Nagybánya és Vidéke, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1907-02-24 / 8. szám

(2) 1907. Február 24.

8. szám.

Jutalmazás?

A »Nagybánya* folyó évi 7. számában »Quod uni justum« cim alatt megjelent cikk utolsó részében azt irja, hogy: »ha a városi tisztikar minden tagja drágasági pótlék, vagy jutalom, vagy segélyben nem fog részesülni, az csak nagy bonyodalmakra fog vezetni.«

Tehát légy résen közönség, mert úgy látszik sztrájkolni készül a Te általad eddig igazán dédelgetett elöljáróságod!

Pedig higyje el nekem szerkesztő uram, hogy ezen beállható »bonyodalmak« a közönség érdekében is már részben kívánatosak volnának, az igaz, hogy valószínűleg megszabadulnánk egy pár eget-verö (de amellett semmit mondó) ideától, de erős a hitem, hogy ennek ellenében bizonyosan egy elégedettebb s emellett a közönség érdekeit is minden bizonynyal erősebben szolgáló intézöség kerülne, ha nem is kolbászokkal kirakott bársonyszékekbe, de a még' mindig elég szépen javadalmazott s tisztes megélhetést nyújtó »főtiszti-állásokba.«

Mindig azt hallottam eddig, hogy jutalomra csak az számíthat, s az érdemes ilyenre, aki ennek megfelelő munkaeredményt is tud felmutatni.

Már most nézzük csak egy kicsit közelebbről, vájjon mik is volnának azon különös érdemek, amelyekre a jutalmazásokat csak legalább részben is alapítani lehetne, vagy amelyek azok adását indokolttá tennék.

Hiába töröm a fejem, mint a közönség egyik laikus tagja, ezeket jelenben még elgondolni sem tudom, pedig hát a városban lakom, sőt a városi gyűlések egyik-másikán is részt veszek, itt élek s itt várom a városnak sokat emlegetett fejlődését, — de hiába!

Még úgy hamarjában elgondolni sem tudom, mik is lehetnének tulajdonkép azok a különös érdemek, a melyekre hivatkozni lehetne, s amelyek alapján azt a bizonyos elismerést, kitüntetést avagy jutalmazást egyik vagy a másik, vagy pardon a »főtisztviselöség« minden tagja megérdemelhetné?

Talán csak nem az, hogy mert még élünk s talán a földünk nehezen kiadja a mindennapi kenyerünket, hogy ezért nemes városunk főtisztségét kitüntetésekkel elhalmozva talán mutogathatnánk?! Nem cikkíró, ezt nem tehetjük, mert ez mint sok más egyéb is, pl. egészségünk, sajnos, nem a főtisztség ügybuzgalmát, vagy munkatöbbletét, hanem egyszerűen a jó Istenkegyelmét s e mellett közönségünk józan életét dicséri.

Vagy talán azon a közönség jogos érdekét is mint evvel együtt a város haladását, fejlődését előmozdító nagy eszmék felvetéséért kívánja a jutalmazásokat, amelyek sajnos már évek óta, mint a Quar- néroban ama bizonyos cápák, időszakonként előjönnek vagy helyesebben elöráncigáltatnak, hogy azután nyomtalanul eltűnve annál tovább pihentethetök legyenek ?

Vagy talán a városnak 1906. évben beállott fejlődésére gondolt a cikkíró, amikor a veresvizi-ut s a Mándy-féle háztelek, az erdő-utcai Harácsek-telek szabályozása lett keresztülvive ? amelyek a városunkba került idegeneknél, de meg magunknál is mondhatni több érdeklődést, tanulságot, de emellett — őszintén szólva — jóizü nevetésre több alkalmat nyújtanak, mint pl. egy farsangi legbohócabb estély.

