Nagybánya és Vidéke, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-03-03 / 9. szám
L V\ V, Nagybánya, 1907. vari&d? Március 3. 9. szám. XXXIII. évfolyam. NAGYBÁNYA ES YIDEKE TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK K/l UNT ID ZEHNT KT^LSÁIRIINDAGP Előfizetési árak: Egész évre 8 K. Fél évre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Felsőbányai-utcza 20-ik szám alatt. Ismeretterjesztő előadások. Állami főgimnáziumunk igazgatója: Dr. Rencz János és a középiskola tanárkara elhatározta, hogy most a böjt idejen sorozatos előadásokat tart a müveit közönség számára. Örömmel jelezzük a közmivelődés terjesztésének ez újabb mozgalmát s a nagybányai közönségről, mely máskor is a legnagyobb érdeklődéssel karolta fel a mi ősregi iskolánknak nyilvános .előadásait, előre is föltesz- szük, hogy kellő méltánylásban es figyelemben részesíti a derek vállalkozást. A mozgalom szálai tulajdonképpen visszanyúlnak egeszen Apponyi Albert grófig, a jelenlegi vallás és közokt. miniszterig, aki 22191 sz. a. lelkes szózatot intézett a középiskolák igazgatóihoz s igy a nagybányaihoz is ebben a tárgyban, mely leiratában többek közt ezeket is mondja: »Ez idő szerint iskoláink talán túlságosan is elzárkóznak az élettől, alig tesznek egyebet, mint végzik szoros értelemben vett tanítási feladatukat s majdnem kizárólag e cél szolgálatában állanak az iskola kereteben kínálkozó egyeb tényezők is, mert hiszen pl. a nagy közönseggel is haszonnal megismertethető iskolai gyüjceme- nyeket legfeljebb hébe-korba mutatják meg egy- egy odatévedö idegennek.« »A nemzeti kialakulás és megerősítés nagy munkájában minden intézményünknek, tehát isko Iáinknak is többet kell tenniök, mint ami az ö szoros kötelességük.« »Felfogásom szerint vidéki városokban a tanároknak sok tekintetben kezdeményező szerepet kell játszaniok s minden esetre elénk tevékenységet kell kifejteniük a város szellemi életében.« »A helyi társadalom megfelelő tényezőivel, az alkalmas egyenisegekkel, irodalmi, tudományos, művészeti, társadalmi egyesületekkel karöltve azokat az actiokba egyrészt belevonva, másrészt adandó alkalmakkal támogatva, tartsanak felolvasásokat, rendezzenek előadásokat, használják ki az iskolák dísztermét, gyűjteményeit, szertárait stb. vegyek igénybe a vetitő-gepet.« Ily irányban folytatja tovább a miniszter mélyen járó fejtegetéseit. Dr. Rencz igazgató kellő ügybuzgósággal felkarolta az eszmét s ma A Lia dalokból. — Irta: Dr. Kiss Rezső. — I. Hogy birtokom, földi kincsem, Magas rangom s hírem nincsen, Soh’ sem bántott engemet, Mert benned mind feltalálom, A mi az én ideálom: Hűség és a szeretet! Minden kincsnél drágább vagy te, Benned lelkem azt föllelte, Mit sokáig keresett; Hogy legyen hű és jó párom, Kivel szeretettel járom Végig ezt az életet! Te s a fiam, meg a lányom Vagytok: kincsem, boldogságom, És a mikor rám nevet A két édes, szép kis angyal, Lelkem megtel öröm dallal, És áldom a, végzetet! II. Mikor hirt olvasok egy-egy rossz anyáról, Vagy egy megtévedett bűnös, szép asszonyról, Akit szenvedélye, vágya, izzó vére, Elragadt a bűnnek sötét tengerére, Aki bár nem halt meg, halottként siratják Kicsi gyermekei, — s szülei átkozzák ; Hiszem, hogy van pokol! De a mikor látok szegény kis családot, Amely megadással tűri a bajt, gondot, A hol a férj, és nő dolgozik és fárad, S szemükből, szavukból a szeretet árad, Akik úgy szeretik egymást, mint te engem, Édes Liám, dráva, kicsi feleségem, Hiszem; van mennyország! már a felolvasások, illetve előadások egész sorrendje készen van. Márc. 12-én, kedden lesz az első előadás az Érzékszervek élettanáról, tartja Dr. Winkle1" Jenő. Márcz 14-en a második Nehány fejezet