Nagybánya és Vidéke, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1907-02-24 / 8. szám

8. szám.

NAGYBANYA ES VIDÉKÉ.

1907. Február 24. (3)

munkás, t. i. segéd, tanuló stb. és arra számíthatott, hogy ó' bizonyos idő múlva mester lesz. Ezen helyzet természetes következménye volt, hogy ezen előkészítő évek alatt az illető igen kevés, akár pénzbeli, akár természetbeni jutalmazással megelégedett; ő csak épen hogy ellátást talált; ez volt tuiajdonképen az ellenszolgáltatás lényege.

Mi történt akkor, midőn ez a viszony megszűnt, úgy hogy a munkás állandóan mint munkás működött ? Az, hogy egyszerűen a munkás eddigi szükségleteit vették tekintetbe, hiszen úgy is szokták azt meghatározni, hogy a munkabér a fentartási költségektől függ, a fentartási költségeket megállnpitván azon a fokon, amelyen az a régi időben volt, amidőn a munkás kevéssel megelégedhetett, mert az ő munkás-szerepe akkor rá nézve tulajdonképen átmeneti idő volt, tehát ezen ellenszolgáltatások mértékének teljességéré nem is számított. Éhez járult aztán még egy körülmény, az t. i. hogy a gyárak, a nagyipar, amely különösen a nagy városokban telepedett le, igen nagy vonzerőt gyakorolt és ennek következtében a munkában igen nagy kínálat mutatkozott.

Mindkét körülmény odahatott tehát; hogy a munkás helyzete rosszabbodott; ő a kínálat és kereslet viszonyában tulajdonképen a gyengébb versenyző fél volt. Az akkori felfogás, amely összefügg azzal a liberális tradícióval, amelyet előbb is említettem, a munkást is áruvá tette. Áruvá tette olyan értelemben, hogy a munkás helyzete teljesen attól függ, hogy a keresleti és kínálati viszonyok ránézve milyen bért állapítanak meg. De ennek következtében a munkás sokkal rosszabb helyzetbe jutott, mint amilyenben volt előbb, mert azelőtt — akármivel hozzuk ezt a jelenséget kapcsolatba: akár vallási, akár egyéb társadalmi felfogással — a munkásban mindenesetre az embert is látták, de a kereslet és kínálat törvényeinek működése mellett, amidőn tisztán csak gazdasági szempontok szerint mérlegelték az állapotot, ezt elfelejtették, figyelmen kívül hagyták. Az angol gyárosra nézve az a munkás csak »két kéz«, kezeket jelent és nem embert. Tehát a munkás helyzete ezáltal lényegesen rosszabbodott, mert emberi szükségleteinek kielégítése nem volt biztosítva. Ez a törvényjavaslat és általában azok a törvényjavaslatok, amelyek ezen irányban építik ki a szociálpolitikát, azt mondják tehát, hogy a munkást függetlenné kell tenni a kereslet és kínálat törvényeitől; a kereslet és kínálat törvényeit egyhamar meg nem változtathatjuk, erre nincs kilátás, üe igenis az ő emberi méltóságát fenn kell tartani, neki igénye van fentartására akkor is, amikor munkáját a munkapiacon nem tudja érvényesíteni.

Tulajdonképpen olyan munkabér jár neki a mint minden embernek olyan munkabér jár, hogy azzal szükségleteit teljesen kielégíthesse. Ha én hivatalnok ember vagyok, ha e társadalommal szemben valamely hivatalt elvállalok, akkor a társadalom köteles úgy gondoskodni rólam, hogy akkor is megélhessek, a mikor beteg vagyok vagy aggkorba kerülök és nem szabad, hogy a társadalom akkor a szükségletkielégitést felfüggessze vagy megakadályozzza. A munkásnak tehát megvan erre az igénye, azonban nincs kilátás arra, hogy a kínálat és kereslet visszonyait oly módon megváltoztathassuk, hogy a munkás bérében megkapja mindazt, a mit tulajdonképen kapnia kell. Így tehát ez a törvényjavaslat kerülő utón eljuttat minket oda, a hova el is kell jutnunk, hogy t. i. a munkásember méltóságát elismerve, azt mondjuk, hogy a munkásról akkor is gondoskodni kell, ha őt baleset avagy betegség éri. És ha a t. miniszter ur szándéka megvalósul, akkor rövid idő alatt gondoskodva is lesz róla.