Vagy talán, hogy sikerült itt városunkban oly járványos fészket létesíteni vagy legalább is fentartani, ami réven városunk már nemcsak a megyénkben, hanem még azon túl is elsöhelyre vergődött egészséges éghajlatunk s kellemes enyhe levegőnk dacára ?

Vagy a vízvezeték, csatornázás ügyének elöbbre- vitele az, amely jutalmazást érdemel? Ugyebár cikkíró ur, ez sem, mert ma is ott vagyunk e tárgyban, ahol, mondjuk 15 évvel ezelőtt voltunk, sőt talán még rosszabbul állunk, mert ivóvíz helyett pincéink állandóan bűzös járványt terjesztő szeny-vizekkel vannak elárasztva, amelyeknek még levezetését a még Isten- kegyelméből meglevő csatornákba sem tartja indokoltnak a »főtisztség« eszközöltetni, pedig ennek folytán hány család siratja tagját s hányunkat tart állandó rettegésben azon igazán legnagyobb fokú nem bánom- ság, amelyet »főtisztjeink* ezen égető kérdésnek megoldásával s evvel együtt legelemibb kívánalmaival szemben tanúsítanak ? Pedig cikkíró főtisztjeivel egyetemben is jól tudja, hogy ezek keresztülviteléhez szükséges pénzt egyedül a közjóért rajongó elődeink félre is tették s igy az rendelkezésünkre áll !

Tehát az fáj a cikkírónak, hogy a takarékpénztár igazgatósága jutalomképen tekintélyes összeget szavazott meg egyhangúlag derék tisztviselőinek s hogy ez által megsértették a rangfokozatok szerint való fizetést.

Természetesnek fogja találni a cikkirón kívül azt hiszem mindenki, a takarékpénztár igazgatóságának azon ténykedését, hogy az intézetnél előállott haszon egy kis hányadát tisztviselőinek, akik ezen haszon elérésében munkálkodásuk folytán feltétlen s elsősorban reászolgáltak, kiosztotta ; humánusan járván el, mert a nagyobb jövedelem nagyobb forgalmat s ezzel együtt nagyobb ügybuzgóságot követelt meg az ott alkalmazottaktól.

De hogy azért, mert ezek jutalomban részesültek, hát »nekünk főtisztviselöknek« is dukálna jutalom, igazán abnormis állapotokat jelentene.

Tessék cikkíró ur a közönség s a város érdekében a jelenleginél mindenesetre nagyobb munkálkodásra felhívni a város azon »főtisztviselőit« akik jutalmazásra reflektálnak, bizton hiszem, hogy a közönség ^

NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE

s evvel együtt a képviseleti tagok között egyetlen egyet sem fog találni, aki ezt a legjobb szívvel meg nem szavazná, de sajnos, addig, amig a város fejlődését s közönségünk javát, érdekét előmozdító kérdéseket, hogy a többek között említsem: vízvezeték, csatornázás, villamvilágitás, olcsó villanyos erőátvitel, fürdő, vízpart, nagyszálló stb. talán mindezek megcsi- nálása után a sokat emlegetett nyaralók építését nem akarják vagy nem tudják nyélbe ütni, — addig a cikkíró ur ne Írjon vagy még inkább ne gondoljon jutalmazásokra, mert az igazán sérti a közönség jórészének főtisztjei irányában eddigelé tanúsított jóindulatát, hanem csináljon egy útmutatást, mint lehetne a jelenlegi, ha nem is tulmagas, de mindenesetre elég szép dotáció mellett a fötisztség munkabeosztását s evvel munkálkodását úgy irányítani; vagy talán, ha a mostanival nem lehetne, akkor tekintettel a küszöbön lévő tisztviselői választásokra, kiket kellene bizalmunkkal megtisztelni, hogy már egyszer a közönség is ne csak a jutalmak kérésénél vagy az adófizetés behajtásánál, hanem az érdekében s javára szolgáló végzett munkák keresztülvitelében is lássa »fötisztviselöinek« emlegetett szorgalmát s evvel együtt munkatöbbletét.

