Nagybánya és Vidéke, 1908 (34. évfolyam, 2-52. szám)

1908-03-08 / 10. szám

(2) 10. szám.

NAGYBANYA ÉS VIDÉKE

1908. Március 8.

Balszeme könnyeit jobb felé törüli, Jobbszeme könnyeit bal felé törüli, ügy jön elébb :

— »Ha ily nagy kéz-izmot neveltél már, Ily erős lábizmot szereztél már,

Hős apád végzetét hogy’ nem tudod ?

Ha tudod, mért hogy meg nem bosszulod ? A nagy bős fejdelem itt esék el.

Bősz Lonch-sál-jagali Szörnyeteg fiai Vesziték el.

Kőszemü hét vichli,

Yasszemü hat vichli Támadott ellene szörnyű tusán;

Sok fürtű szép leje Bőrét lehúzta, le,

Ott himbált egykor az, ott ama fán.

Ideje volna már harcba menned,

Ez erős izmokkal bosszút venned.« —

— Leüllek, szolgai! 1 — kiáltom én. Kitapos haragom !

Fejedet elcsapom ! —

Fut a legény;

Apai házába,

Anyai lakába Bemenekűi,

Megrémült sírással ordít belül.

Fordítom fejemet,

Fiatal szememet Köd lepi meg.

Ebásta gödrökön.

Hantokon, rögökön Haza megyek.

Verejték gyöngyözi homlokomat, ügy érem tóparti kis lakomat.

Nevelő vén apám.

Fej del mi bácskám Lucfenyő lüzéhez telepedik,

Átázott ködmönben melegedik.

Melle ha meleg már, háttal fordul.

Háta ha keményül, mellel fordul.

Dehogy is tudnék én Megülni oly békén,

Mint atyám olt!

Kis szoba-rekeszem Zugában dühösen Föl s le járok.

Kardomat fölveszem,

Forgatom tüzesen :

— Megöllek, szolgai!! — így kiáltok.

— »Veréb-faj, eb-faj az! — morog apám. Kardodat szolgára ki ne vond ám. Apátián, anyátlan fiacskánk te,

Fölserdült férfi-hős magzalkánk le,

Ha ily nagy kéz-izmot növeltél már,

Ha erős láb-izmot szereztél már,

Hős apád esetét ha megtudád:

Bősz Lonch-sát-jagalin bosszúd’ isálld!« —

Fáradt szél módjára csendesedem,

Szálló dér módjára üllepedem.

Nevelő vén apám liiz mellől kél,

Ásni kezd anyámmal ágy fejénél.

Csak ás a két öreg, végre kibont Háló-szem-fonalu nyirhéj — puttónk Keresi, oldozza, hol a nyitja?

Aztán a fedelét fölszakilja.

Mi van benn? kivonja, keze remeg, — Mint a hó oly fehér páncél-imeg.

Csörögve megrázzák,

Zsebeit kirázzák,

Földre vetik,

Gyerek-nagv halommá ülepedik.

Fölveszem, emelem fejem fölé,

Ezüstös hal módra csillog elé;

Megrázom, bongva cseng, csengve zenél: -- Megállóm bosszúdat, apám ne félj! —

Ágy alól íjj kerül, vassal tagolt,

Ragyogó görbe kard, minő a hold.

Ápoló ősz anyám behozza most Rénbika-bőrbül a harci botost.

Fegyverbe öltözöm,

Kordomat felkötöm Tűz fényinél:

— Megállóm helyedet,

Megőrzőm fegyvered’.

Apám, ne félj! —

II.

Bálványszem fekete,

Ifalt-szeme fekete Ívj borult ránk.

Nyakat elvágható,

Fejet levágható Álmot alvánk.

Rén-gulya-nesz előtt fölserkenek,

Tisztítom ragyogó fegyveremet.

Nyílhegyet százával kalapálunk,

Reggeltől esteiig ki nem állunk.

Ősz anyám tegzet varr, hálót foltoz,

S beszélget olykor a kis apródhoz :

— »Num Torem tizedik unokája

Volt az Ob s Szoszva-föld hős királya. Diadal kisérte, a hol küzdött.

Gazdád is király lesz, ha megjösztök.