Ebben rejlik tulajdonképen a törvényjavaslatnak előnye. Ha már most vizsgáljuk azt, hogy milyen oldalról tették kritika tárgyává ezt a törvényjavaslatot, akkor azt látjuk, hogy a két ellentétes oldalról tették kritika tárgyává, és pedig először azon oldalról, a melyet többé-kevésbbé a liberálizmusiskolájának szoktak nevezni, a mely iskola minden állami gondoskodástól irtózik. Ennek az iskolának ebben a hazában, hála Istennek, igen kevés hive van. Csak kevesen vannak azok, a kik még mindig makacsul szembe helyezkednek az állami gondoskodással. Nem is foglalkozom velük, mert »minima non curat praetor«.

Más oldalról is hallottunk még ellenvetéseket és pedig a szocziáldemokrata párt részéről. (Halljuk Halljuk!) Én az igazságot, bármely oldalról is jöjjön, elfogadom. Nem vizsgálom a forrását, csupán azt kívánom meg, hogy igaz legyen ez a czinozura. A szo- cziáldemokrácziának álláspontja, ha azt megvizsgáljuk, tulajdonképen igen súlyos tévedésekre vezethető vissza. Tulajdonképen nincsen itt helye annak, hogy e nézetemet részletesen kifejtsem, de egynéhány körülményre mégis bátor leszek utalni.{Halljuk ! Halljak \) A szocziáldemokrácziának egy súlyos tévedése mindenesetre abban áll, a mit nemzetköziségnek nevez, de a mi tulajdonképen nem is annyira nemzetköziség, mint inkább nemzetellenség. Nemzetközileg mi is ére- zünk igen sokszor, éreztünk az olaszokkal, éreztünk a lengyelekkel, mikor szabadságunkat keresték, érezünk a francziákkal és bárkivel a világon, a kiket valami óriási bányaszerencsétlenség vagy más nagy baj ér; többen tagjai vagyunk nemzetközi egyesületeknek, a hol nagy eszmék megvalósítására működünk közre. Ez nemzetköziség, de ez nem áll ellentétben a nemzettel. A nemzetköziség, ha a nemzettel ellentétben áll, tulajdonképen parazita, holott pedig a nemzetköziség, ha a virága kell hogy legyen a nemzet gondolkozásának, hogy t, i. az a nemzet érezni tud más nemzeteknek és más embereknek érdekeivel. Az a nemzetköziség, a mely a nemzetnek múltjával és aspirációival

helyezkedik szembe, magát is elitélte. Hivatkozom itt különben egy koronatanúra, a szocziáldemokráczia legkiválóbb tekintélyére, Marx Károlyra, a ki maga is rövid idő múltán belátta, hogy a nemzetköziség czél- hoz nem vezet, hogy ezeket a kérdéseket minden ország a saját viszonyainak megfelelően kell hogy megoldja. (Igaz ! Uqy van!)

Nekem ezt már másodéves jogászkoromban Stein Lőrincz egy levélben nagyon szépen megírta. Különben Marx Károly maga németnek érezte magát, sokszor panaszkodik, hogy ő tulajdonképen a németséget képviseli, és a német tudományt; azért a többi nemzetek, a melyek a német tudomány magaslatára nem tudnak emelkedni, nem is tudnak vele rokonszenvezni.

Ez a nemzetköziség tehát, a mely tulajdonképen nemzetellenesség, a mely szembehelyezkedik a nemzet aspiráczióival, a mely kicsinyli a nemzet törekvéseit, mindenesetre súlyos Ítéletet von magára. (lga»\ ügy van!)

