Nagybánya és Vidéke, 1908 (34. évfolyam, 2-52. szám)
1908-02-09 / 6. szám
TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK HVEIUNTIDIEINr VASÁRNAP Előfizetési árak: Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos Révész János. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Felsöhanyaí-utca 20. szám alatt. Üzleti hirdetések négyzetcentiméter, hivatalos hirdetések díjszabás szerint. A mi nyomorúságos vasutunk. ii. Sohasem bírtuk megérteni azt, hogy miért kell vicinálisnak lenni a világon. Ha már az állam belement abba, hogy a vasutakat kezébe vegye s zónapolitikát csináljon, akkor ennek áldásaiban az ország minden vidékét részesítenie kellene. Valamint nem határoz az, hogy milyen gazdag egy-egy község, mennyi adóval járul az állam háztartásához, nem határoz semmit, pl. az igazságszolgáltatásra nézve, mert az ország minden járásában ott találjuk a járásbíróságot, nem határoz a tanügyre nézve, mert a zsíros alföld pénzéből a nyomorgó Árva megyének is építenek állami iskolákat, úgy nem volna szabad különbséget tenni a közlekedési politikában sem. Sohasem bírtuk megérteni azt, hogy miért kell elsőbbségi részvényekkel építeni a vicinálisokat s előre becsapni a törzsrészvényeseket azzal, hogy ók soha egy krajcárt sem kapnak, mig az elsőbbségiek 67o ot vágnak zsebre s leszedik a tejfölét a vasút jövedelmének. Nem igazságosabb volna-e, ha az összes részvények egyranguak volnának s hoznának pl. 4-%-ot. Akkor nem állana be az a képtelenség, hogy, mint mondják, a szatmár—nagybányai vasút az országnak második legjobb vicinálása s mégis törzsrészvényesei sohasem kapnak egy fabatkát sem osztalékul. De ha már van vicinális, ha a jogrend azt igy alkottá meg, akkor legalább jó közlekedést, jó menetrendet, olcsó személy és teher tarifát nyújtanának a becsapott részvényeseknek. Egy lélekzetre nem lehet mindent elmondani, ezúttal tehát ismét csak egy-két apróságot hozunk föl, amelyekre nézve a közönség részéről a panasz soha meg nem szűnik ezen a vidéken. A szatmár—nagybányai vonat fűtése rendetlen, sokszor teljesen hideg kocsikban kell elindulnunk Felsőbányáról, néha ez végig igy tart az egész vonalon, máskor azokban a kocsikban, ahol kályha van, úgy bedurrantanak, hogy kész betegséget szerez az ember. A késések napirenden voltak a héten is. Felsőbányáról a déli vonat késve indul s e miatt elmulasztják az utasok a csatlakozást Szat- máron. Visszatérve a múltkori cikkünkben említett Zrínyi Ilona-térre, azt egy sodronynyal kettészelték, mely majdnem egy méternyire kiemelkedik s végig vonul, elvágván ketté az egész teret. Hol tűrik az ilyent, melyik városban, egy piac közepén? Biztos tudomásunk van róla, hogy a főkapitány megindította az eljárást, hogy a Zrinyi- téri állomásnál a gyalogjárón *k nincs korlátja, nincs lámpása, sötétben akárki neki szaladhat az ott álló vonatnak. A főállomásra is van panasz, többek között az, hogy az este 11 órakor érkező vonatra váró közönséget nem bocsátják be a várótermekbe, kint kell dideregnie, néha óraszámra, mikor késik a vonat, mert az a vasúti felfogás, hogy a váróterem csak az utasoknak szól és nem a várakozóknak, Hát lehet, hogy ez reglama, de mindenesetre copf, mert az a várakozó is csak ember, akit megvesz az Isten hidege s a vasutak rendeltetése nem a basásko- dás, hanem a közönség előzékeny és okos szolgálata. Ezúttal legyen elég ennyi, ha a t. igazgatóságnak gyönyörűsége