a tapasztalati lélektanból. Az öntudat. Ismereteink szerzese és megtartása. A miveltség és mivelő- des. Érzékszerveink csalódásai. Érzelmünk világa. Ezeket Dr Rencz János igazgató adja elő. A harmadik előadást Neuberger István tartja márc. 19-en Az akarat neveléséről; a negyediket Égly Mihály szerkesztő, főjegyző márc. 21-én Rákócziról. Az előadások ideje d. u. 5—Tóráig. Tehát mindig két óra hosszáig tartanak és pedig a termeszettani teremben. Örömmel közöljük mi is a nevezetes mozgalmat s arról csak elismeréssel emlékezhetünk meg előre is, egyet azonban legyen szabad magára a külső rendezésre megjegyeznünk s ez az, hogy az előadások vasárnapokon minden esetre nagyobb közönségét vonzanának, hétköznapokon nehezebb ilyesmire időt szánni s fáradtabbak is az emberek. Ha lehetne, mindenesetre jobb volna vasárnapra áttenni az összejövetelek idejét, ha azonban talán komoly akadályokba ütközik e javaslatunk, akkor inkább legyen köznapon, mint soha Legyen óhajtott siker a vállalkozók nemes munkáján! Jutalmazás? Azt hittem, hogy »főtisztjeink« jutalmazását forszírozó cikkíró belátván egyrészt eddigi ez irányú érveinek tarthatatlanságát, másrészt, hogy jutalmazásra számítható munkálkodást a »dukál«-nál egyebet igazán nem képes felmutatni, hát az egészet, mint időszerűtlent, s emellett sok .tekintetben talán kényes ügyet, valamelyes aranyhidnak közbejöttével leveszi a napirendről. De csalódtam, mert a jutalmazás tekintetében írott »Mástbeszél Bodóné« című újabb cikkében különleges fejtegetései között már »bekötött szemű s kezében mérleget tartó szépséges istennő«-t emleget s kissé hosszadalmasan, majdnem oda lyukad ki, hogy hát miért szól bele a közönség — s igy az én zsebemet is közelről érintő dolgokba az, aki a párbajsegédeket stb. összekaszabolja, aki nem fújja Dr Crane & Co. Angolból: Mandel L. Ernő. Volt egy végtelenül szorgalmas ügyvéd. Neve Crane volt. Dr Crane szemei a rengeteg tanulástól egészen beestek, teste pedig annyira lesoványodott, hogy az ügyvédet, alakját tekintve, inkább lehetett szalmaszálhoz hasonlítani. A törvényeket azonban behunyt szemmel is el tudta mondani dr Crane, akinek külseje azonban szerencsétlenségévé vált. Mikor a tárgyaló teremben fölállott, hogy védence érdekében beszéljen, alig volt magasabb, mint az ügyvédi szék. Egészben 90 font súlyú volt s ebből is 45 fontot az agyveleje tett ki. Tehetsége nagy volt, de vézna alakja miatt semmit sem ért ez a nagy tehetsége. Gyűléseken, mulatságokon, ünnepélyeken sohasem jutott szóhoz, mert nem kérték föl, lévén az ilyen alkalmakkor olyan szónokokra szükség, kiknek hangja megresz- ketteti a levegőt. Dr Crane a vézna ügyvéd olyan remek védőbeszédeket irt, melyek a sziklákat is képesek lettek volna megindítani, de sajnos e remek beszédeket képtelen volt méltóan előadni. Enélkül pedig a legremekebb beszéd se ér semmit, mert az előadás, a hang a fő. Mikor beszélt, saját maga jobban elfáradt, mint hallgatói. Beszéde alatt az esküdtek szundikáltak vagy mulattak azon, hogy később hangerősitő csővel is megpróbálkozott, de — hiába. Az a vonzerő, mely a nagy szónokoknak rendesen tulajdona, benne egyáltalában nem volt meg. azt a bizonyos csövet, amely ha nem is hideget és meleget, de legalább is olyas valamit szolgáltasson, amit ő kíván a jutalmazás kérdésében tétel gyanánt egyedül és feltétlen megállapittatni. Hát bizony nagyon sajnálom, hogy e kérdésben sem tudom azt a bizonyos csövet .