Másik hibája a szocziáldemokrácziának szerény nézetem szerint az, hogy politikailag túlságosan hódol az oportunizmusnak; mert középpártok e tekintetben szabadon mozoghatnak, de oly párt, mint a szocziáldemokráczia, oly könnyen nem csatlakozhatik bármely párthoz, és nem mozdíthat elő oly érdekeket, melyek saját törekvéseivel homlokegyenest ellenkeznek.

Itt is hivatkozhatom koronatanúra, itt is Marx Károlyra, a ki legnagyobb ellensége volt az ilyeneknek, egyenesen megvetette azokat, a kik pl. az úgynevezett demokrata-toryk támogatását fogadták el a választások alkalmával. Soha többé azokat nem vette tekintetbe, igy Hyndman-t, a ki pedig egyik legkiválóbb képviselője az angol szocziáldemokrácziának. Sajnosán látjuk nálunk is, hogy a szocziáldemokráczia szövetkezett egy egyenesen alkotmányellenes iránynyal, {Igaz! ügy van!) tehát itt is ugyanabba a hibába esett, a mely hibába esett másutt is.

A szocziáldemokráczia hibái közé, súlyos tévedései közé számítom azt is, hogyha vizsgáljuk a tanokat, a melyeket hirdetnek, hogy a szocziáldemokráczia dogmatikus hűséget követel azoktól, a kik táborához csatlakoznak, pedig tanaik épen nem fogadhatók el dogmáknak, sőt, ha végigvizsgáljuk a tárgyalásokat, a melyeket igen fontos kérdésekről folytattak, akkor látjuk, hogy homlokegyenest ellenkező álláspontra helyezkednek akárhányszor. Ott van pl. — egy kérdést említek — a szövetkezeti kérdés, a mely meglehetősen világos kérdés. A szövetkezeti kérdésben jóformán minden kongresszus alkalmával másképen határoznak. Itt nem lehet szó oly dogmákról, a melyeknek mindenki kénytelen magát alávetni. Az ő igazságaik is csak nagyon relativ igazságok.

Továbbá bátor vagyok arra a körülményre is hivatkozni, hogy az a programm, a melyet ők felállítanak, bizonyos mértékben olyan, a melynek megvalósításához ők ugyan bizonyos reményt fűznek, de a melynek tekintetében, ha történetüket átvizsgáljuk, látjuk, hogy óriási csalódásokat okoz, Az, hogy reménykednek az eszmék megvalósulásában, az nem volna hiba. Ha pl. Lassale abban bízik, hogy eszméi, ha 200 év múlva is, megvalósulnak, az nem volna hiba, de irataikból, leveleikből látjuk, hogy minden csekély változást a politika terén úgy fogtak fel, hogy most bekövetkezik a nagy kataklisma, az összeomlás és a szocziáldemokrata államnak kell megvalósulnia.

Abban is igen nagy hibáját látom a szocziáldemokrácziának, hogy ők ily távoli eszméket tűznek ki megvalósításra, holott sokkal közelebbi feladatokban közreműködhetnének. Itt is koronatanúra hivalkozha- tom, Bernsteinre, a ki maga mondja, hogy jó munkás- védelmi törvényben sokkal több szocziálizmus van, mint akárhány gyár államosításában. A mennyiben elvonják a szellemi, erkölcsi erőt ez intézmények megvalósításától, ők tuiajdonképen saját czéljaik megvalósítását teszik lehetetlenné. (Igaz! ügy van!)

