Nagybánya és Vidéke, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-05-19 / 20. szám
Q Boldog ünnepeket! Nagybánya, 1907. 7!) Május 19. —í 20. szám. XXXIII. évfolyam. TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK IVEHSTDeLl VASÁBNAP Előfizetési árak: Egész évre 8 K. Fél évre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Felsőbányai-utcza 20-ik szám alatt. Az ember úgy van az ünnepekkel,- mint a Szaharában utazó karaván az oázisokkal. Mikor a karaván vergődő haladás után megérkezik az oázisra, az utazó csak akkor ébred igazán tudatára a veszedelemnek, bajoknak és hibáknak, melyeket útközben alig vett észre, de aztán felüdül a lelke, acélosak lesznek izmai s készül ismét tova, előre, be a titokzatos, kegyetlen sivatagba. Az ünnep egy határnap, egy oázis, mely egy sivatagrészt, egy darab időt rekeszt be. Nem csoda hát, ha ilyen alkalommal mi is visszatekintünk a már megfutott idősivatagra — igaz, mindenki a maga módja szerint — s szinte önkéntelenül számot vetünk magunkkal, vizsgáljuk erőinket. Legalább is igy kellene tennünk, még ha nem is vinnék ezt az önmagunkban való elmélyedést oly tökéletességig, mint Ewen skót falu lakónépe. Ebben a kis faluban érdekes esemény játszódott le minden pünköst ünnepén. A falu ősz elöljárója ilyenkor mindig maga köré csoportosította a népet, beszédet intézett hozzájuk, felsorolta az összes hibákat, melyeket az elmúlt esztendőben polgár:ársai között észre lehetett venni s kérte őket, hogy a Szentlelek ünnepén tekintsenek visza a múltra, úgy induljanak a jövőnek. Valljuk be, hogy ez szép szokás volt, okos szokás volt Ewen faluban s tegyük hozzá, hogy miközöttünk is helye volna minden városban és minden faluban egy-egy ilyen bölcs elöljárónak, ki atyai szigorúsággal fülébe menydörgi hibáit a népnek. Bizony az önismeret hiánya meglátszik • # minden intézményünkön, minden munkánkon. Nincs aki tükröt tartson elénk, sőt ha valaki elég vakmerőn ezt megkísérelné, jaj annak. Félünk beletekinteni a tükörbe, mert tudjuk, hogy harmoniátlan, ferde arcokat látnánk benne. Bár nem valljuk be, félünk önmagunktól. Nem akarunk önismeretre szert tenni, nincs hozzá bátorságunk. Pedig az önismeret nemcsak okosság: kötelesség önmagunkkal szemben, nemcsak kötelesség: ösztönszerü létharcz, mert enélkül nincs haladás: nemcsak létharc: a siker titkának keresése, nemcsak a keresése: annyi mint megtalálni azt. Az első pünköst napján tizenkét remegő ember ült együtt egy kis házikóban zárt ajtók mögött. Remegtek minden zörrenésre, mert nem ismerték önmagukat. Hiányzott szivükből az a melegség, mely bátotságot ad arra, hogy merészen önmagukba tekintsenek s magukat megtalálják a világmindenség hatalmas térségein. S akkor tűz szállott alá az égből s a nyaldosó láng- nyelvecskék forróvá tették.a kihűlt sziveket. S többé nem volt ur felettük a remegés, aggódó óvatosság, csak a szeretet, a merész, tettekre ösztönző szeretet . . . Ma hasztalan várunk az égből alászálló lángnyelvekre. Pedig mi is remegünk, gyávák vagyunk. Hatalmas, szinte leigázhatatlan ur lett fölöttünk a gyávaság, a számitó óvatosság. Remegve zárkózunk be az önzés rideg kamrájába s nem merünk, nem akarunk onnan kimozdulni. A tüzes nyelvek pedig egyre késnek. Sőt ha tán közöttünk sisteregnének, akkor sem tudnának bennünket kimozdítani a gyűlöletes kamarából, az önzés erős zárai mögül. Tizenkét szivet könnyű volt forróvá tenni, de