Földes Béla beszéde.

Hammersberg László jegyző: Földes Béla!

Földes Béla: T. Ház! A vita nagyon előrehaladott stádiumában szólalván fel, nincs szándékom a t. Ház figyelmét túlságosan igénybe venni. Mindamellett szükségesnek tartom a törvényjavaslat egyes, különösen elvi részeire vonatkozólag néhány megjegyzést tenni. (Halljuk! Halljuk!) Az kétségtelen, hogy olyan törvényjavaslattal állunk szemben, amely igen fontos, alapelveiben igen üdvös alkotással gazdagítja törvény- hozásunkat és ezzel együtt kormányzati gépezetünket, s lényegesen előmozdítja azt a törekvést, amely a társadalmi béke létesítésére irányul. Én minden aggodalom nélkül elfogadom a törvényjavaslatot.

Mindamellett azonban hallottunk több oldalról kifogásokat és bírálatokat. Ha ezeket a bírálatokat közelebbről vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy azok két részre oszthatók. Vannak egyes megjegyzések, a melyek a törvényjavaslat részleteire vonatkoznak. Minden törvény természetesen kompromisszum; a törvény sok ^etortán megy keresztül; tárgyalták a bizottságok, tárgyalták a szakbizottságok és a kormány részéről teljes hajlandóság mutatkozott mindazon indítványok elfogadására, amelyek a törvényjavaslat szellemével, struktúrájával összeegyeztethetők.

Ha azonban a részleteken túl tétettek megjegyzések és kifogások, azokat arra a körülményre kell visszavezetni, hogy talán egyik vagy másik felszólaló ur a törvényjavaslat alapstruktúráját, elvi alapját nem vette kellő tekintetbe. Én tehát a törvényjavaslat ez oldalait akarom röviden kifejteni. De engedje meg a t. Ház, hogy mielőtt erre a feladatra áttérnék, már speciális helyzetemnél fogva is megjegyzést tegyek. Egy körülményre akarok utalni, amely engem egy bizonyos megelégedettséggel tölt el, arra t. i., hogy bátran és minden elkapatoltság nélkül mondhatni azt, hogy az a nagy átalakulás, amely az elmékben, a gondolkozásban, az érzelmekben bekövetkezett és amely kedvez a társadalmi béke létesítésének az egyedül és egészen a tudománynak tulajdonítható, annak a tudománynak, amely igen gyakran lekicsinyeltetett. Igen jól tudja e házban mindenki, hogy általános volt az a felfogás, hogy a gazdasági téren a korlátlan önzés uralkodjék, hogy a korlátlan önzés működése biztosítja legjobbán a gazdasági célok elérését. Ennek a gazdasági önzésnek semmi egyéb korlátját nem ismerték el, mint az u. n. szabad verseny törvényét. Azonban igen rövid idő kellett ahoz, hogy belássák, miszerint ez az álláspont, amely tehát azt mondja, hogy az erősnek joga van a gyengét legázolni, nemcsak az emberi érzelmekkel, de az igazsággal sem egyezik, és épen az a kör, amelyre az előttünk fekvő törvényjavaslat vonatkozik, t. i. a munkás kör, figyelmeztetett arra, hogy az az álláspont, amely az önzésnek korlátlan uralkodását akarja érvényre juttatni, helytelen.

Megjegyzem, hogy ennek az iránynak igen erős, nagy küzdelmet kellett folytatnia mindenütt, nálunk is. Nálunk is a volt kormányoknak dédelgetett emberei azt tartották, hogy a szociálpolitika a kormányra nézve veszedelmes dolog és ennek következtében minden törekvést, amely a munkásviszoi.yok javítására irányult, ab ovo és a limine visszautasítottak, ügy tekintették az egész szociálpolitikát — hogy egy kijelentést szó szerint idézzek — hogy a szociálpolitika semmi egyéb, mint antiszemita német professzoroknak a találmánya.