És ha már most a többi tételeket vizsgáljuk, a melyeket felállítanak, pl. az osztályharcz tételét, ott is a tapasztalat tulajdonképen azt mutatja, hogy ez is egy hibrid, egy homályos fogalom, a mely jó volt arra, hogy egy bizonyos osztályt tömöritsen, de ott is nagy különbségeket latunk. Nem is karolja fel azon összes osztályokat, melyeket a munkás fogalma alá lehetne vonni. Sőt, ha a korszellemet vizsgáljuk, határozottan mondhatjuk, hogy ma úgyis mindinkább megszorítjuk a magánjog körét, azon privilégiumokat, a melyek a magánjogokra felépülnek; tehát a szocziáldemokrácziának, a mely az osztályharcz jegyében működik, számolnia kell ezzel a körülménynyel, valamint azzal, hogy a különbségek egy részét, a melyek itt mutatkoznak, megszüntetni soha nem lehet. Meg lehet szüntetni azon különbségeket, melyek privilégiumokból származnak, de nem lehet megszüntetni azokat, a melyek az emberi természetben rejlenek, és az emberi tehetségben és szerencsében, a mely utóbbi, fájdalom, az ember sorsában szintén nagy szerepet játszik. Hiszen csak néhány nap előtt nagyon helyesen mondta Cle- menceau, a kinek minisztériumában több szocziálista is helyet foglal, hogy az a munkás, a ki három koronát keres, már burzsoá azon munkással szemben, a ki egy koronát keres, hogy minden ember burzsoá annak a másik embernek a szemében, a kinél többet keres.

Én nem ismerek magasabb hivatást, szebb feladatot, mint a nép jogaiért küzdeni. (Helyeslés.) Azokat, ha úgy lehet mondani, irigylem és üdvözlöm, a kik ezen a téren működnek. Ehhez azonban egy feltétel szükséges, t. i. annak, hogy a ki a nép jogaiért küzd, a ki fellép, mint a nép védője, annak mást nem szabad hirdetnie, mint az igazságot. (Helyeslés) Annak nem szabad a népet tévútra vezetni, (Igaz! ügy van!)

annak fel kell világosítani a népet azon lehetőségek, posszibilitások iránt, a melyek a társadalomban léteznek A ki elokvencziáját arra használja fel, hogy tévútra vezeti a népet, az tulajdonképen a népnek nem hasznot tesz, hanem a népnek megrontója. (Igaz! ügy van !)

I E tekintetben én kritikát nem akarok egyesek felett, gyakorolni, hanem kétséget nem szenved, hogy a mi viszonyaink sokkal egészségesebben fejlődnének — hiszen a magasabb műveltséggel meg fog ez jönni — ha a munkások lennének a vezérek és a vezérek munkások (Helyeslés.) hogy ismerjék és maguk is ugyanazon sorsban osztozkodjanak, mint ez Angliában van. Ott van Man, Ben Tillet, ott van John Burns, a ki most miniszter, akik mind a munkássorsból emelkedtek föl és tudják a határokat, a melyeket a pozitív társadalmi munkánál meg kell ‘tartani. (Helyeslés.)

Áttérve arra, hogy a szociáldemokrácia tulajdonképen mit kifogásol ezen a törvényen, kifogásolja azt, ami szintén egy frázis, amelyet Németországból kölcsönöztek, hogy ez alamizsnatörvény. Ha jól emlékszem, az igen t. államtitkár ur is már említette a beszédében, hogy fennállásuk óta a német munkásbizto- silási intézmények 5000 millió márkát fizettek ki. Ha képesek voltak a munkásosztálynak 5000 milliót rendelkezésére bocsátani, amelyből különben egy fillér sem, vagy alkalmasint igen kevés állott volna rendelkezésre, akkor nem lehet ezt alamizsnának nevezni. De ha az egyesek viszonyait vizsgáljuk, akkor sem alamizsna. Igaz, hogy a törvény megállapítja, hogy a munkás a bérnek csak egy bizonyos részét kapja, de meg van állapítva az is, hogy bizonyos esetekben az egész munkabért kapja. Ha tekintetbe vesszük azt is, hogy ez a munkásbiztositási intézmény létesíteni fog sokféle intézeteket, melyet? a munkás helyzetét meg fogják könnyebbíteni, akkor ez a kevesebb is ugyanannyit fog érni, mint esetleg kedvezőtlenebb körülmények közt a nagyobb összeg.

