Nagybánya és Vidéke, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-01-27 / 4. szám
/ (Á> *. '?, r *■-'(■ ■ ÉL.,. n Nagybánya, 1907. Január 27. 4. szám. XXXIII. évfolyí «S. árak: Egész^vrelPÍL F?T évre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Felsőbányai-utcza 20-ik szám alatt. más tanulásáért nem kap senkitől még egy kis képet sem. Sajnos, e felszólamlás csak a papiroson volt és van vagy két év óta, minden legkisebb eredmény nélkül. Most nézzük, mi történik az oly gyermekkel, ak betöltötte a 12 évet, eleget tett a mindennapi tankötelezettségnek és akkor midőn az ismétlő iskolába került, tudott meglehetősen beszélni magyarul ? Az történik, hogy a mindennapi tankötelezettségtől megszabadulván, elfelejti nemcsak a magyar nyelvet, hanem az írást, olvasást is, mert egyetlen egynek sincs saját könyve és Írószere. Arra senki sem kényszeríti a szülőket, még a gazdagabbakat sem, hogy a gyermekük részére vegyenek könyveket és Írószereket. A meddig jár az iskolába, ád az iskolai hatóság könyveket és Írószereket. Hogy maradandó legyen az, amit az iskolában tanultak, arra nem gondol senki. Otthon a gyermek nem hall a szüleitől, még azoktól sem, akik tudnak beszélni magyarul, egy magyar szót sem. Az ismétlő tanköteles gyermek mondhatni egy éven át alig jön az iskolába ötször, vagy hatszor. Erre nem kényszeríti senki. De legtöbb iskolaköteles megyen szolgálni más községbe. Az iskoláztatást legtöbb helyen a mindennapi tanköteleseknél is nagyon hanyagul te 1- jezitik, úgy annyira, hogy 50—60 gyermeknél az igazolatlan mulasztott félnapok száma fölmegy Icét-három ezerre, sőt ezen felül is. Ez is azért van, mert ebben az ügyben nincs meg a kellő ellenőrzés. Tisztelet a kivételeknek. Szükségesnek vélem még itt annak a megemlítését is, hogy a sokszor hangoztatott ifjúsági könyvtár létesítése a nemzetiségi vidékeken a felekezeti iskoláknál nagyon sok akadályba ütközik, létesítésük szinte lehetetlen. Mindezekből látható, mennyi akadálylyal kell küzdenie a felekezeti tanítónak nemzetiségi vidékeken, ha azt akarja, hogy tudjon felmutatni valami eredményt. Szorgalmáért — sajnos — sokszor a téves informácziók folytán, a szegény tanító, nem elismerésben, vagy jutalomban, hanem dorgálásban és üldözésekben részesül, sőt még elmaradott ember czimet is kap. Vannak a községben meglett korú emberek és fiatalok is, akik tudnak jól folyékonyan beszélni magyarul. Tudnak egy kicsit olvasni, meg Írni is magyarul. Az utóbbit t. i. az Írást, olvasást, úgy látszik nem lévén könyvük és Írószerük, nem gyakorolhatták s igy elfelejtették, de a magyar beszédet, mivel mindig volt kivel beszélniük, nem felejtették el. Az ily emberektől kérdeztem, hol tanultak magyarul? Az egyik azt feleli, hogy a katonaságnál, másik a bányánál, harmadik a vasútnál. Ám azért ezek sem beszélnek családtagjaikkal egy szót sem magyarul, mintha csak tiltva volna nekik. Nők is tudnak magyarul. Ezek meg szolgálatuk alkalmával sajátították el a nyelvet. Mindezekből látható, hogy a magyar nyelv sikeres Tél közepén. A héten hihetetlenül alászállott a hőmérő higanya, elérte a 26 fokot is, mig a légsuly- méröa legmagasabb pontokon állt. Kemény hideg tél lepte meg, úgyszólván, egész Európát. Az emberek elfagynak az utón, nagyobb városokban százaknak kell segítséget nyújtani naponta s nálunk is soknak elfagyott a keze, lába, füle s a külső munka u. m. szállítás, jövés-menés, eladás, favágás, stb. szinte lehetetlenné vált. A szobát alig képesek kifüteni azok is, akiknek van fájok, szenök bőven, hát még a szegény ember! Mennyit didereg, reszket, nyomorog ! Látunk az utczán gyermekeket 20 fokos hidegben, télikabát nélkül, vékony, lyukas kalapban, rongyos czipőben, felnőtteket félig megfagyva csoszogni, azt sem tudják, merre menjenek, haza hiába