Már most, ha nézzük ennek az iránynak fejlődését, úgy azt mondhatjuk, hogy az a nagy világtörténeti jelentőséggel biró küzdelem, amely az 1881. november 17-iki dátummal függ össze, t. i. egy nagy birodalom fejedelmének azzal a kijelentésével, hogy a munkásosztály az eddiginél sokkal nagyobb gondviselésre és gondozásra tarthat igényt, ez a küzdelem erre az irányra, a tudománynak ezen alapjára vezetendő vissza. Ezen az alapon keletkezett a munkásbiztositás.

Már most mi képezi tulajdonképen a munkásbiztositás lényegét? Bátor leszek ezt röviden kifejteni. (Halljuk! Halljuk!)

A munkásbiztositásnak a lényege elsősorban abban rejlik, hogy itt a magánjog köre megszorittatik, hogy a magánjognak a birodaimából áttér az állam, a társadalom, a nyilvánjog körébe, elismervén t. i. azt, hogy azok a viszonyok, amelyek a munkások körül fejlődnek, a munkások életszükségleteinek kielégítése, ezek nem magánérdekek, hanem állami érdekek, itt

tehát az állami érdek szempotjából kell beavatkozni és nem lehet többé a magánjogra bízni ilyen fontos kérdések eldöntését.

Még a bizottsági tárgyalásoknál is előfordutak egyes felszólalások, amelyek arra az álláspontra helyezkedtek, hogy legalább talán a munkások egy bizonyos csoportjára nézve kívánatos volna az eddigi, tisztán magánjogi alapnak fentartása. Hát hivatkozhatom arra, hogy ma mindenütt, még Angliában is, ahol, mint tudjuk, még legerősebben perhorreszkálják az állami beavatkozást, csak néhány hét előtt, ősz végén, tartottak egy nagy kongresszust, ahol egyhangúlag kimondták, hogy a munkásbiztositást, amelyre vonatkozólag csak nem rég hoztak egy törvényt, amely magánjogi alapon áU, csak államilag lehet rendezni.

Felhoztak eseteket, amelyek bizonyítják azt, hogy a magánjogi alappal nem lehet célt érni, hogy itt se hossza, se vége nincsen a perlekedésnek, aminek az eredménye aztán, hogy az illetők igen csekély összeget kapnak. Emlékszem, felhoztak egy esetet, ahol egy munkásnő, ki 60 font sterling kárpótlásra tartott igényt, hosszú perlekedés után végül hat fontot kapott. Egészen eltekintve ezen anyagi oldaltól, a perlekedés mindenesetre igen veszedelmes a társadalmi béke szempontjából. (Igaz! ügy van!) Ha minduntalan perre, törvényszék elé kerülnek az ügyek, ez a társadalmi béke megzavarására vezet és már azért is át kell térni mindenesetre erről a rendszerről az államjogi rendszerre. Már most annak az államjogi vagy nyilván- jogi rendszernek vannak természetes következményei. Aki szem előtt tartja a törvényjavaslatnak ezt az alap- struktúráját, annak tudnia kell, hogy ha az állam kötelezi egyszer az egyéneket járulékuk fizetésére, akkor garanciát is kell vállalnia bizonyos mértékben arra, hogy ezek helyes módon fognak felhasználtatni. Ezt nem lehet másképen képzelni, mint az államnak kellő ellenőrzése mellett. Merem mondani, ennek a törvényalkotásnak egyik legszebb gondolata az, hogy az állam különösen a munkásbiztositó hivatal felállítása által oly szervvel rendelkezik, amely, azt hiszem, mindenesetre igen jól fog működni.