Mit szeret? hogy szeret? most tanulgasd, Kedvére szolgálni el ne mulaszd. Vadásztok, halásztok, kalandoztok:

Jaj, ha vén fejünkre szégyent hoztok!« — Hallgat a kis apród, szeme tágul,

Kiejti a fogót kis markábul.

Gurúl a tüzes vas jobbra, balra,

Vén apám haragszik : Erre! arra !

III.

Num Tarom szépapám meghozta ránk Izzadság-növelő hosszú nyarát.

Aranyos hajnalon útra keltünk,

Kanyargós Ob vizén föleveztünk.

Széles tó, arany tó. tárult elé.

Ezüst szin hét hattyú szállá belé.

Ragyogó vért ruhám tetejébe Medvebőrt borítok hevenyébe.

Száz-nyilas tegzemet vállra csapom,

Szép vasas íjjamat kézbe kapom.

— Szolgám, itt kikötünk, én kimegyek,

Te maradj, el ne hagyd őrhelyedet! — Lopózva leskelek, úgy haladok:

Mit tesznek az ezüst madarak olt?

Enyhe part lépcsején föl s le járnak Félve a viz előtt meg-megállnak.

Micsoda hattyú ez ? mi földön él ?

Vízre itt minek szállt, víztől ha fél ?

Míg egyet pillantok s oda nézek,

— Bűbáj ez! ámulat! rossz igézet! Ellenem rontó had szövetkezik! — Ezüst-szin bőrüket levetkezik,

S naparcú, naphaju gyönyörű nők Küldenek ámuló szemem előtt.

Ragyogó tiszta tó háborodik,

Hulláma édesen fodorodik,

S körbe míg fogózva táncol a hét, Térdükig, mellükig csapja vizét . . . Közeibe suhanok halk nesztelen.

Kendéjét egyiknek elemelem.

Hat leány, hat madár tova repül,

Vízben a hetedik félve meg-űl.

Hónyakát öleli durva karom,

Fejét a kendővel betakarom,

Lenyomom víz alá, hol övig ér, Hánykódik, rúg, kapál, már alig él. Földháti istenek seregeit,

Yizmélyi szellemek legfejeit,

Hiába igézi, nem bír velem.

Nincs éltét menthető segedelem.

Elfulladt, elszorúll vércse-Ielke,

Hókarját könyörgőn felemelte.

— Élni vágysz? élj-tehát! — fölbocsátom, Elférünk kelten is e világon

Csábitni engemet úgy se lehet,

Egyenes útamon bizton megyek. — Nevetve a leány ekkép felel:

— »Vesztedre fogtál meg s eresztesz el, Bősz Lonch-sál-jagali az én atyám, Kőszemü bét vichli,

Vasszemü hat vichli,

Mind az ő fiai,

Elküldnek téged is apád után;

Szép fejed fürtéi Ott fognak lengeni Azon a fán!« —

Ijesztő szavára igy felelek :

— Örökké, jól tudom, nem élhetek. Szavadra vissza én nem fordulok, Megölöm Jagalit,

Megölöm fiait Vagy meghalok! —

A leány, a madár, tova repült,

A réten, a vizen csönd települt.

Csöndesen, álmosan esteledik.

Állal a nagy tavon Haifejü lovakon Kőszemű hét vichli,

Vasszemü hat vichli Közeledik.

Ha nyitják szemüket, vas meredez,

Ha tátják szájokat, kő repedez . . .

Ellenük erőé földi nyílé?

Szívókig földi vas jutni bir-é?

Rémülten kérdezem s tova futok,

De nyomon űznek a zord lovagok. Üldözött rénbika így menekül,

Fáradtan míg megáll és összedül.

Lábam egy tuskóba belebotlik.

Nem hagyom magamat űzni holtig! Páncélon álható nyilat fogok,

Megcélzóm az egyik zord lovagot, íjjamat vállamon túl feszítem,

Nyilamat csattanva kiröpítem.

Lebukik lováról, lehengerül,

S vívódva, halódva fűbe terül.

Uj lövés, uj halott, uj diadal!

— Kard ki kard ! rajta most! döntsön a kar! Bősz Lonch-sál-jagali

Szörnyeteg fiai,

Bosszúmat atyámért megállóm én ! —

S győz a szív, győz a kar,

Fekszenek csakhamar Rétjük füvén.

