Nagybánya és Vidéke, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-02 / 18. szám
TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖ. YE MEGJELENIK JVEUNTIDIBINr 'VLA.S-A.IRJNr.ACF Eí t ési árak: Egész évre 8 K. Félévre A K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Révész János. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Felsobányai-utca 20. szám aia. Üzleti hirdetések négyzetcentiméter, hivatalos hirdetések díjszabás szerint. Az uj menetrend. A szatmár—nagybányai—felsőbányái vasút uj menetrendje megjelent és vaskövetkezetességgel megmaradt aTttgTrendszer mellett. Annyi a változás, hogy az a vonat, mely Nagybányáról 3 óra 58 perckor d. u. indul, Sikárlóról ezután nem 4 óra 42 perckor, de 4 óra 40 perckor megy tovább s Szatmárra nem 6 óra 47 perckor, hanem 6 óra 44 perckor érkezik. Ez minden. Talán azért csinálták ezt a 3 percnyi differenciát, hogy mégis ne legyen egészen régi a menetrend. Bizony csalódott benne a közönség, mert Felsőbányáról igen nagy szükség volna egy esti vonatra, amely Nagybányára 9—10 órakor érkeznék. Nagybányán sok idegen fordul meg, különösen nyáron, de maguk a nagybányaiak is szerelnek fölrándulni Felsőbányára és ma úgy állunk, hogy se egy délelőttre, se egy délutánra, se egy egész napi kirándulásra nem lehet Felsőre mennünk, holott 5 vonalunk van naponként! Ha reggel 7 órakor indulok Bányáról, pontos közlekedés mellett 7*9 órakor vagyok a felsőbányái piacon, de V211 órakor már vissza kell gyalogolnom a felsőbányái állomásra, ha délire haza akarok jönni. Töltöttem tehát Felsőbányán mintegy két órát. Ez a délelőtti kirándulás. Ha 1 óra 20 perckor d. u. indulok Nagybányáról, 7a háromkor beérek a felsőbányái piacra, de ugyanakkor vissza is fordulhatok, ha még aznap haza akarok jönni, mert 2 óra 55 perckor indul Felsőről az utolsó személy- vonat. Ez a délutáni kirándulás. Egész napra meg természetesen egyáltalában nem lehet menni, épp azért, mert 2 óra 55 perckor jön le az utolsó vonat. Egy este lefelé jövő vonatra égető szükség volna tehát. Különös is az, hogy amig' fölfelé 5 vonat megy, addig lefelé csak 4 jön, egy nyomtalanul eltűnik a nagy semmiségben. Vártuk az igazgatóságtól, hogy orvosolni fogja a bajt a nyári menetrendben, fájdalom, csalódtunk várakozásunkban! Mi azonban Felsőbánya városával együtt a reményt teljesen feladni nem fogjuk. Nemsokára közgyűlése lesz a vasúttársaságnak, csináljanak ott a részvényesek nagyobb akciót igazuk mellett s mi úgy hisszük, hogy az igazgatóság is csak kénytelen lesz belátni, hogy legalább júniustól kezdve be kell hoznia a nyári esti kiránduló vonatot, amely nélkül a felsőbányaiak ugyan ellátogatnak hozzánk, de nehány száz vagy ezer látogatót veszítenek el a nyári szezon alatt Nagybánya részéről. Nem sok a kívánságunk a menetrenddel szemben, épp azért bizonyosak vagyunk benne, hogy az teljesedésbe fog menni. A nagybányai ref. egyházmegye közgyűlése. A nagybányai ref. egyházmegye ápril hó 29. és 30. napján tartotta szokásos tavaszi közgyűlését városunkban. A közgyűlésre mintegy 100 vendég érkezett Nagybányára, kik részint magánházakban, részint a szállodákban nyertek elszállásolást. Szerdán este 6 órakor már összegyűlt a lelkészegyesület a városházán s ott egy meglehetős nehéz és sok aggodalmat okozó kérdésnek tárgyalásával foglalkozott egészen 7 óráig. T. i. az államsegélyből az egyetemes egyház azokat: az egyházakat, a melyekben lÖ°'0-nál nagyobb az egyháziadó, segélyben részesíti. Mivel azonban legtöbb helyen az egyházi adó egyenesen a lelkész fizetését képezi s terménybeli járandóságban róják le, ennélfogva, ha az egyetemes konvent intézkedése szerint nem természetben adják ki ezután a papnak a fizetést, hanem egy mázsa búzát 7 írttal váltanak meg, akkor a lelkészek fizetése veszedelmesen alászáll. ügy kell tehát a kérdést megoldani, hogy azért, mert az egyházon segítenek, a