telik benne, hogy az ilyen mizériákat illatos hagymakoszoruba fonjuk, tovább is folytatni fogjuk. Thaisz Demidoff Kornélia. Egy szelíd lelkű, jószivü, előkelő urhölgynek haláláról kell szomorú híradással lennünk. Szerdán, febr. 5-én halt meg Budapesten pár heti gyengélkedés után Thaisz Petemé, Demidoff Cornélia hercegnő, akit az ég nemes jó leikéért, gyenge szervezete dacára, hosszú élettel ajándékozott meg; bár élhetett volna, mint a jótékonyság igazi nemtője, még évtizedeken át! Bizonyára annál több áldást terjeszt vala »szelíd lelkének hű sugárival«. Nagybányán is ismerték őt, a nőegyesületnek alapitó tagja volt s nem egyszer éreztette jótékonyságának áldásos hatását hatékonyabban is városunkban. így pl. egy időben erősen segélyezte a kereszthegyi óvóintézetet. A táviró 4-ikén este hozta a hirt súlyos betegségéről városunkba, sógornőjéhez: Robelly Thaisz Fanny nőegyesületi elnökhöz, aki szerdán sietett a fővárosba, hogy még egyszer beszélhessen vele, végbucsut vegyen tőle, de este a hercegnő halva volt s Robellyné már csak arra érkezett, hogy vigasztalja az eset által mélyen megszomoritott testvérét: Thaisz Pétert s hogy a drága halottnak jóságos arcát legalább még egyszer láthassa és megadja neki a végső tisztességet. Thaisz Demidoff Kornélia 1830-ban született. Egyike volt a főváros általánosan ismert jótevőinek, aki a szegények és a szenvedő emberiség nyomorának enyhítésére szentelte jóságos életét. Az elmúlt század hetvenes éveiben kimagasló szerepet játszott a fővárosi társadalomban és részt - vett a József-fiuárvaház és az Erzsébet leányárvaház vezetésének nehéz munkájában és ő volt az első, aki a népkonyhák felállítására irányuló mozgalmakat megindította. Szóval mindenütt ott volt, ahol segítségére volt szükség, ahol fájdalmat, vagy nyomort kellett enyhíteni. Az 1866-iki porosz-osztrák háború idejében báró Sennyey Pálné társaságában a főváros kereskedőinél és iparosainál mindenféle szükséges holmikat gyűjtött össze, amelyeket azután elküldték a harctérre a katonák között való szétosztás végett. Ez alkalommal a király a nemeslelkü hölgyet koronás arany érdemkereszttel tüntette ki. Demidoff Cornélia egy gazdagságáról és jótékonyságáról ismeretes orosz hercegi családból származott. Oroszországból Bécsbe, majd Budapestre jött s itt 1861-ben ismerkedett meg második férjével, Thaisz Péter földbirtokossal, még pedig az öngyilkossá lett Teleky László gróf temetésén Thaisz Péter tudvalevőleg néh. Thaisz Ferencnek az evang. egyház nagynevű lelkipásztorának a fia, a ki évtizedek előtt a fővárosban telepedett meg, bár olykor-olykor szülővárosát, Nagybányát is föl szokta keresni. Demidoff hercegnő ősrégi orosz családból származott, melynek első őse Demidoff Nikita, a tluai fegyvergyár egyszerű munkása volt, aki nagy Péter cárnak a svéd háború alatt az ágyukat és a fegyvereket szállította s jutalmul több birtokot kapott Szibériában, ahol gazdag fémbányákat fedezett fel. Egyik későbbi sarj, Nikolajevics Anatolaj, 1841-ben Dal Én Istenem, nem sokat kívánok: Vedd le rólam ezt a komolyságot, Poharamba, mint a jámbor bölcsek, Ne mindig csak limonádét töltsék. Jöjjön olykor egy kis bolond óra: Legyen kedvem dalra, dáridóra, Izzó mámor karjaiba dőlve, Hadd viduljak, hadd vaduljak tőle ! Én Istenem, nem sokat kívánok: Néha néha egy kis vidámságot, Szivembe még ezer emlék fájdul, Ki-kirúgni egy kicsit a hárnbul . . . — Elet, élet, tovaröppent élet, Ezt a kancsót hadd hajtsam föl érted; Föl is hajtom, a falhoz is vágom, — Így köszöntlek, eltűnt, ifjúságom ! . . . Sajó Sándor. Ákáthisztosz. — Irta: P. Lázár Turia Febronia. — Messze, messze keleten, éjjelenként, a világ csupa Ózon, csupa harmat s üdítő fehér ködöt sző az ether, mely csöndesen széjjel oszlik, a lágy szellő pedig könnyű ringásba hozza s ringatózva úszik a mérhetetlenség felett. A napkelet felé vezető mellékösvényen egy leány halad, sugár termetén a világos ruha hol szürke árnyékot, hol kékes fényt vet a hold sugaraiban. A domb felől harangzúgás jön; kedvesen, ünnepélyesen csengve, mint egy karének. Távolabb, kissé északra a nagy, széles utón embersereg igyekszik szintén napkelet felé menve, csendes, hosszú sorokban. Senki sem jön velük szemben, mindenki egy irány felé megy. A közel levő vadonból Oneziphor ifjú szerzetes lép ki, mert neki kell az >Akathisztosz«-t végeznie. (Görög szertartásos imák elmondása ez a Mária tiszteletére, amiket állva végeznek, többnyire este vagy éjjel.) A barát a mellékösvényt választja, hol nem igen jár senki s menetközben olvasóját pergetve imádkozik. Előtte halad a leány fáradt léptekkel, szinte inog, mintegy ártól sodorva. A szerzetes utoléri s el is halad mellette anélkül, hogy látná őt, annyira imájába van merülve, gondolata pedig az eget keresi. Amint a lány észreveszi az előtte haladó szerzetest, megrendül és sóhajtva néz a csillagok közé, aztán, mint egy hirtelen támadt eszmére, meggyorsítja lépteit s a szerzetes után siet. Oneziphor nem törődik vele, bár egészen közel, háta mögött halad egy ideig. A leány most előre siet, majd hirtelen megfordulva, szinte útját szegi a barátnak, ki csodálkozva áll meg. A leány erősen a szerzetes holdfénytől megvilágított arcába néz, könyáztatott szemei tágranyil- ! nyílnak, mint a siló gyermekéi, ki valami rendkívülit ! pillant meg. Oneziphor komolyan kérdi: — Mit akarsz velem? Miért állsz utamba? Miért háborgatsz imámban? — Oldj fel bűnömtől, mert ez az ut a halálba visz engem s lépteim a sirhoz vezetnek! — Nem értelek, leány! . — Hallod a tenger moraját? — szól a leány s könnyedén megfordul, kezével keletre mutatva, miközben a világos öltöny finom redői selymesen követik hajlékony termetének kigvószerü mozdulatait. — Oda megyek a tengerhez, — folytatja keservvel — s morajló hullámaiban eloltom napomat örökre, mert ott nyugszanak azok is, kik engem szerettek s kik első lépteimet aggódva követték,' most nincs szülőm, kinek ölébe hajtsam fejemet s kinek keblén kisírjam magamat, nincs, nincs, alkonyat óta- nincs. Nézd a csolnak romját . . . hisz ide látszik . . . szétszórva hevernek roncsai a parton s én még élek, de nem sokáig, mert hatalmam van fölkeresni a halált! A szerzetes mereven néz a beszélőre s most, hogy elhallgatott, fölemelve kezét kiáltja: — Mi vagy te leány, hogy igy beszélsz? — Keresztény, atyám, keresztény! — A keresztény meghajlik a csapások alatt s remeg az Ur haragjától — mondja érces, dörgő hangon, — nem hallod a tenger morajában iszonyú szándékod felett az Isten megsemmisítő ítéletének harsonáját? Ki véd meg rettentő törvényszéke előtt? Ki tartja vissza haragjának szigonyát? . . . Siess, óh siess, engeszteld ki a megsérted eget! Oh, óh, borzasztó gondolati . . . Nézz amaz útra, mennyi ember halad ott s mindegyiknek volt, vagy van Xjcip-ux}.]*: mai száma @ olcLa.1.