menekülnek, mert otthonn is hideg a tűzhely s talán enni sincs mit. A társadalom a szokások rabja. Szép, szép az a karácsoni jótékonyság, tisztelettel kalapot emelünk előtte, de talán csömörlésig is bőven van a szeretet napjain, mint maga az ünnepi kalács, mig ilyenkor már nem divat többé. Pedig a szükség nem kevésbbé ijjesztö, mint deczem- berben. Ruhát kellene kiosztani a nyomorultaknak, fát azoknak, akiknek nincs mit a tűzre tenniök, •melegedő szobákat berendezni a város több pontjain, ahol a szegény meghuzódhatik, népkonyhát létesíteni, adni egy kis meleg levest, forró theát annak, aki reá szorul. A város kezeli első sorban a szegény-ügyet, neki fizetjük a szegény-adót. O adja az ingyenfát is, de hányán panaszkodnak, hogy nem kaptak! Pedig senkit sem volna szabad elbocsátani segítség nélkül, aki igazán nyomorult, hiszen a község tartozik a maga szegényeiről gondoskodni. Ha nincs elég fedezet, rakjunk össze pénzt, szavazzunk meg újabb adót, igyekezzünk társadalmilag, egyesületek, társulatok utján tenni valamit, de ne nézzük összetett kezekkel másnak kétségbeesett helyzetét, hisz az élethez végre is mindenkinek joga van. Tél közepén, a legnagyobb hidegben appelMichel-Angeló. (Bourget Pál szonettje.) Borús bár homlokod és arezod halovány, Nem szánlak téged én, zordon Buónarott’. Művész-titán ! soha nem fáradt el karod, Nem csüggedett szived, nem bántott kedv-hiány. Büszke valál s erős, csodás kor embere ; Vivtál éj-napon át kegyetlen harezokat; Kilencz nagy évtized szántá föl arcodat, De szived és erőd meg nem törött bele. Azt szánom én, kinek, — habár gondolt nagyot, — Legyőzni a makacs, lázongó anyagot A te erőd s hited, jaj, meg nem adatott. Legszebb álma előtt, ki összetörve áll, S érzi, mig munka közt éj s nap enyészve száll: Mint fogja bé agyát őrültség és halál. Zempléni Árpád. Miss Jenkins utitársa. Angol eredetiből. A nagy óczeánjáró gőzös lassan közeledett a kikötőhöz, mig a hajóstársaság parti gőzöse küz- ködve a habokkal s megrakva utasokkal egyenesen feléje tartott. Midőn a nagy gőzös közelébe ért a két hajót egybe kapcsolták, hogy a Cherbourgból jövő utasok felszállhassanak. A nagy hajó fedélzetén lázas tevékenység uralkodott. Matrózok, szolgák, ide-oda futkostak, hogy az utasok bőröndjeit és egyéb dolgait elhelyezzék. lálunk a meleg szivekhez, a nemes közönséghez, amely mindig jó, készséges és könyörületes. Sajnáljuk meg egymást, lássuk meg a darócz alatt is az ember szivet, mely érezni tud, a lefagyott ábrázatban is Isten képmását, az egyenlőséget az élet bajaiban, gondjaiban. Mozduljon meg hát az a sokat emlegetett lelkes társadalom és tegyen valamit, mert nincsen oly nagy hideg sem időkben, sem korokban, melyet ellensúlyozni, fölmelegiteni képes ne volna a könyörülő szeretet! A magyar nyelv sikeres tanításának akadályai nemzetiségi vidékeken. A múlt években a »Nagybánya és Vidéke« czimü heti lapban megjelent egy »Az iskola és a társadalom« czimü közlemény. Abban a közleményben olvastam, hogy mily nagy szükség lenne, hogy nemzetiségi vidékeken a nagyközönség, illetve az arra hivatott egyének mentői gyakrabban látogatnák meg az iskolákat. A magyar szövetség, a közművelődési és népnevelési egyletek tagjai látogatnák meg nemcsak a magyar-lakta vidékeken, hanem a nemzetiségi vidékeken is az iskolákat, úgy, mint Torontál, Mármaros és más megyékben szokták tenni a közművelődési és népnevelési egyletek tagjai. Most majdnem mindenütt, néhány vármegye kivételével annyira el van szigetelve az iskola a nagyközönség előtt, hogy abba az iskolaszéki elnökön és a tanfelügyelőn kívül, más intelligens ember be nem teszi a lábát. Ki buzdítsa a gyermekeket és azok szüleit a magyar nyelv tantuasáta; ha nem teszik és nem segédkeznek azok, kik arra hivatva lennének. A tanító erre