lelkész ne legyen kénytelen pár száz korona veszteséget szenvedni. Persze erre azt mond- hatnók, hogy föl kell 22 koronára emelni a búza árát; igen ám, csakhogy akkor meg a kongrua ügyben jön összeütközésbe a számítás az eddigivel. Végre abban állapodtak meg, hogy a nagybányai egyházmegye a zsinati törvény vagylagos §-ának idevonatkozó második részét fogadja el, miszerint terményekben is leróható az egyházi adó s a lelkészi dijlevélnek semmi átalakulást nem szabad szenvednie. Este 7 órakor ügyrendi és szavazatbontó bizottsági ülés volt, hol a tanácsbirói állásra beadott szavazatokat vették számításba s roppant titokban tartották másnap reggelig, hogy Papolczy Zoltán apai lelkész 23 szavazattal győzött Kálmán Sándor 18 szavazata ellenében. Csütörtökön reggel megint előértekezlet volt az uj adórendszer életbeléptetése ügyében, ahol körülbelül abban állapodtak meg, amit a lelkészegyesület mondott ki határozatiig tegnap. D. e. 10 órakor nyitott11 me<y Uelmeczy József egyházmegyei főgondnok és S-~.. György főesperes a közgyűlést, melyen már ekkor a tagok szép számmal gyűltek össze, noha a vonat ismét egy fél órát késett. A főesperes fenkölt gondolatokban gazdag imával kezdte meg a gyűlést, melyet a jelenvoltak állva hallgattak meg. Az ima igy hangzott: »Mindenség hatalmas Ura ! Gyülekezeteid egyes helyéről ide seregelve — láttuk a te dicsőségedet a természet csodás megújulásában — a megifjodott föld ölén! Nem fedezzük el — mint egykor ama te szolgád — tekintetünket, a te dicsőséged szertesugárzó fénye előtt, sőt kitárjuk szivünket, valónkat, hogy megteljesedjünk általa s imádó érzésünkben sugározzuk azt vissza. Mélységes alázattal hajiunk meg előtted, mert érezzük: veled szemben csak semmik vagyunk! Általad élünk, mozgunk, vagyunk (Csel. 17, 25—28). A menny a te ülőszéked, a föld lábaidnak a zsámolya. (Ésaiás 66, 1). Összegyűltünk Uram! a te szolgáid, gyülekezeted elöljárói, hogy e mi magyar Sionunk, a te anyaszentegyházad ügyében tanácsot üljünk! Óh 1 ha látjuk, hogy a te kezed munkája nyomán minő élet, milyen virulás támadt ott künn : kérünk, adjad Atyánk! hogy a te akaratodból a mi kezeink munkáján is áldás fakadjon, a gyülekezeti élet életteljessé, virulóvá lehessen. Hálával emlegetjük a te kegyelmedet, hogy évszázadok súlyos terhei után, úgy kormányozád az időket, hogy immáron egyes gyülekezeteink anyagi terhei könnyebbedést nyertének! Vajha az egyes lelkekre nehezülő teher is: a kishitűség, a csüggetegség, az élet harcában való megfáradás nagy és nehéz terhe is könnyebbülést nyerne! Egykor amaz első tanítványok, midőn saját ügyüket veszve hivén, bezárt ajtók mögött félve vonulának meg: a te szentséges fiad dicsőült lényében jelent meg közöttük, mondván: Békesség ti nektek (Ján. 20, 19. v.) És ők megvigasztalódván, az irás szerént örvendezének! A festőnő. — Irta: Friedmann Ferenc. — I. Fakó aranyszinben káprázott az alkony. A nap mintha égett volna a lila hegyek hátán. Sárga arany- ‘ felhők úsztak az égen. Csak egy néhány. De olyan volt, mintha öntött arany úszna a halványkék zeniten. És úgy izzott is, valamiként izzik a kohóból végletekig forralt, kicsurgó aranypatak . . . Olyan csöndes, olyan ijedt volt a természet, mint amilyen szokott lenni ily lángöntő förgeteg után ... Az ablak előtt gyönge-pirosvirágu cseresznyefa ing. Egy pár ázott veréb rebben fel róla. S a fáról, mint kellemes nyári zápor hullnak alá az esőcsöppek. Aztán megűl a csend. S úgy piheg a természet, mint az édes mezei füvön álmából felriadó nagy óriás, kit elkábit a mező fűszaga. S a melle úgy emelkedik, szinte felzokog a boldogságtól... A r cseresznyefán pedig megcsillannak az esőcsöppek. És úgy ragyognak, mint ezernyi gyémántszem, mint milliónyi kis szentjánosbogár a liliomerdőben. Ezt akarta megfesteni. Ezt akarta ő megrökzi- teni örökre. Ezt a képet akarta Litta örökké maga előtt látni. Ebbe