Hétnyelvű pusztító tüzet szítok,

Hatlángu óriás máglyát gyújtok.

Bősz Lonch-sál-jagali Szörnyeteg fiai Égnek azon.

Harmatos zöld füvön Kardomat törülöm S eltávozom.

IV.

Ritka fás, hallgatag nyusztos erdőn Éjjeli félhomály ül merengőn.

Récebél módjára kanyargósán,

Jön az Ob, megy az Öb ragyogóan. Csendesen lépdelek. Nesz morajlik,

Távoli énekszó zaja hallik,

Vérvörös tűzi fény ver az égre,

Biborfényt kever a sötétségbe.

Dombtetőn máglya ég, áldozat van,

Ének szól, dob pereg, fő a katlan.

Kait képes, bálványos térségen olt Sörényes-lovat-ölt népség forog.

Ragyogó fényinél rőzse lángnak Kézügyes, lábügyes táncot járnak.

Darabol, vagdal a vágó ember,

Üstöt főz, tüzel a főző ember.

Hőségük vizében majd elvesznek, Szomjúság lüzében elepesznek.

Letelték páncélos öltönyüket,

Eldobták kardjokat, fegyverüket.

Közöltük fehérben, mint egy király Bősz Lonch-sál-jagali vén javas áll.

Szél miatt meghajlott görbe fára,

Hó alatt meghajlott fa ágára Leskődve pihenni oda ülök,

Leskődni, pihenni települök.

Nem soká maradok még sem azon,

Erdei állattá átváltozom,

Fejemre, testemre medve bőröm’,

— Rejtse el fegyverem’, — jól felöltőm. Csörtetve futok át, döbben a nép, Ujjongva botra kap, nyomomba lép:

— Utána emberek, örüljetek! Színezüst-takarós mén-ló helyeit Num Torem jó atyánk íme adott Mézevő erdei nagy állatot,

Ki mennyit enni bír, annyit egyék, Ennyőnknek, többnek is, bőven elég ! —

Vén Lonch-sát jagali szemléli ezt,

Ijedten ulánok üvöllni kezd:

— »Gyerekek! páncéltok ne hagyjátok! Púpja van, tegze az nem látjátok V Faránál kilátszik íjja vége . . .

Gonosz az, becsal a sötétségbe,

Ott baj ér. nagy baj ér, meglátjátok! Gyerekek! páncéltok ne hagyjátok!« —

Oda se ügyelnek beszédére,

Testükön alig van ruhaféle,

Rohannak nyomomba ijjal, bottal, Rénbikát ledöntő fuslélyokkal.

Jön a vén Jagali balga népe Ágbogas öreg fák sűrűjébe,

Kettő is, három is egymás nyomán,

Lelőni őket itt nem tudomány.

Áganőtt öreg fa mögé búvok,

Páncélon álható nyilat húzok.

Öreg fa mügében állva veszteg,

Két hősre egy nyilat kieresztek.

Nvársolt hal módjára nyársolódnak,

Jobb felé, bal felé elhajolnak;

Jobb felé, bal felé erőlködve,

Kétfelé zuhannak le a földre.

Nyomában egymásnak, nagy szaladva Újra jön kél vadász, — nyíl fogadja. NyársulI hal módjára nyársolódnak,

Jobb felé, bal felé földre buknak.

Újra még két vadász . . . újra keltő . . . Ártani nem tudtak,

Átlőve lebuktak,

Azután néma lelt a nagy erdő.

V.

Vén Lonch-sát-jngali sejt valamit.

Fák közül csöndesen kibukkanik;

Megölve találja nyolc emberét,

Kiabál dühödtem szinte nyerít:

— »Férgeket tudsz te csak megölni még! De ha jó izmokat adott az ég.

Mérkőzni én velem állj ki, gyerek !

Ne várd, hogy a gyepre én vigyelek! Megöltük apádat, mégysz az után !

Szép fejed fürtéi ott fognak függeni Azon a fán!« —

— Tavaszi fergeleg Nálamnűl gyermekebb —

Feleltem én.

Kiállók veled is,

Véged lesz neked is,

Kérkedő vén!

Sírhatnak lányaid.

Megöltem bátvjaik Zord seregét.

Kőszemü bél vichli,

Vasszemü hat vichli

Korai halálát túl te se éld! —