Es ez végre is kezdet. Ha ez az intézmény beválik, megerősödik, semmi sem áll útjában annak, hogy magasabb járadékot is kapjanak a munkások. Itt a teher, az előny és hátrány, parallel jár. Ha nagyobb előnyöket akarunk adni, nagyobb terhet kell az illetők vállaira rakni, máskép ez nem volna keresztülvihető. De én azt hiszem, tekintettel arra a körülményre, hogy különben is biztosítva van bizonyos esetekben a nagyobb és teljes járadék kiszolgáltatása, kezdetnek teljesen beérhetik ennyivel, tekintettel arra, hogy a javaslat más irányban sokkal töbet nyújt a munkásnak, mint más államokban s hogy a kormány, illetőleg a törvényhozás igen helyesen gondoskodik az ezen törvényben tervezett intézményekről.

A másik kifogás, amit a szociádemokrácia tesz, az a, majdnem azt lehet mondani, hírhedt paritás. (Igaz ! Úgy van !)

Egy hang: Ez fáj nekik!

Földes Béla : Én azt hiszem, igazán nem érdemes elveken lovagolni. Hiszen azért az nem áll épen, hogy a paritás minden körülmények közt a legtökéletesebb, különösen tekinteltel arra, hogy csakugyan a mai rendszer mellett a munkások a betegsegélyző-pénztárak- hoz kétharmadrészben hozzájárulnak és ebben az arányban nagyobb befolyást gyakorolnak; de másfelől még sem egészen jelentéktelen az a körülmény, hogy a balesetbiztosításhoz nem járulnak hozzá és az igazgatásban mégis képviselve vannak, mig másutt ki vannak rekesztve. Jöhetnek más biztosítási ágak, hol az érdek máskép fog alakulni, hol az állam is hozzájárul s ennek következtében a participálás is másként fog alakulni. Én tehát nem arra fektetem a súlyt, hogy épen a paritás okvetlenül a legtökéletesebb, hiszen a különböző érdekek különbözőkép alakulnak az egyes pénztáraknái. Végre lehetséges volna, hogy egyik helyen kétharmadrészben, másik helyen a paritás arányában volnának képviselve. Lehetséges lenne pl. a munka- hiány kérdésében, mely bizonyos körülményeknél fogva a legjobban van a munkások kezében biztosítva, hogy a munkahiányról ők maguk gondoskodjanak s akkor egészen az >ő kezükben lehetne az illető intézmény. De én azt hiszem, hogy mégis a munkások, illetőleg a szociáldemokrácia az, amely ezt hangoztatja, nem jól fogja fel a munkások érdekeit, mert épen a paritásban igen fontos elv van kimondva.

Itt bizonyos tekintetben le van szögezve és az indokolásban máskép is kidomborodik, hogy ha e javaslat elfogadtatik, a törvényjavaslat arra az álláspontra helyezkedik, hogy minden viszonylatban, hol valami különös körülmény az ellenkezőt vagy mást nem kiván, a munkás úgy fog tekintetni, mint a tőkés, teljesen a paritás arányában. Ez oly vívmány, melyet kár kockáztatni azért az előnyért, melyet elérhetnének azzal, ha a betegsegélyző-pénztáraknál a munkások abban az arányban volnának képviselve, mint eddig voltak. Abban a nagy küzdelemben, mely most folyik a munka és a tőke között, ez máris igen nagy haladás, amit keresztül tudtak vinni az összes intézményekben, hogy a munkás ugyanazzal a sulylyal érvényesíti a maga érdekét és befolyását, mint azt a tőke teszi. Én tehát nem tulajdonítok nagy jelentőséget annak az ellenvetésnek, mely e tekintelben arról az oldalról tételik és azt hiszem, hogy a törvénvjavaslat helyesen oldja meg a kérdést, miután a munkásnak a jövőre is biztosítja a paritás arányában való részesedést és tekintetbe vételt. Ez a munkásokra nézve sokkal nagyobb fontosságai bir, mint az a körülmény, hogy esetleg a mai állapot fentartassék.

Én azt hiszem, hogyha ezen törvényjavaslattal összefüggésben aggályok merülhetnek tfel, ezek az aggályok leginkább összefüggnek azokkal a bajokkal,