl Ákos lelkében, mig a kavicsos utakon barangolt. Rövid ideig nyaraltak itt! Egy társaság hozta őket össze sokszor s minél gyakrabban látta, annál sajátságosabb hatással volt rá! Művész szemét a formák bájos tökéletessége, üde szépsége és a fiatal, vértől, élettől duzzadó női formák örökszép harmóniája lekötötte! S a hamvas arc, a kifejező, mély, értelmes szemek 1 Sokszor nézte némán, elgondolkozva 1 S úgy érezte, ha lefesthetné, értékes képet alkotna, melybe belehelné lelkét, a tökéletes, az örök emberi, harmonikus szépség iránti lelkesedését, ranjongását! Engedelmet is kapott rá! Hogyne kapott volna nyilvánosság elé a maguk aranyát. Majdnem megkü- lönböztethetetlenül a sarat es aranyat. »Hát ezért tüzlük ki a forradalmi zászlót a millenáris esztendőben, a nagybányaiaknak gúnyos kacagás közben történt bevonulásakor?« — írja a Miénk kiállításakor a Hét. — »Ezért verekedtünk tizenhárom éven át a meg-megujuló reakcionárius táborokkal? Ezért dobattuk ki magunkat a Nemz^H Szalonból három évvel ezelőtt, mikor a diadalmal bukás csaj^- tüzében a Miénk megfogantatottjK. . tíézzük a veW nissage parádéját s elámulunk: micsoda népszerűség övezi az egykor forradalmi tábort . . . Egyedül Apponyi távolléte engedi sejteni, hogy mégis valami modern hirü társaságba keveredtünk. Egyébként minden a kényelmesen emésztő, szerencsésen beérkezett, pihenő harczosok táborára emlékeztet«. Ez nem az első nagybányai kiállítások nyomában fakadó hangulat. A sajtóban sem, a publikumban sem, de a művészek közt sem. Ezek egymással sincsenek megelégedve (a nagybányaiak egymással igen, — legföllebb önmagukkal nem voltak azok). Ez az elégedetlen hangulat rövid idő alatt már kilépésekben is nyilvánult, persze különböző erkölcsi motívumok mellett, amiben nem kis szerepet játszottak a külső támadások se. De ennek a rósz belső hangulatnak, mely e mesterséges egyesülés széthullását már most jövendöli, nem csupán e támadások, nem is a tagok művészeti különbözősége a kizárólagos okai, hanem ezeknél még inkább : a nem egyforma művészi erkölcs, — a hiánya annak, ami a nagybányaiakat kezdettől fogva egybeforrasztotta. De ha e szép szándékú egyesülés hatása a sajtóra, a publikumra és az egyesülő művészekre magukra nem is volt egységes, annál inkább az volt a kívül maradt művészekre: a budapesti dzsungel föl- zudult, a nagy zsákmányolok és kis sakáljaik egyaránt. Nem tartozik cikkem keretébe s nem is kísérlem meg leírni, mi ment véghez ott ez irányban, — csak az anyagi és erkölcsi kárt konstatálom, amit ez az egyöntetű ellenséges indulat a magyar művészetben okozott. Foglalkoztam pedig a Miénk ezen föllépésével bővebben azért, mert összefüggését látom a nagybányai ügygyei. Nem csak azért mert ugyanazon külső okok eredményezték ezen egyesülést, mint amik minket annak idején összehoztak, nemcsak azért, mert a nagybányaiak majdnem valamennyien, a jelenlegiek és a voltak, mint törzstagok és vendégek, képeikkel és nevükkel részt vettek a Miénk akcziójában; hanem azért, is: mert az ellenszenv, mely a Miénk ellen hivatalos részről irányul, a nagybányai kolónia fennmaradására nézve, itt, lent, fontos momentumot képez, — nem is annyira a kolóniát, mint inkább a várost illetőleg. Meg kell érteniük azon keveseknek, akik a város részéről a hosszú időkön át elkövetett mulasztásokat pótolni szeretnék, hogy miért tartom ezt ma későnek főkép ami áz állami támogatás kieszközlését illeti, miért tartom erre a hangulatot épen ma a legkedvezőtlenebbnek. A heterogén összetételű Miénk belső összetartását és külső pozícióját is nagyon meggyöngitette a legmagasabb hivatalos körök reakcionárius magatartása és határozottan kifejezett ellenszenve, lévén ennek nemcsak erkölcsi, hanem anyagi hatása is. Apponyi miniszter a kormánynak a Miénkből megvételre ajánlott müvek egész listáját keresztül húzta: »Ezt a művészetet nem pártolom « És a mai festőművészet egészében dicsekedhet magas mellőzésével, — mert az állami pártolást az egész vonalon megszorította és’se a Műcsarnok, se a Nemzeti Szalon kiállításait le nem A mama, akinek hiúságát cirógatta az a tudat, hogy egy híresebb festő ecsete örökíti meg vásznán a lányát, az ő tulajdon édes lányát, hogyne egyezett volna bele! Már látta a képet maga előtt, amint a tárlaton közfeltünést kelt! S megállnak, dicsérik, persze, a képet is, de még inkább az ő lányát! El is határozta, hogy ezt a tárlatot megnézi. Hogyne nézné meg! Van-e nagyobb erő, mint a mama hiúsága, ha lányáról van szó? Hisz önmagát látja benne! Minden vonása az övé, csak megűnomultan, hatványozottan érvényesülnek lánya termetén. S hogy fog majd nézni a »város,« ha megtudja, hogy a lányát választotta ki a mester arra, hogy a »Múzsa« c. képéhez modellje legyen. Szóval — beleegyezett! A mester hozzáfogott. S édes órák indultak meg. Teremtő ecsete nyomán egyre határozottabban bontakozott ki a művészi gondolat. A kép nagyszabású alkotásnak ígérkezett! Ákos legalább a legszebb reményeket fűzte hozzá. És kétszeres igyekezettel haladt munkájában De néha-néha félni kezdettattól a naptól, mikor majd azt kell mondania, hogy a kép elkészült! S félni kezdett attól a gondolattól, hogy a képtől, amelyet szent rajongással alkotott, el kell majd válnia! El is határozta, hogy nem adja el, csak a tárlatra küldi s aztán megtartja. Hadd lebegjen állandóan a műtermében, hadd ihlesse újabb alkotásokra! Mert a másik gondolat, amely sokszor és szívesen fölcsillámlott ugyan agyában, szinte elérhetetlennek látszott. Magánvagyona nem volt akkora, hogy megoszthatta volna s egyelőre bizonytalan sorsához nem köthette a lányt. Hiába, az élet — élet! Bár úgy érezte, hogy ez a frigy nagyban segítené azon az úton, amelyen a hírnév felé csak úgyszólván cammogott eddig. Szerény nézete szerint. Pedig értékes tehetségét már eddig is örömmei ismerték el!