A kormányzatnak mindenesetre gondja lesz arra, hogy kiváló emberek működjenek ott és ezen a réven ki fog épülni a territoriális rendszer. Ei nem vagyok barátja a túlságos centralizációnak, de megkezdeni a dolgot csak itt lehet a központban, ahol mindenféle kellő erőkkel rendelkezünk. A központ fog nevelni egyéneket, közegeket, hogy a vidék el legyen azután látható olyan territoriális rendszerrel, amelynek működésével meg leszünk elégedve; (Élénk helyeslés.)

Ugyanezzel függ össze, hogy a törvényjavaslat az egységesítés elvére helyezkedik, amint nézetem szerint egyebet nem is tehet. Egészen eltekintve attól, hogy minden államnak a munkásbiztositás körüli tapasztalata az, hogy egységesíteni kell, ez már azért is szükséges, mert ha vizsgáljuk kissé ennek az intézménynek nemcsak a jelenjét, hanem azt, hogy milyen hatása lesz, hogyan fog fejlődni, akkor, nézetem szerint, adva van magától az egységesítés elve. Az egységesítés elvét nem abban kell keresnünk, hogy ne legyenek különböző pénztárak. Ez mellékes szempont ez csak azért szükséges, mert tényleg voltak olyan élettelen szervek, amelyeknek működése egyenesen káros hatású. A fontos az, hogy egyszerűsíteni kellett. (Helyeslés.) Az egységesítés azzal függ össze, hogy két ágról, a betegsegélyezésről és a balesetbiztosításról lévén szó, ez a két ág egységesittessék. Remélhetőleg ezen fog felépülni a munkásbiztositásnak további részlete, nevezetesen az aggkor esetére való biztosítás, melyet a miniszter ur kilátásba helyezett, esetleg az özvegyek és árvák biztosítása, esetleg a munkahiány esetére való biztosítás.

Mindez szervesen kapcsolódik a rendszerhez. De tovább megyek. Történtek kísérletek, indítványok arra nézve is, hogy az állam a biztosítást általános elvnek mondja ki olyképen, hogy minden állampolgár, ha rászorul, mondjuk, hetvenedik életkorában igényt tarthasson erre. A munkások körén túlterjeszkedve az egész nemzetet karolná ez fel,úgy hogy, amint Bismarck mondotta, jeder Deutsche, minden német ember legyen biztosítva, hogyha rászorul, mondjuk, 70-ik életévében, igényt tarthasson ilyen járadékra. Annál is inkább helyes az egységesítés elve, mert tulajdonképen lassanként kiépülhet ez egy általános jóléti intézménynyé, sőt végre talán még az sincs kizárva, hogy ebből az intézményből lassanként a kérdés fontosságánál fogva kinő egy olyan szerv, amelyet többé-kevésbbé munkás- miniszteriumnak is nevezhetünk, amely tehát mindazon érdekeket felkarolja, amelyek e téren felmerülnek. Ez tehát az intézménynek, nézetem szerint, egyik elvi jelentőségű oldala, hogy itt egy nyilvános intézet létesittetik a munkások érdekeinek ápolására.

A kérdés másik oldala összefüggg a munkásügynek történeti fejlődésével. Ha t. i. nézzük a munkások helyzetét a mai társadalomban, akkor azt látjuk, hogy az történetileg fejlődött. Ezen történeti fejlődés alatt azt a helyzetet kell érteni, amely különösen a XIX. század elején és a XVIII. század végén állott be, amidőn a nagy ipari forradalom bekövetkezett.

Tény az, hogy a történelem kevés korszakot mutat, amelyben a munkás oly kedvezőtlen helyzetben lett volna, mint a XIX. század első felében, első pár évtizedében, és pedig azért, mert egy olyan korszakba és olyan állapotba kellett átmenni, amely állapotban tulajdonképen az, amit ma munkabérszerződésnek nevezünk, nem is létezett, tehát ennek következtében egy régi állapotot kellett átvinni uj viszonyok közé.

Mi volt ezen régi állapot egyik sajátsága ? Az, hogy a munkás tulajdonképen csak ideiglenesen volt