egy magába véve nagyon csekély pont. Fájdalom! sokszor hallottam a gyermekektől: hogy miért tanulnak ők magyarul, mikor a tanfelügyelő uron kívül senki sem érdeklődik a magyar nyelv sikeres tanulása iránt ? s kénytelen voltam belátni, hogy bizony igazuk van a gyermekeknek, mert ők azt nem tudják még, hogy a magyar nyelvre nekiek idővel nagy szükségük lesz. Ezt is csak egyes egyedül a tanító mondja nekiek, de csakis oly tanitö, aki szívből óhajtja a magyar nemzeti állam megszilárdulását és a magyar hazafias érzés terjedését. A felekezeti iskoláknál legtöbbnyire az évzáró vizsgálatok alkalmával olvassák fel az egyházi számadásokat is. Nem csoda tehát, ha a vizsga csupán a legszükségesebb tantárgyakra szorítkozik, mellőzve lévén, ha nem is egészen a magyar nyelv, de többnyire a legszűkebbre terjed. Így a szegény kis gyermeket nincs aki dicsérje, hogy ö tudott magyarul felelni, tudott magyar verseket és magyar dalokat. SzorgalAz első tiszt arany gallérral és keztyüs kezeivel mosolyogva köszöntötte azon utasokat, kiket már ismert, mig az idegeneket néma meghajlással üdvözölte. Mellette egy fiatal ember állott, ki elsőnek szállt fel a kis hajóról és a többi utasokat élesen vizsgálta. Az utasok nagyon vegyes társaságot képeztek. Itt egy kövér amerikai két szép leányával; amott egv sovány német még soványabb feleségével; fiatal egyetemi hallgatók, kik tanulmányúira mentek ; itt egy apácza egész feketében fehér főkötővel, gyámoltalanul kapaszkodva a kötélkorlátba, mig másik kezében egy kézitáskát vitt, mely egyedüli pod- gyászát képezte. Aztán jöttek kivándorlók vegyest, nők csecsemőkkel kiaszott karjaikon; férfiak görnyedt hátukon ágyneműt és egyéb holmit czipelve. Midőn már az utolsó utas is átszállóit, a nagy hajóra a fiatal ember az első tiszt mellett, feléje fordulva, csendesen mondá: — Ezek között nincsen. — Bizonyos benne ? — Igen — egészen bizonyos. — Hol fogja most keresni Hobson? kérdé a hajóstiszt a fiatal embert. — Lehet, hogy Párisban nyomra akadok. Megmondtam főnökömnek, hogy itten aligha látom. Ezzel a fiatal ember elbúcsúzott a tiszttől és visszament a kis hajóra, melyen jött. Az utasok a födélzeten össze-vissza futkostak, ki kabinját, ki podgyászát keresve, eközben kérdéseket intéztek a matrózokhoz, melyekre senki sem tudott volna feleletet adni. Az apácza kábultan nézett maga körül a nagy zajtól, mit az első tiszt észre véve, illedelmesen köszönt neki s megkérdé segit- het-e valamiben? — Igen, szeretnék a kabinomba menni. Hajójegyem szerint a 40-es. A pénztáros, ki szintén segíteni akart az apáczának, épp akkor jött oda. — Teresa nővér? a Szent Szív zárdából nemde. — Igen, szólt az apácza. — Tudtuk, hogy Cherbourgban lép hajónkra. Steward vezesse Teresa nővért a 40-es kabinba, ahol Miss Jenkins van. — Kicsoda? — kérdé az apácza ijedten. Én azt hittem, hogy egy e^gész külön kabint, kapok. Úgy mondták a hajójegy megváltásakor. Én nem leszek senkivel egy kabinban. Nekem külön kabin kell, protestált az apácza élénken. — Nagyon sajnálom, szólt a pénztáros, de a sok utas miatt kénytelenek voltunk önt Miss Jen- kissel egy kabinba helyezni. — De én megfizetem az egész kabin árát, amit különben meg akartam tenni, de a társaság irodájában azt mondták, hogy ez fölösleges, annyi üres kabin van a hajón. A pénztáros vállát vonta, és igy az apácza duzzogva bár, kénytelen volt a Stewardot követni. Miss Jenkins a divánon ült s egy könyvből olvasott, midőn a steward az apáczával belépett. Komoly tekintetű, szép vonásokkal biró nő volt az ötvenes évek körül. Jóságos szemeit pápaszem födte és egész lényén meglátszott, hogy ismeri a világot s az embereket. — A pénztáros azt mondja, hogy ketten leszünk e kabinban, szólt Teresa nővér remegő hangon. Ne Lhigyjen udvariatlannak, de én szeretnék
