Nagybánya és Vidéke, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-02-17 / 7. szám
-7^ TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK ZMIXUSTIDEIISr AZFódNT^IP Előfizetési árak: Egész évre 8 K. Fél évre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Szerkesztéség és kiadóhivatal: Felsőbányai-utcza 20-ik szám alatt. Et mihi non?*) A károlyi tűzvész után az országos közsegélyből egyik károsult felépítvén házát, azzal jelentkezést-, ismét a polgármesternél, hogy mikor kerül reá ismét a sor? A polgármester nem értvén a kérdést, azt kérdezte: Mibe? »Na, úgy hallom, a szomszédom megint kapott az osztásból«, mire a polgár- mester bosszankodva pirított reá, hogy már többet kapott, mint amennyi a kára volt; mire az atyafi azzal vágott vissza: »Igaz-igaz, de ha a többinek adnak, én is be akarom tartani a sort.« Ezt juttatta eszembe a városi takarékpénztár választmányi ülésén és a >Quod uni justum«- ban hallott óhaj. A takarékpénztár választmánya, bár önálló hatáskörű kirendeltség, a javadalmak körül jogkörrel bir, mégis helyesebben tette volna, ha a főjegyző ur felszólamlását méltányolja s a döntést a közgyűlésre bizza, hogy a mostani szűk világban a veszélyeztetett városi egyensúly mellett a közvagyont képező pénztári jövedelem felett a közgyűlés rendelkezzék. Mert az alapszabály e tekintetben hézagos, de el kell ismerni, hogy a pénztári tisztség más pénztári viszonyokhoz képest igen kis javadalomban részesül s igy a múlt évi nagyobb munka a jutalmazásokat teljesen indokolja. A közóhajnak felelt volna meg a takarék- pénztár, ha az ősi polgárság jutalmazására is gondolna azáltal, hogy a 4%-ot se jövedelmező 915'000 koronát túlhaladó értékpapir-tökéjét a helybeli iparosságnak s terheit nehezen viselő birtokosságnak adná 5 — 67o-ra, mert igy több lenne a jövedelme s mégis segitne a lakosságon, mely most a 7 és 87o kamat mellett küzd, de nem halad s különösen nem bírja az ipar meg ezt sem itt, sem Ausztriában, de ott a consolidáltabb viszonyok hozzáférhetőbbé teszik a kisiparnak az állami bankot, mert abban leli az iparlendület egyik főerejét, hogy a tőkét se- gitö-társul birja s hogy olcsóbb a pénz. *E tárgyban a legkülönbözőbb nézeteknek szívesen nyitunk tért, hogy minden oldalról megvilágítsuk a kérdést, mely mindenesetre életbevágó, a felette való döntés azonban bizony még nagyon messze van. Szerk. A városi takarékpénztár jelenleg — tisztelet a fővezetés jóakaratának — aligha felel meg az alapítást tett régi polgárságunk intentiójának. unállósitani kell ezt a közigazgatási tisztviselőktől; legyen ez a közgyűlés által kiküldött választmány vezetése alatt, de legyen ment a jelenlegi közigazgatási tisztviselők mellékes jellegű functiójától, mert igy lehet a pénztár egy jó mellékjövedelmi forrás az ott mellékesen alkalmazottaknak, lehet egy úgy amolyan jövedelmi forrás a város egyetemének, de igy, amint van, nem lehet támasza és erősítője a város gerincét alkotni hivatott ősi polgárság anyagi s ezt kö- vetőleg erkölcsi ereje biztosításának, már pedig ezt erősitni s ha kell menteni s a jövőnek fenntartani lenne a városi takarék valódi hivatása. Kár, hogy e nemes cél helyett a tisztség, munkájának honorálása, dotatiója, átvitele és nem ezen magasztosabb dologról szól az ének. A takarékpénztári választmány határozatából következtetést vonni a közigazgatási fizetések emelésére nem lehet, eltekintve a sok alaki kérdéstől azért, mert: 1. Nincs meg a városnál a rendkívüli munka- többlet s mert most még a törvényhatóság kérdése is fölvettetett. 