Nagybánya és Vidéke, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-06 / 23. szám
^flagybfaiya v , .••• r ' 0S , \ 7 Junius 6. — 23. szám. XXXV. évfolyam. NAGYBÁNYA ES VIDÉKÉ TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE jvrBO-jEiLHKrxK: minden vasárnap Előfizetési árak : Egész évre 8 K. Félévre í K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos ; Révész János. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Felsöhányai-utca 20. szám ala„* Üzleti hirdetések négyzetcentiméter, hivatalos hirdetések díjszabás szerint. A közegószs. ^ében! T/ • Nagybánya városa. U jb-ban 3417. szám alatt egy árlejtési hirdetményt adott ki, melyben »a régi korcsoiyató lecsapolására«, a »minisztérium által megállapított általános csatornázási terv alapján« pályázatot hirdetett. Vállalkozóknak 3600 korona biztosítékot kellett letenniük, amiből következtetjük, hogy a csatorna sok ezer koronába került. Köztudomású dolog, hogy a csatorna régen elkészült, a vár-árkot beboltozták s ezzel igazán helyes, elismerésre méltó, üdvös munkát végeztek, mert a város egy jó nagy részének van már most csatornája. A korcsolya-tó azonban megmaradt a helyén. Mi azt hittük, hogy ennek már hire sincs s midőn figyelmünket felhívták rá, kétségeskedve szállottunk ki a helyszínére és fájdalom, arról kellett meggyőződnünk, hogy a Fazekas-, Rák- és Postarét-utcák között a régi pocsolya csakugyan most is ott díszeleg. Hogy a csatornakészitésnél a mérnöki hivatal, avagy a minisztérium, a szinelésre nézve tévedett volna, azt nem hihetjük, inkább azt tételezzük föl, hogy a tó némi töltést igényel. Tudomásunk szerint a tó magán-tulajdon. Kié? azt nem tudjuk, nem is törődünk vele, ez mellékes. A fő azonban az, hogy ennek a tónak nem szabad tovább ott maradnia, mert nagy mértékben veszélyezteti pocsolyás kigőzölgésével a környéket s közvetítve, egész városunkat. Senki sem tarthatja a maga udvarát, kertjét stb. oly állapotban, hogy az a közegészség- ügyre veszélyes legyen. Az illető magántulajdonost a törvény erejével kellene tehát kényszeríteni arra, hogy töltse be a tó medencéjét földdel, vagy valami törmelékkel. Ha erre nem képes, ha anyagi erejét talán túlhaladná, nincsen egyéb hátra, mint hogy a város sajátítsa ki azt a területet, vagy vegye meg s töltesse ki maga, majd megveszik a környező szomszédok jó pénzért a telkük végéhez csatlakozó területet. Ráfizetni tehát alig fog a város, különösen, ha az építkezések törmelékeit fölhasználja erre a célra. Mindenesetre kérjük a polgármestert és a tanácsot, hogy foglalkozzék ezzel a kérdéssel, mert nem lehet, nem szabad napirendre térnünk a felett, hogy sok ezerbe kerülő csatornát készítettünk egy büzhödt mocsár lecsapolására, az ezresek elmentek, a tó pedig megmaradt. Mindnyájan az egészségügy érdekében szavaztuk meg a szükséges költséget a lecsapoló csatornára s ha a mü tökéletes befejezése még némi költséget igényel, azon nem akadunk föl, de hogy itt tenni kell valamit és pedig sürgősen, az meggyőződésünk. Leszerelés. Most, hogy az ország békés fejlődésének javára elég nagy zajjal és költséggel leszereltettük a közel szomszédból reánk agyarkodó ellenséget, mondhatni zajtalanul és szerencsére minden költség nélkül foly egy másik leszerelés, merem mondani szintén az ország fejlődése javára. Évről-évre a káros rovarok és hernyók mil- liárdjai lepik el és pusztítják szántóföldjeink, kertjeink, gyümölcsöseink, szőlőink termését, erdeink szálfáit és évről évre milliónyi kiadásokkal egybekötött hatósági intézkedések, szerek, gépek és eljárások vétetnek alkalmazásba a mező- es erdőgazdaságot sújtó rovarkárok ellen, lehet mondani minden számbave- hető eredmény nélkül. A káros rovarok milliárdnyi seregeivel eredményesen csak az erdő- és mezőgazdaságra nézve olyannyira hasznos