úgy fújni s a Bodóné-féle máskülönben zamatos adomát úgy s oly irányban fejtegetni, mint azt cikkíró talán szeretné, de őszintén megvallom, bármint igyekszem a »főtisztjeink« jutalmazása tekintetében megeresztett érveléseit magamévé tenni, azt még álmomban sem tudnám magammal elhitetni, hogy a jutalmazás megadásánál az legyen a mottó, mint most »főtisztjeink« jutalmazásánál cikkíró szerint akar lenni: — hogy: mert hát ők (takarékpénztári tisztviselők) is kaptak, hát nekünk is, akik a létrán egy esetleg két fokkal előbbre állunk . . . hát dukál. Azt hiszem, hogy a jutalmazások adását kivált »főtisztjeinkénél ily erőltetett okoskodással támogatni, vagy e félét még talán a jövőre nézve elvként felállítani a cikkírón kívül senki sem lesz hajlandó megtenni. De igenis, ha az előbbi számunkban közölt »Jutalmazás« cimü közleményünket cikkíró ur egy kissé figyelmesebb elolvasásra méltatta volna, bizonyára észre kellett vennie, hogy mi távolról sem voltunk s vagyunk ellene, hogy »főtisztjeink« a kiérdemelt munka után vagy ennek ellenében jutalomban ne részesittessenek, sőt ha annak alkalmát látni fogjuk, magunk leszünk az elsők között, akik ezt a cikkíró ur minden ösztökélése nélkül, akár itt, akár más illetékes helyen javasolni is fogjuk, de mostanság — dacára újabb lelkes cikkének - - még mindig nem találjuk az alkalmat egyszóval a jelent időszerűnek, meit más okot nem hallunk az egy »dukál«-on kívül. Félreértések kikerülése végett meg kell még jegyeznünk, ami különben előbbi cikkünk tartalmából is kiviláglik, miszerint ne áltassa magát cikkíró azon feltevésén, mintha mi közönségünk ezen jogos kérdésének vitatását más, talán kevésbbé lényeges kérdés szellőztetésével elakarnók ütni, vagy más térre vinni, — nem cikkíró, az igazat megvallva efféle eszünk ágában ép úgy nem volt, mint mai nap sincs, hiszen mi is azért kívánjuk a közügyet szolgálni, hogy a közönséget érdeklő s felszínre került pl. ilyféle kérdések helyes avagy nem helyes oldalát kellőleg megvilágítva azok megvalósítását a menynyire erőnk engedi elősegítsük, vagy pedig ha a közönségjogos érdeke úgy kívánja, azt a kellő értékükre leszállítsuk. Azért multi cikkünkben is csak a kellő tárgyilagossággal kerestük azokat az okokat, azt a bizonyos jutalmazásra méltó munkát, amelyet »főtisztjeink« jutalmazásánál a várakozó állásponton lévő közönségünk szeme előtt is legalább részben elfogadható indok gyanánt feltudnánk mutatni. Olyan siralmas alak volt a nagyeszű dr Crane, mint egy — temetkezési szolga. Kiabálni, asztalt verdesni, tüzesen gesztikulálni nem tudván, el is vesztett szerencsésen minden pert a dr Crane, az ügyvéd. Egyszer rendkívül fontos pőre volt. Ellenfelének ügyvédei valóságos hangóriások voltak, akik csak úgy harsogtak az esküdteknek. Dr Crane azt gondolta magában: a »törvény, az igazság mellettem van s ha most 6 láb magas volnék és bikahangom volna, biztosan megnyerném a port.« Éppen e gondolatai közben lépett szobájába egy Jim nevű ifjúkori barátja. Jim könyvágens volt. Hatalmas alak. Mikor beszélt, rengett a ház. A megtestesült »Erő« volt ez a robusztus alak. Térdig érő fekete kabátjában olyan volt, mintha, már a természet is szenátornak szánta volna »Jim«-et. Csak az agya nem volt összhangzásban hatalmas testével, impozáns alakjával. Jim ugyanis az iskolában mindig a legrosszabb tanuló volt. Még negyven éves korában is egy t-vel irta például ezt a szavat: »elveszett« s váll helyett mindig vál-at irt. Még összeadni is képtelen volt s a világért sem tudta kiszámítani, hogy mennyi 8 meg7. Mégis pompás könyvágens lett belőle, mert hatalmas, 210 fontos alakja mindenütt megtette a hatást. Megjelenése tiszteletreméltó, arca komoly, mél- tóságos, mély hangja parancsoló volt akkor is, ha csak — kért. Aki ránézett, azt hitte, hogy Jim bizony nem közönséges férfiú, s aki nem tudta, hogy kicsoda, legalább is államférfiunak vélte a komoly arcú, halj apu-zils: mai száma O ©ld.al„