2. Nincs meg a fedezet. 3. A polgárság szerzési viszonya oly súlyos s jövedelmi forrása oly csekély, hogy ha vizsgáljuk az egyes családok állapotát, látjuk, hogy alig birják fenntartani magukat s általánosságban ősi lakosságunk a vagyoni elerőtlenedés látszatát viseli magán. O tölíük kívánni fizetés- emelést lehetetlen. 4. Nincs hasonló lakosságú város, hol a főtiszti fizetések oly szépen volnának megállapítva, mint itt s ezenfelül, a mellékmunkálatok által oly jó jövedelmi helyzetben lenne, mint a mi közigazgatási városi főtisztviselőségünk. A fizetésjavitás kezdete ott lesz, a midőn a közigazgatási fötisztviselök a magánjövedelmet szolgáltató mellékmunkáktól elvonatnak s a hivatalos órák teljes betartásával, teljes erővel a közönség érdekének előmozdítása s a közigazgatás nemesebb intentiói érvényesítésének szentelik minden idejüket. Ha ez elérkezik meg fognak győződni, hogy kevesebb, létszámmal többet fognak tudni teremteni s a kevesebb létszám több jövedelmet fog juttatni a megmaradottaknak, s ha reggel 8—12-ig s délután V*3 — 5-ig a teljes munkaidő a közönségért lesz, úgy meg fognak győződni, hogy nem fog kelleni utánna járniok, hogy »etiam mihi«, de a közönség látva, hogy nincs kívánni valója, önmaga fogja mondani: »etiam tibi.« De még a létszám nem apasztatik s még a közönség azt se tudja, hol, mikor keressen ügyes-bajos dolgában egyeseket; mig a mellékmunkálatok, tisztelet a kivételnek, a valódi szak- májoktól elvonják a főtisztviselöket, addig természetes, hogy a polgárság a fizetés-emelésre azt mondja: »non.« II ini« „Ml limir-iili mura®. Fehér hangversenynek kellene nevezni a gimna- 7.iumi ifjúság 9-iki estélyét. U'.yan kedves, tehetséges kis emberkék léptek a nagyközönség ezer szeme elé, kiknek lelkét még nem érte a taps vihar nyomán fakadó mámor melegsége. A lelki kertészetnek még érintetlen, fakadó bimbó virágaiban gyönyörködhettünk. Az iskola, eme gondtalan fehér világ lelkének kibontakozását úgy lestük, úgy vártuk, mint a világhírű művészek mesteri játékát. A kaszinó nagyterme úgy festett, mint egy túlzsúfolt fővárosi hangverseny- terem. Elöl tömött padsorokban pazar toálettekben ültek a hölgyek, háttérben a smokkingos és frakkos urak feketéié) tömkelegé szorongott. A főgimnázium zenekara Auber »Portiéi Néma« cimü operájának nyitányával vezette be a hangversenyt. A zenekar kerek, harmonikus előadása úgy hatott, mint egy kis Orchester zenéje, melynek minden tagja fegyelmezett, kész muzsikus. Alig hitte volna az ember, hogy ezt a nehéz muzsikát az »Unmuzik« kezdő szolgái végezték el hajszálnyi pontossággal. Látszott azonban, hogy a kis zenekart, lelke, a dirigens, Bor- bás Géza tanár vezeti keresztül a nehézségeken. Sejteni lehetett a kis emberek játékából a fáradhatatlan karmester hosszas igyekezetét, genialitását. A művészetre nevelés, nevelés a gyönyörűségre. Borbás Géza tanár tovább ment. ö a közönséget is gyönyörűségbe akarja nevelni. A hatalmas tapsvihar, mely a nyitány után felzugott, legnagyobb részben a lelkes fiatal tanárt honorálta. A megnyitó után Turman Zoltán VII. o. növendék Poe Edgar »Holló« c. költeményét szavalta el. Nehéz feladatot vett magára a fiatal ember, mert ilyen hosszú műnek az előadásához, hogy unottá ne Zálogba adjuk önnek minden ingónk . . . Kegyelmezzen hát . . . esdem . . . Oh uram! . . Oálffy: Midőn egy ember a vízben fuldoklóit, Magában százszor esküvel fogadta A vízből hogyha élve megmenekszik Védő szentjének