rovarevő madarak küzdhetnek meg Ahol ezek a madarak honosak, ott nincs maradása a káros rovarnak, melynek csapásától a földmi velőt és a kertészt semmiféle más hatalom, eszköz vagy mód meg nem mentheti, mint a rovarevő madár áldásos működése. A rovarevő madarak a mi legigazibb, legbecsesebb, mondhatni nélkülözhetlen szövetségeseink. Hála Darányi Ignácz földművelésügyi miniszter a hasznos madarak védelme érdekében évek hosszú során át vaskövetkezetességgel folytatott intézkedéseinek, intézményeinek, ismeretterjesztéseinek, telepeinek és propagandájának, ma már úgyszólván az egész ország vérébe ment át az az igazság, hogy a madarat védeni kell és hogy a hasznos madarak védelme országos, sőt nemzetközi érdekű ügy. Ennek a madárvédelemnek a szolgálatába állott a földmivelésügyi miniszter biztatására a magyar társadalom is és ennek szervei közül az Országos Állatvédő Egyesület néhány év óta egész rendszeresen és céltudatosan fejti ki ez irányban tevékenységét. Annak, hogy hasznos madaraink nemcsak hogy nem szaporodnak, hanem inkább fogynak, igen sok oka van. A mező- és erdőgazdasági kultúra fel nem tartóztatható haladása fokozatosan kevesbíti a madarak természetes fészkelőhelyeit. De rendkívüli nagy a madarakat üldöző ellenségek száma is. Igen sajná- latraméltó tény az, hogy a madarak ellenségei közül a legfélelmetesebb a gyermeksereg, mely a legmagasabb fákról is leven a madárfészkeket, elszedi a tojásokat, kivégzi a fiókákat, gummipuskával, parittyával, Fiaubert-puskával, lépvesszővel, csapdával, hálóval, hurokkal stb. úgyszólván egész éven át kíméletlen és kegyetlen irtóháborut visel a mi kedves barátaink, a madarak ellen. Ennek a kegyetlen, évről-évre friss erőkkel gyarapodó, apró, de veszélyes ellenségnek leszerelését készíti elő, az ország lelkes néptanítóinak hathatós támogatásával, az Országos Állatvédő Egyesület. Hogy minő eredménynyel, azt néhány számadattal óhajtom megvilágítani. Az Országos Állatvédő Egyesület 10 fillérért egy gyermeknaptárt terjeszt a népiskolákban, mely erkölcsös és állatvédő olvasmányaival már a tanév elején igyekszik a gyermekek közt hangulatot kelteni. Ennek a naptárnak 1908/1909. évi folyamából közel 90.000 példány kelt el a népiskolákban, majdnem kétszerese a múlt évi eredménynek. Az egyesület által kezdeményezett és Apponyi Albert gróf vallás és közoktatásügyi miniszter által rendszeresített szép iskolai ünnep, a »Madarak és fák napja« mindig jobban gyökeresedik meg országszerte. Az Országos Állatvédő Egyesület a mai napig 4000 néptanítót ;látott el oly pályamüvekkel, melyek a madarak és fák napjának miként ünneplésére nézve útbaigazítást nyújtanak. Ha e néptanítók megtartják Apponyi szép intencióinak megfele- lőleg a »Madarak és ftk napjá«-t, annak hatása alatt évenként több százezer apró madárpusztitó inog meg botor, ellenséges indulatában. De az Országos Állatvédő Egyesület Apponyi Albert gróf valóban liberális és mély belátásu helyeslésével ugyancsak a népiskolák keretében egy oly intézményt létesített, mely a hasznos madarak félelmetes kis ellenségeinek seregét a végképpen leendő leszerelés elé állítja. És ez az intézmény az Országos Ifjúsági Madárvédő Liga. Gyöngéd érzelmeim okozta keservek. — Irta: P. Lázár Turia Febrónia. — December végén egy ritka szépségű bornyut ellett a Kajla. Nekem meg volt tehát az örömöm, majdnem folyton az istálóban dideregtem a bornyu mellett s gyakran igen célzatosan hangoztattam Viktor bácsi előtt, hogy mennyire boldog volnék, ha az én tulajdonomban is volna szakasztott ilyen egy bornyu. Egy ízben éppen hazaérkeztem az iskolából s nagy sietséggel tettem le könyveimet, hogy mielőbb a bocihoz iramodjam, midőn belép Csululuka szolgáló a sajtárral és gyilkos szemeket vetve reám, szól a nénihez jóslatszerü, gyászos hangon: — Ténsasszony, ez a jány megette a bornyut! — Ugyan? ! hangzott a néni csodálkozó szava. — De meg ám — erősítette Csuluka, — keresztül nizett a szivin, megigézte, ha nem öntünk szenet neki, vige lesz. Megdermedve állottam egy helyen, mozdulatlanul, mintha kővé változtam volna. Nem tudom, mit tettek aztán, mint nem tettek, csak annyit tudok, hogy Csuluka titokban hátba is ütött engem s hogy a bornyu egyre rosszabul lett, egy hét múlva már nem is mozdult. Éppen az istáló mellett állottam a hóban, dideregve, sírva, fohászkodva. — Ténsur! — kiáltott Gyurkuj, a hetes, az istáló felé közeledő Viktor bácsihoz — a bornyu má megdöglött, csak egy kicsit fujdogál még az orra jukán, én kiviszem a hóba, hadd dögőjjék meg egymásután, úgy is hótul kukurikol má ! Én keservesen feljajdultam. — No, Rika — szólt hozzám a nagybácsi kedélyesen, mert e napon kóstolta, hogy vájjon tökéletes e már hét vármegyére hires ürmöse — most már legyen a tied a bornyu, neked adom, Ria ! Gyurkuj pedig húzta kifelé az istálóból a szegény állatot. — Jajj! — sikoltottam torkom szakadtából — ne hozza ki a bornyut, vigye vissza az istálóba 1 — Mán hogy vinném vissza, tán nem ettem bolond gombát!? — Akkor tegye le, vissza viszem én, mert az enyém a bornyu, hallotta ? — Bánom is én I — replikázott Gyurkuj. — Vigye vissza — szólt a bácsi — hadd teljék a kedve. Gyurkuj engedelmeskedett; én pedig a konyhába futottam, jól megmelegitettem a nekem szánt kávét, mit nem ittam meg, mert mióta a bornyu beteg volt, alig ettem valamit. Előkerestem még a néni fülfecskendőjét és vittem a kávéval együtt az istálóba. Tele húztam a fecskendőt meleg kávával és lassan a bornyu szájába, illetve torkába fecskendeztem mindet a szilkéből, mikor elvégeztem, a bornyu felnyitotta addig csukot szempilláit és hálásan tekintett reám. Másnap reggel újra fecskendeztem a szájába jó meleg kávét, mohón nyelte le és megrázta a fejét. Délben levest adtam neki, majd újra kávét s nehány napi ilyetén táplálkozás után lábra állott és szopott. Nemsokára tökéletesen meggyógyult s mindentt evett, mit nyújtottam neki, még tormamártást is s mi fő, engem jobban szeretett, mint a Kajlát. Égyszer ebéd közben azt mondta a bácsi, hogy »el kellene adni azt a bornyut.« Elébb megszeppentem, de aztán nekibátorodva jegyzém meg: — Én azt hiszem, hogy talán az enyém az a bornyu, mert Vikror bácsi nekem adta, én pedig nem vagyok hajlandó azt eladni! — Ugyan te bohó — válaszolt nagybátyám — talán csak nem gondolod, hogy gyereknek bornyut ajándékoznak ? Elég lesz neked az árából 10 krajcár irkára, ceruzára, krétára stb. — S mikor szándékozik Viktor bácsi eladni ? kérdeztem végtelen szomorral. — Mielőbb, hangzott a rettentő válasz. — Hova gondolsz — vágott közbe a néni — hogy adnád el azt a bornyut? Nem akarok én ebből a jófajta marhából kifogyni! — Hát jó, nem adom el, ha nem akarod. Ismét boldog voltam, hogy nem adják el a bornyut. Nem baj — gondolám — ha nem is az enyém, jó, hogy engem szeret a legjobban a drága boczi és kacsalódhatom vele kedvem szerint. A bornyu pedig egyre nagyobb, mélyebb sze- retetet tanúsított irántam s utánam jött bárhova mentem, a mi nekem végtelenül jól esett, csak mikor az iskolába mentem, őrizkedék tőle, ne hogy észre vegyen és utánam iramodjék. Mondták a bácsiék, hogy mig odajártam, menynyire vigasztalhatatlan volt a boci s hogy mélabusan bőgve keresett mindenfelé. Egyszer azonban minden óvatosságom mellett is éppen, midőn az iskola udvarára akartam lépni, meg- bődült a hátam mögött: szóval megtudta, hogy hol töltöm időm egy részét, mely fölfedezés nekem temérdek keserűséget okozott, mert mihelyt nem talált reám, azonnal az iskolához iramodott, körülbőgve az épületet és az udvart. A tanító szigorúan megtiltotta a bornyu előXja.p’u.nlc mai. száma Q oldal.