ma egy egész világot kellene fölmelegi- teni .... A fizikai világban nem hiányzik a tűz. A lomha anyag megteszi kötelességét. A különböző testek itt állanak előttünk határozottan, szilárdan. A molekulák szorosan simulnak egymáshoz s felépitik a szilárd, kemény testet. Mekkora szeretet lakik azokban a parányi molekulákban!... Ami pedig az anyagnál a kohézió, az az erkölcsi világban a szeretet. Cs^fe^j^finálunk kevesebb ez a vonzódás. Félünk egymástól!, Húzódunk egymástól, közénk áll az önzés s nem engedi, hogy közeledjünk egymáshoz. S mi jói érezzük magunkat a zárt ajtók mögött s nem merünk kimemu a fényre, a melegre, pedig csalogat a tavasz,' a csillogás, a napsugár. Beh sötét van körülöttünk, beh sötét a mi lelkünk! S a lángnyelvek egyre késnek . . . K. D. Tévűtákon. E lap multheti 19. számában Szász József a Szász Lajos lemondásához fűzött, megjegyzéseiben? megemlékezik egy töredékpártról, mely a városi képviselőtestületi tagválasztások alkalmával a függetlenségi párt és az ipartestület megállapított listájától eltérőleg más jegyzéket csinált, melyen Virág István és Kovács István iparosokat mellőzte, de a közönség őket ennek dacára megválasztotta. Ez a közlemény igy nem áll meg! Töredékpárt nem volt; egyedülasaját ambícióm vezérelt, midőn megválasztásom érdekében eljártam s az erkölcsi elégtétel jóleső érzetével tapasztaltam, hogy a választóközönség nem utasította vissza oly ridegen nyílt fellépésemet, mint Csepel/ Ferenc, az ipartestület érdemes elnöke, kinél sajnálatomra városi képviselői megválasztatásom céljából előzetesen protekciót kerestem. Azt a listát pedig, melyet tudtomon kívül egyik jóakaróm készíttetett s melyen Virág István és Kovács István a póttagok között szerepelt, az első órában magam tétettem félre, mert beláttam a korrigálás elhamarkodottságát s nem akartam az iparososztály érzékeny lelkülete ellen küzdeni. De küzdenem kell s küzdeni fogok a függetlenségi pártnak a városi ügyekben inaugurált politikája ellen különösen azért is, mert magam is e párthoz tartozom s a személyi tultengéseknek nem vagyok barátja. Pro és kontra lehet vitatkozni annak helyességéről, hogy városi, helyiérdekű ügyekben lehet és van-e létjogosultsága általános politikai elvekkel operáló pártnak főkép akkor, ha a város nem törvényhatóság? Nyitva hagyom az érvek számára a kérdést, mert a magam részéről a 48-as pártnak ez irányban való igenlő állásfoglalását szerencsés gondolatnak egyáltalában nem tartanám azért, mivel a A mindenség templomában. Irta: Incze Lajos. A Mindenség nagg templomában Imára nyílnak ajkaim . . . A napsugárt úhilva vártam, S a zöld mező virágain Ismét zümmög a kis bogárka: Oh! légy Uram szivemből áldva! Fohásza száll a kis madárnak, Uram! a dal téged dicsér! Virág, fűszál, mind téged óidnak; Zengő liget, csergő kis ér Egyesül a magasztos dalba’: Oh ! légy Uram szivünkből áldva! A zúzmara s a tél jegére Megjött a tavasz, Istenem ! Mogorva sír! Te tőled félne S hatalma volna telkemen ? / Nem ! Szent Lelked hilem táplálja, Oh! légy Uran\ szivemből áldva! Égi dalos! Kicsiny pacsirta, Szállj fel! Az ég mosolyg feléd. Erős, hitem szivembe írtad: Áldjad az Urnák szent nevét. Vidd föl imám, tedd zsámolyára: Legyen Uram szent neved áldva. Huszár-sztrájk. — Irta; Kurucz Miklós. — Fekete felhőfoszlányok jöttek egymásután messzi Magyarország' felől . . . A nótáskedvü, hevesmegyei gyerekek naphosszat nem