a képbe akarta beleönteni minden erejét, minden tüzét, lángját, lelkének lázas dühével oda vetni a vászonra, melynek fehérsége már bántotta szemét. Mely kihívóan már szinte művészetét gúnyolta, mely előtt megszégyenülten hajtotta le a bűvös látványtól lázas fejét és lángoló arcát . . . Érezte, hogy ez a kép a jövő magasságos édenébe juttatja. Már látta a szédítő magasban a trónust . . . Rajta ő ! . . • Rezedafürt a hajába fűzve, liliomcsokor a mellére tűzve. Jácint illattól dagad a terem. Fölötte a falon a kép. Az isteni kép. A nyüzsgő embertömeg ámulva nézi a szinpompát. S ebben az illattól terhes légben még csudásabbnak, még bóditóbbnak tűnik fel a cseresznyefa piros virága s a lila hegyek. Ez a földi megistenülés! Ez az aranyos illatárba veszés! Midőn a trónon ülőt az emberek csak illatfátylakon keresztül, vakító szinorgiába merülve láthatják . . . S ebből a nagy embertömegből, mely úgy hullámzik, mint a májusi tenger, egy ifjú lép ki s egy tubarózsát dob a lába elé. Aztán eltűnik ismét az emberforgatagban. S a színek királynője megösmerte: Ez az! Ez az, akit várt mostanáig huszonöt éven át illatbodrokba burkolva, színekbe temetve a mámorát ecsetjével .. .* Lehajol, hogy felvegye szerelme zálogát ... és leszédül a trónról. Még mindig ablaka előtt állt. De a nap már lebukott a sötéttömegü hegyek mögé. Az aranyszin- foltok eltűntek az égről, mindenütt árnyak, az éj szárnyas árnyai röpkédnek. A cseresznyefának is csak az esti hűvös szélben hajlongó körvonalai látszanak. Eltűnt a csudás kép . . . Éltünt . . . menthetetlenül, letörlődött a határról. Csak mint álomfoszlányok szállnak ellőtte a trónus, a tengernyi hullámzó embertömeg, az ifjú és az az egy szál tubarózsa .. . Eltűnt. .. eltűnt... S ő csöndes sikollyal összeroskad. II. Nápoly tengerét akarta lefesteni Litta ... A messziségnek félködös homályába mintha egy zöld esik húzódna: valami kis sziget. Olyan friss volt a tenger, mint egy ébredő gyermek. A harmat még ott rezgeti a levegőben. Olyan puha, (olyan átszellemült, olyan finom, uj volt minden. Érzett a hajnal. A nap ébredő sugarai gyöngén estek a tengerre, amelynek apró pici-kis fodrai úgy csillámlottak mesz- szi-messzi . . . Nyugodt volt a tenger nagyon, nagyon ... akárcsak egy ábrándos lelkű ifjúnak elmélázó lelke. Csak néha ütődött meg a viz színén egy- egy hal úszója, vagy egy fecske fekete szárnya, csillámport verve fel a vibráló tengerből ... A kép egy ezüsttenger, egy vékony zöld esik s egy nagy sötétkék égbolt lett volna . . . S több semmi . . . semmi. S amint hozzáfogott a festéshez, csöndes zsi- bongás fogta meg a testét, bomlott idegével belemerült a festék gödröcskéibe. A leikével festett. A teste megsemmisült, érzéketlenné vált, mert a lelke bemerült az ecset szálaiba. Nem is érezte, hogy fest, szinte elvakultan dobálta a színeket. Erőt abból a másik képből merített: a tubarózsából . . . Pedig, hajh!,elszomorodott azóta a szive a vőlegény várás- ban. Almában és nappal, fekvéskor és napkeléskor mindig arról a bűvös ifjúról álmodott, akit mindig maga mellett érzett, akit mindig maga mellett tudott, de aki sohasem jelent meg előtte. Pedig már testté vált tudatában az a kép. Tubarózsával álmodta meg őt egyszer egy meleg nyári éjjelen. Tubarózsával várta eljövetelét. Pedig úgy ,féh tőle. Félt, hogy megjelenik . . . Megjön . . . És , akkor neki vége. Vége. Úgy, mint akkor alkonyon. És megrontja kezét, hogy belezsibbadjon az ecset, és hogy az ecsettel ne bírjon a palettához nyúlni. Érzi, hogy ilyen ihletett pillanata még nem volt azóta. Érezte, hogy ma megint az övé a munka diadala. Idegesen reszketett kezében az ecset . . . Nem lát semmit, csak a táblát s az első impresszió hatása alatt dolgozik csudás erővel. Vakmerő, uj színek tűnnek elő ecsetje nyomán. A jövő költészete zeng le a vásznáról . . . S amint egyszer felLapunlE mai száma Q oldal.