templomot emel . . . S midőn a vízből száraz partra ért ki, Miket fogadott, elfeledte mind ! . . Eliz; Egyetlen lányom égi, földi üdve Legyen semmivé, hogy ha nem igaz Lesz minden szóig, amiket ígértem . . . Irgalom hát óh irgalom nekünk!. . Gálffy: (félre.) Minő Ígéret ömlik rajta el, Bánkódó arcza, mily kívánatos . . . Bírnom kell ŐL bár egy két perezre is ! (F. nt. Hévvel.) Édes Istennőm! Vérem lázba van, Vágyom csókjára, vágyom bírni önt! (Elizt átöleli, hevesen csókolja s dulakodnak.) Eliz: Alávaló ! Czudar! Hé emberek elő ! (Kirántja magát a Gálffy öleléséből s arczul üti. Ebben a pillanatban belép Ferencz a szolga.) Ferencz; Uram, parancs! Gálffy: E nő megtámadott. Kisérd le, aztán engedd menni el! (Eliz és Ferencz elmennek.) Második jelenet. (Szin: Az Endre szegényesen bútorozott szobája.) Endre ás Laura. Endre; Ne sírj leányom! Könnyeid szárítsd fel, Isten velünk van, majd ő megsegít! Imádkozz hozzá hü fohászkodással, Védő karját, hogy felénk nyújtsa ki. (Laura letérdel az asztalon levő kis kereszt elé s imádkozik halkan.) A törvényszéken voltam és megtudtam, Hogy feljelentés nincs még ellenem. Bűn és bécsület *) (Dráma 6 jelenetben) — Irta/ Dr. Kiss Rezső. — Személyek : Gálffy bankár. Laura leánya. Bánhidi Endre. Gálffy Béla. Eliz neje. Csendőr. Ferencz szolga. Első jelenet. (Szin: a bankár pazarul berendezett szobája.) Gálffy és Eliz. Eliz: Kinek gondol? Én tisztes nő vagyok! Gálffy: Minden szokás csak, és mi azzá válik, Azt más szokás legyőzheti hamar . . . A vagy ki sétál, nem szokásnak rabja? így van szokásból házastársi hűség, Erény, bűn, öröm. De egy pillanat Uj éltet, rendet, más szokást teremt! Szeressen engem s férje mentve van! Eliz: Uram! Gálffy: E szerződés is csak szokás ! Értsen meg végre engem asszonyom, S hiszem meg is ért. Filosoftám Lehet, hogy nem az erény talpkövén Épült fel, — ámde észszerű s szilárd ! . . Ön eddig mással nem osztá szerelmét, Hü volt férjéhez, mert ez igy szokás A női nemnek kisebbik részénél . . . Értem . . de nem baj! Hallgasson reám! Hozzám ha hajlik, férje mentve van . . . Eliz: Ön azt akarja becstelen legyek!? *). Felolvasta a szerző Nagyváradon a »ozigligeti« társaság ülésén. Ocsmány ajánlat! Égi irgalom E sértést tűrni, adj erőt nekem! Gálffy. No jó . . Haragszik. Pedig oktalan; Egy csókot hát! Az nem lessz bűn talán, S becsületén még csorba sem esik! (Eliz felé megy s megöleli.) | Eliz: Egy védtelent megbántni gyávaság Es férfiatlan, rut, hitvány dolog! Távozzék tőlem, mert rá kényszerít Segítségül, hogy férjem hívjam el! Gálffy: Mily esztelenség, amit ön teszen, Férje mint tudja százakat sikkasztott Pénztáromból és sorsa s az öné S egész családja boldogsága tőlem; Függ. Kezemben van jövője is! . . Törvény elé ha viszem ezt a dolgot, Mi vár önökre? Tudja. A nyomor, Hajléktalanság, éhség, gyötrelem! Börtön takarja a férjét sokáig Családját meg a szégyen lepele! . . . Eliz: Igaz . . igaz .. Ily rémképek gyötörnek . .. A kétség eszem, majdnem elveszi ... Uram! Könyörgök, higyje el nekem, Férjem ártatlan. Nem lopott, sikkasztott. A számadásban tévedett talán. Innen a hiány. Erre esküszöm! . . . Gálffy: Üres kifogás! Eliz: Oh nem az . . . nem az! . . Ha van szív önben, fog reám hallgatni, Az nem lehet, hogy semmivé tegyen Egy embert s annak ártatlan családját, Midőn megmentni módja van reá! A pénzt, mi eltűnt, mind, meg fogjuk adni, Egy fillér kára sem lesz. Én és lányom Dolgozni fogunk másnak pénzért folyton, A falatot megvonjuk majd magunktól,