szóltak egymáshoz egy szót se. A nagy busongás kimarta lelkűkből a szót. A nóta, mit egyik-másik barna gyerek gyászos szótlanságban megeresztett néha, busább, bánatosabb volt, mint máskor. A vigság mintha teljesen kiveszett volna a willachi huszárkaszárnyából. Csak mikor elfujták a takarodót, akkor elevenedtek fel egy kissé. Amikor eloltották a szobákban a lámpát és a sötétség betakarta őket. Ilyenkor nagy csöndesség lett egyszerre, mintha elfogta volna őket az álom. Pedig dehogy is aludtak ilyenkor. Nem. Vártak valamire. Vártak ott a császár durva pokróca alatt.. Édes, keserves várakozás volt ez mindig. Ilyenkor álmodtak a huszárok ébren. A császár egy-egy durva pokróca alá odafutott egy-egy kis magyar falu . . . Az öreg szüle ott asztalra könyökölve olvassa az újságot. Nehezen megy az nagyon. Széttépi az öreg a szókat, de azért érti ő is, meg az anyjuk is. Azért rázza az öreg a fejét olyan hitetlenül, azért sir az anyjuk nagy sopánkodásban. ... — A fiukat nem ereszti haza a császár, pedig már a negyedik évet szolgálják . . . Nem ereszti. Ez fáj legjobban nekik. Ami abból tudódik, hogy oly hangosan felsírt erre a szóra ott a kemencesarokban az a kis leány. Es az ébrenálom képe belemarkol a kemény legényszivbe. A tagbaszakadt erős legény sírni kezd a durva pokróc alatt Itt nem szégyen a sirás és nem árt a huszárvirtusnak se. ... — Nem engedi a német. És álmodik a huszár ébren ... A sötétség és a keserűség segít neki. Lova fut . . . fut, amerre a Dráva folyik . . . hazafelé. Ezért fut oly gyorsan, mint a nyíl, pedig sarkantyú se bántja Repül. A német hegyóriások haragosan nézik a szökött huszárt. Golyók fütyül- j nek mögötte. De gyorsabb a ló lába most, mint az • osztrák golyó. Gyorsabb. Olyan, mint a huszár hazafutó lelke. így szövögetve az álmot, várták a gyerekek, atnig az inspekciós tiszt jött a lámpafénynyel, hogy megtudja: van-e »Ordnung« mindenhol. Csend, rend, nyugalom. Úgy alszik a sok huszár, mint a bunda, még szemehéját se mozdítja egyik se az erős lámpafényre. Amikor elvégezte'az inspekciós tiszt dolgát, kivonult vele a világosság is. A beálló csöndes sötétségben nagyot nyikorgóit egyik vaságy. Mire mint egy kommandóra megmozdultak az összes pokrócok. Erős suhogás jelezte ezt. Beleszólt a nagy csöndbe suttogó rekedtes beszéd. — Olvastam az újságot fiuk. Ez a zugsführer Imre szava. A máskor öblös, kemény hang most lágy és suttogó. Még igy se merne szólni, ha sötétség nem segítené. Meglátnák a fiuk, hogy tudja az ég mitől, de nedves lett az arca a szoba atyauristenének. — Olvastam . . . Nagy nehéz súlya van e szónak. Erős, izgalmas várakozás csöndje leste; hogy mit? És jött a zugsführer Imre szájából a visszhangja annak az olvasásnak. — A magyar képviselőket szuronynyal verték ki az országházból. Magyar honvédek csinálták ezt. Ez fáj a legjobban. Furán, kegyetlenül csinálja a német: magyarral veri a magyart. Golyóval, akasztófával fenyegeti, ha_ nem engedi a jussát ............Na hát n em engedi! És mi nem mehetünk haza csak azért se?!? Nem hagyjuk annyiba! . . . Nem! . . . Szemébe nézünk annak a golyónak!! És egyre lázasabban dűlt a szó Imre zugs- führerből. Egyre hangosabban, keményebben, neki- tüzesedve. Nyikorogtak a vaságyak. Ha e pillanatban világosság ömlött volna szét, látni lehetett volna, I ahogy a fiuk mind ülőre pattanva, villogó szemmel, Lap-unlc m.a.1 száma © oldal. Pflnkösti gondolatok
